Szociális intézménybe indulunk: Aranyhíd a neve, Pszichiátria Intézet. Gyakran járunk ide; volt olyan szolgálatunk, hogy a mentőautóink 12 beteget hoztak el onnan az SBO-ra – egyetlen nap alatt. De nem is ez a lényeg. Szigorú szabályok vonatkoznak az ott dolgozó ápolókra, gyakorlatilag mindenre mentőt kell hívniuk, még egy Algopyrint sem adhatnak be önállóan a gondozottaknak. Merthogy itt mindenki gondnokság alatt áll, a legtöbbjük képtelen lenne önálló életre.

Ágoston bácsit néhány napja emittálták a kórházból, a Belgyógyászaton feküdt. Közel 80 éves, de mindeddig ellátta magát. Nagyon sok betegség kínozza, COPD-s és tüdődaganata is van, ami nem műthető. Most felállni sem bír, az elmúlt egy hétben rettenetesen legyengült, erős hasmenés gyötri. Alig eszik, keveset iszik; ráadásul az ápolónők biztosak abban, hogy Clostridium fertőzése van (merthogy a szobatársánál ez már beigazolódott). Szóval, a kisöreg sápadt, erőtlen és a vérnyomása a mélyben. Azt rendezzük, folyadékot kap.

A nővérek elmondják, hogy ő az egyik első betegük, már a nyitás óta náluk lakik, előtte egy másik intézményben élt. Értelmi fogyatékos, az IQ-ja csupán 50 körüli. Amúgy kifejezetten katonás. Hangosan beszél, szavakban vagy rövid mondatokban válaszol. „Uram, igen, uram” – mint az amerikai filmekben. Csakhogy nála ez nem fegyelem, hanem a képességek korlátozottsága. Már 10 éve is azt mondták róla, hogy nem sok ideje van hátra; ezzel szemben túlél mindent és mindenkit.

Életerejének forrását nem ismerik, viszont megosztottak velünk néhány furcsa körülményt. Ha érdekel a science fiction világa, akkor el fogsz gondolkodni rajta. Ha nem, akkor egyszerűen csak elmosolyodsz majd. Szóval Ágoston bácsi meglehetősen különös figura. Nem veszélyes, semmi esetre sem erőszakos, sőt kifejezetten szerethető alak. És itt jön a fantasztikum: gyakran előfordul, hogy a folyosón földönkívüliekkel beszélget. Olyanokkal, akiket más nem lát. Ha jó az idő, akkor az udvaron találkozik az idegenekkel. A beszélgetéseit néha elmeséli a nővéreknek; miközben olyanokat mond, hogy „a földönkívüliek teljesen normálisak; az emberek azok, akik furák”.

Ágoston bácsi a fizikai fájdalmat is sajátosan kezeli, mintha nem érzené azt. Jelzi ugyan, ha rákérdeznek, de semmi nem látszik rajta. Pedig a betegségeinek velejárója az erős fájdalom. Milyen fájdalomküszöb kell ehhez, még csak meg sem emelkedik a pulzusa. Volt már hogy azon elmélkedett, „én vajon bolond vagyok?”

– vagy valami idegen létforma…

#11

Budapesten dolgoztunk, havonta egyszer feljárunk. 2025-ben zömmel kórházak közötti szállításokat végeztünk. Egyszerű feladatok, nem érhet meglepetés közben – általában. Egy stroke-os beteg átszállítását kaptuk feladatul az Amerikai útról a területileg illetékes kórházba. Felvittük az ágyat magunkkal, mert tudtuk, hogy nincs jó állapotban a beteg. Egy másik mentőegységgel együtt értünk oda; kiderült, hogy ugyanabba a kórterembe kell mennünk. Beérve hangosan szólítottam a betegünket, ami teljes zavart okozott. Az értetlenség egy pillanat alatt rémületté változott. Mi egy férfiért mentünk, de ott csak egy asszony várta a (másik) mentőt. Senki nem értett semmit, az ok megdöbbentő volt. A betegünk ma reggel kapott agyvérzést, amit aztán CT igazolt. Elment a bal oldala és nem tudott beszélni: teljes afázia. A fiatal orvos azt mondta a hozzátartozóknak, hogy „ő már nem fog kimenni a kórházból”. Azt viszont elfelejtette közölni, hogy átszállítják egy másik intézménybe. Mi pedig úgy érkeztünk meg, mintha azt mondanánk, hogy meghalni visszük. Szörnyű volt.

A beteg egy 68 éves, ápolt külsejű, látszólag jólszituált úr. Szerető családdal, akiket mindeddig megóvott a gondviselés a nagyobb nehézségektől. A hozzátartozók a kórterem előtti folyosón várakoznak. A 30 év körüli lányunoka kiabál, veszekszik; nem tudja elfogadni a helyzetet. Két középkorú nő értetlenül áll, képtelenek leplezni zavarodottságukat. Elmondom a nővérnek a családtagoktól hallottakat és megkérem, hogy beszéljen az orvossal. Ő elnézést kér; pontosan tudja, milyen nehéz ez.

Összeszedjük a beteget (mobilizáljuk, ahogy nálunk mondják), miközben megpróbálom felmérni az állapotát. Szeretném megtudni, hogy a következő fél óra hogyan fog telni. Valószínűleg – tudat alatt – én is szabadulni szeretnék ebből a helyzetből. A férfi meglepően nyugodt, nem látszik rajta félelem. A lányai ezzel szemben végtelenül elkeseredettek. Megkérdezik, hogy kísérő tarthat-e velünk és én azonnal rámondom, hogy egy valakit el tudunk vinni. A legerősebb nő jön hármuk közül: mégis ő az, aki a legjobban sír. A könnye patakzik, bár nem jajveszékel, mint a többiek. Szándékosan nem szólok hozzá. Az édesapjához beszélek, mióta megérkeztünk mindent részletesen elmagyarázok neki. Lépésenként elmondom, hogy én és a bajtársam mit fogunk csinálni és neki mit kell tennie. Elmondom azt is, hogy hová visszük; és hogy itt van velünk a lánya az autóban.

Ekkorra az asszony is érzi, hogy valójában szerencsés. Már látja, hogy az édesapja mindent hall és megérti a szavakat, az érzelmeket. Az apa szemeiből árad, hogy hálás a lánya közelségéért és biztos benne, el fog tudni búcsúzni a családjától. Én a síró nőhöz fordulok, és összeszorult szívvel szólok: most kell mellette lenniük, fogniuk kell a kezét és őszintén, bátran elmondani neki mindent, amit iránta éreznek. Idézzék fel a legszebb közös élményeiket; mondják el neki, hogy szeretik. Még van idő.

#10

Agresszív beteghez küldenek, a helyszín nem biztonságos. Ilyenkor a Rendőrség is indul, mi be sem mehetünk nélkülük, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Ha megsérül a mentő, akkor nem lesz, aki a betegeknek segítsen. Ez alapszabály, minden mentős tudja.

A falu utolsó utcája, szörnyen rendezetlen porta. Elől mennek a rendőrök, a házban egy nehéz körülmények között élő család fogad. Az anya tett bejelentést. A fia, Zsolti ismert pszichiátriai kezelt. Tegnap engedték ki a kórházból, egy hónapos kezelést követően. Előzőleg suicid gondolatai is voltak, most „csak” agresszív. Illetve az volt, mert mire kiértünk, már lenyugodott. Nem is tagadja, hogy fenyegetően viselkedett; de azt mondja felismerte a bajt és elszaladt otthonról. Mire visszajött, már lehiggadt. Nem szedi a gyógyszereit, ezt egyformán mesélik el az anyjával. És abban is egyetértenek, hogy a pénzen vesztek össze. Zsolti kap havi 27.000 forintot, amit az anyja kezel. Ő viszont egyedül neveli Zsolti öccsét, az unokahúgát és vele van a beteg nagymama is. Ezért hát, érthető, hogy Zsolti egy további anyagi teher, hiszen nem dolgozik, viszont eszik-iszik és cigizik.

A 29 éves férfi látszólag egészséges. Most a konyhában áll, nem akar visszamenni a kórházba. Megértetem vele, hogy ez nem választás kérdése, hiszen nincs kiváltva a gyógyszere, így a következő vitánál újra veszélybe sodorhatja a családtagjait. Érti, de mégsem hajlandó eljönni velünk. Azt sem bánja, ha a rendőrök megbilincselik inkább. Így is lesz. Az egyik járőr felül hozzánk a mentőre, míg a másik mögöttünk jön a rendőrautóval. Útközben Zsolti elmondja, hogy villanyszerelőnek tanult és korábban fűnyírással is foglalkozott. Aztán 3 éve beteg lett. Azóta háromszor kellett bent feküdnie a Pszichiátrián. Az első hét általában zárt osztály, de utána lekerül a földszintre, ahonnan kimehetnek az udvarra, a padhoz. Ott ismerte meg Annát, aki szintén skizofrén. Titkon azt reméli, hogy hamarosan egy pár lehetnek: a lány nagyon szép és most szakított az előző barátjával. Amikor ezt elmesélte neki, akkor ő megölelte és adott egy csókot a homlokára. Egyszerű gyerek, de értelmesen beszél. Szeretne egyéni vállalkozó lenni (azt most az állam is támogatja) és elköltözni otthonról; csak hát a pénz…

Arra biztatom, hogy ne 27.000-ből akarjon megélni, azt inkább adja oda az édesanyjának, támogassa őket ezzel. Ha szedi a gyógyszereit, eljárhat dolgozni, ennél sokkal többet is kereshet. Haladjon lépésről-lépésre. Zsolti helyesel, ám váratlanul témát vált. Közli, hogy legalább újra találkozhat Annával, hiszen ő még ott van a Pszichiátrián. „Biztosan megkérdezi majd, hogy miért hoztak vissza” – gondolkodik hangosan, de még nem tudja, mit fog erre válaszolni. „Látni akartalak” – javaslom neki, lehetőséget adva a tervezett változásra.

#9

Még éppen csak bekerültem a kocsizás mellett az Irányító Csoportba. A programok használatát és a kérdezési protokollt már megtanultam, de a rutin még hiányzik. Mint minden szolgálatban, most is igyekszem, nagyon kell figyelnem. Kb. egy éve történt mindez.

Mentésirányítóként általában a 112 kapcsol nekem hívásokat. Most egy fiatal anyuka van a telefonvonal másik végén, ijedten, tanácstalanul. Abonyban élnek, családi házban. Van egy kisbabájuk, első gyermek. Mindössze pár hónapos kislány, akit a beszélgetés közben mindvégig a karjában tart. A gondjuk az, hogy a kicsi folyamatosan sír. Nem tudják az okát és sehogy sem tudják megnyugtatni őt. Csak akkor hagyja abba, amikor elalszik (szerintük a kimerültségtől), de utána hamar felébred és folytatódik a panaszos hangoskodás.

Fogalmam sincs, mi lehet a baja. Erre szolgál a sillabusz, amely szerint végigkérdezzük a beteg állapotát: légút, légzés, keringés, idegrendszer és minden egyéb. De nem lettem okosabb, annyira koncentrálok pedig. Próbálok rájönni, hogy mi maradhatott ki. Időt nyerek egy-két toldalék kérdéssel, így újra megkérdezem, hogy mióta viselkedik így a lányka. Majd azt is, hogy mit csinált éppen, amikor elkezdődött. A kétségbeesett édesanya elmondja, hogy a gyermekük névnapját ünneplik, ezért náluk van az egész család. Összesen kilencen. Erre talán nem is én vezetem rá, de mindenesetre elhangzik, hogy a férjének is fáj a feje. „Fáj a feje??” – kérdezem olyan hangsúllyal, hogy a körülöttem éppen nem telefonáló bajtársak mind felém fordulnak. Egyikük még a kérdést is megismétli, annyira érzékletesre sikerült.

CO mérgezés! Könyörtelen, alattomos gyilkos. Kérdésre elmondja, hogy többen éreznek fejfájást, de hányingerük nincs. Elmeséli, hogy zakatol a fűtés az ingatlanban, ám a kazánnal még soha nem volt gond. Innentől már viszonylag „egyszerű”: az anyuka irányításával mindenki felöltözik és elhagyja a házat, az időseket és gyerekeket leültetik az udvaron. Vonaltartás. Megkérem őket, hogy figyeljék egymás állapotát. Megnyugtatom, hogy több mentő is fog érkezni, mindenkit megvizsgálnak és oxigént adnak az érintetteknek. Ő kezd lehiggadni és egyre jobban érdekelni, hogy mi történhetett. Elmagyarázom hát, hogy a kazánból beszivárgó szén-monoxid rátapad a vörösvérsejtekre és nem engedi, hogy elég oxigént szállítson a vér. Ezért kell majd az oxigénpótlás.

Katasztrófavédelem, 1 esetkocsi, 3 mentőgépkocsi és 1 gyerek MOK (mentőorvosi kocsi). A szélrózsa minden irányából érkeznek és Abonyban futnak össze, kilenc ártatlan léleknek segíteni. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érdekes lehet az Irányító Csoport munkája. Közben a kisbaba is megnyugszik, a szívem pedig majd’ kiugrik a helyéről.

#8

Édesapám vidéken nőtt fel, egy dolgos kis faluból került be a megyeszékhelyre. Műszaki ember volt, gyárban dolgozott és egy lakótelepen nevelt fel minket. A hetvenes évekről beszélünk; amikor tudták, hogy az iparosítás nem megy erőszakkal. Hobbitelkeket parcelláztak ki a város szélén, amiket az üzem dolgozói kaptak meg. A hétvégéket kollégák/barátok egymás mellett töltötték a családjaikkal, miközben zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. Ahogy otthon látták, ki-ki a saját szülőfalujában. Nem érezték kényszernek, örültek a földnek, szerették azt. A gyerekek már másképpen látták, főleg kamaszkorban, amikor már szórakozni jártak. Tiszta szívás volt a telken kapálni. Vagy legalábbis azt hittük.

Aztán Apám meghalt, április végén. Mindössze 60 évesen, 2011-ben. Egyszer csak összeesett, hirtelen szívhalál. Legalább kertészkedés közben történt; nem érzett semmit, nem volt fájdalma. De a tragédia szó szerint rászakadt a családunkra. Főleg Anyára, aki látszólag képtelen volt elfogadni ezt. Úgy tudtunk segíteni, hogy naponta kijártunk vele a temetőbe és vártuk, hogy enyhüljön a bánat. Ő mindent a hiányra épített fel: a következő évtizedeket. Apu így csinálta, Apu úgy szerette, Apu, Apu, Apu… Jártam vele nap, mint nap. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit ebben a helyzetben tehetek érte. Vagy Apáért, ezt már nem is tudom pontosan. Viszont arra emlékszem, amikor a temetés után először kimentem a telkére: 1100 négyzetméter a Losonczi dűlő tetején.

Kifejezetten gyenge minőségű föld; annyira meredek domboldalon, hogy csak kézzel művelhető. Viszont közel a természet, teljes a csönd és tökéletes a kilátás. Szemben van veled a Mátra, tiszta időben látszik a Kékestető és megvillan a Bükk legelső emelkedője is. Na, meg a város: a hely, ahol Apa és Anya felnevelt minket.

Szóval kimentem oda és megértettem végre, Apu miért szeretett itt lenni. Nem is volt kérdés többé, hogy mi legyen a sorsa ennek a darab földnek. Pedig ekkor már a szomszédok közül szinte mindenki eltűnt. A gondos gazdák kiöregedtek, a gyermekeiket pedig nem érdekelte. De ez talán csak növelte az értékét, még nagyobb lett a nyugalom. Nem volt itt más, csak a zöldellő természet, színes virágok és édes gyömölcsök. Meg itt volt az, ami a legfontosabb nekem. Itt volt Apa. Ahányszor csak kijöttem, éreztem a jelenlétét. Akkor mondtam is Anyának: „nem a temetőben kell őt keresni, hiszen ott van kint a telken”. Tisztán éreztem és érzem a mai napig. Amikor kijövök, sosem vagyok egyedül. A szívem megtelik melegséggel, elönti a szeretet – az a csodálatos érzés, amit gyermekként éreztem Apám közelében.

#7

A telekszomszédom, 87 éves. Évekkel ezelőtt a Kertbarát Kör titkára volt, még akkor is, amikor megtanította nekem a gyümölcsfák és a szőlő gondozását. Akkor halt meg az édesapám. Apa imádta a telket és értette is nagyon a kerti munkákat. Nekem is próbálta átadni ezt a szeretetet, de soha nem érdekelt igazán. Aztán amikor váratlanul elment, nem volt szívem elszakadni a gyümölcsöstől. Inkább megtanultam, mit kell ott csinálni. Löszi bácsi segített. Örült, hogy még valakit érdekel a termőföld művelése. Sokáig még a nevemet sem tudta; csak azt, hogy a Pista fia vagyok. Most már tudja, csakhogy eltelt közben 15 év.

Januárban őt is veszteség érte. Szikár, fáradhatatlan ember, meghazudtolja a korát. Metszi a fákat, felássa a veteményeskertet és kapálja a szőlőt. Meghalt a felesége. Odakint találkozunk a telken. Átmegyek hozzá, kezet nyújtok és részvétet nyilvánítok. Megkérdezi, kínálhat-e valamivel, de most elutasítom, mert vezetek. Meg azért is, mert érzem, hogy nem erre van szüksége. Mi történt, Löszi bácsi? – érdeklődöm a fájdalmáról, ami miatt máris könnybe lábad a szeme. Részletesen kezdi mesélni azt a szörnyű napot. „Még együtt ebédeltünk, aztán segítettem neki bemenni a szobába, hogy lepihenjen” – onnan kezdni, ahol még minden rendben volt. Persze elmond mindent, hogy milyen volt aznap az idő és mit terveztek még délutánra a lányukkal. Meg azt is, hogy összeesett és többé nem lélegzett. Szólították és megrázták, majd hívták a mentőket. A telefonban mondták nekik, hogy hogyan kell számolni a légzését, majd a hátára fektetve nyomni a mellkasát. Rohamkocsi érkezett, ők folytatták az újraélesztést, de nekik sem sikerült.

Löszi bácsi tudja, hogy mentőzöm, mégis úgy mesél, mintha nekem is el akarná magyarázni, mi történik ilyenkor. Természetesen meghallgatom, majd megkérdezem, hogy hány éves volt a párja. „82”, akkoriban az volt a divat, hogy mindenki fiatalabbat választott. Végre újra mosolyog… Én pedig megnyugtatom, hogy ha már el kellett mennie, sokkal jobb, hogy nem szenvedéssel távozott. Ebben egyetértünk, erre már ő is gondolt, sőt éppen mondani is akarta.

Löszi bácsi erős, bár lefogyott és gyászol. Ennek ez a rendje. Azt mondja, szívesen jön ki a telekre. Ha kertészkedik és elfoglalja magát, akkor nem fáj annyira. Vagy legalábbis nem érzi. Amikor legközelebb találkozunk, megint beszélgetünk majd. Én újra tanácsot kérek tőle a fákkal kapcsolatban és valószínűleg iszunk is valamit, ahogy mindig szoktunk.

#6

Áttétes tüdődaganat, végstádium. Már nagyon sokat szenvedett a beteg és a családja is. Most a gyermekei hívnak minket, mert elviselhetetlen az anya fájdalma. Pedig még fiatal, be sem töltötte az 50-et és kevesebb, mint 40 kiló.

Vidéki kistelepülés, temető a falu központjában, egy domboldalon. Közvetlenül a kerítés túloldalán nagy régi ház, ahová csak egyetlen hosszú, meredek út vezet fel, a temető kerítésével párhuzamosan. Oda sem tudunk állni a mentővel, lapáthordágyat készítünk elő. A családtagok lejönnek elénk, mindannyian zaklatottak: az asszonyok jajveszékelnek, a férfiak hangosak, kiabálnak.

Tél van, ezért nem a házba kell mennünk. Egy melléképületbe vezetnek, azon rozoga faajtó. Egyetlen helyiség, a végében fa tüzelésű kályha. A kályhacsövet úgy vezették ki a szabadba, hogy körülötte kb. egy arasznyi rés tátong. Valószínűleg így nem gyullad ki a tető. Odabent döngölt földpadló és legalább 8-9 fekhely. Matracok inkább, mindössze két ágy van. Az egyiken fekszik a beteg asszony. Fentanyl tapaszt cserélgetnek rajta, amit az orvos írt fel neki; de már nem használ. Leülök a másik ágy szélére, megmérem a paramétereit és kifaggatom a panaszairól. Nem nagyon tud válaszolgatni. Én türelmes vagyok, nem siettetem, a hangnememből együttérzés árad. Ez lehet az oka, hogy elcsendesedik a rokonság és megválaszolnak minden kérdést.

Nem találják meg az előzmény papírokat. Ők cigányok, teljesen más az értékrendjük, valószínűleg már akkor kihajították a zárójelentéseket, amikor kiléptek a kórházból. Egy dolog viszont vitathatatlan: nagyon tudják szeretni a családtagjaikat. A férfiak segítségével visszük le az autóhoz a beteget, a többiek szorosan követnek minket – mintha csak a kerítés túloldalán haladna a menetünk. Ezt azért nehéz érzelmek nélkül megélni. Miután betettük az anyát a mentőbe én újra kiszállok és a gyermekeihez lépek. Elmondom nekik, hogy nincs jó állapotban az édesanyjuk, fel kell készülniük a legrosszabbra. „Erősnek kell lenni” – mondom, a fia szemébe nézve. Megígérem, hogy a kórházban csillapítani fogják a fájdalmát, mi pedig vigyázunk rá addig. Kék lámpával indulunk, de nagyon lassan, sziréna nélkül. Itt már minden úthiba az asszony húsát tépi, belülről fájnak a csontjai.

Nem sokat tehetek érte, egész úton fogom a kezét. Beszélek hozzá. Elmondom, hogy láttam, mennyire szereti őt a családja. Nem bírja már a fájdalmat. Megkérdezi, hogy „meddig fog ez még tartani”, mire én visszakérdezek: „maga hiszi a Jóistent?”. Egyértelmű „igen” a válasz, én pedig csak annyit mondok: „akkor nem lesz semmi baj”.

#5

Orvosi rendelőbe hívnak minket, oda vitte be a fia a 89 éves nénit, mert fájni kezdett a lába. A doktor beutalót írt, szeretné kizárni a mélyvénás trombózis lehetőségét. 2 napos panaszok, az egyik térd megduzzadt, kivörösödött, meleg tapintású és rendkívül fájdalmas. Éva néni elmondja, hogy ez most nagyon rossz. Idős kora ellenére nem szokott beteg lenni, gyógyszert sem szed rendszeresen. Aztán azt is odaszúrja, hogy neki már „el kellene mennie” – ahogy a szépkorúak mondják el mindig.

Tanult asszony, valamikor a Szülészeten dolgozott, aztán csecsemőgondozóként helyet kapott a közeli Bölcsődében. Jaj, nagyon szerette! Örömmel járt be dolgozni, rajongással végezte a munkáját. Megsiratta a nyugdíjazását: mindenki őszintén gratulált és a pályáját méltatta, ő pedig csak maradni szeretett volna a gyerekekkel.

Fekve szállítjuk, én írom az ambuláns lapot, közben Éva néni mesélni kezd. Legelőször arról, hogy hívő ember, ám a televízióban soha nem tudja végignézni a keresztre feszítésről szóló jeleneteket. Azt is tudja, hogy miért. 4 éves volt, amikor az apját elvitték harcolni a Donra. Soha nem jött haza és soha nem heverte ki a hiányát a család. Ő viszont szerencsés: testnevelőtanár volt a férje (egykori focista) és három csodálatos gyermekük született. Most 8 unokája van, közülük sokan zenével foglalkoznak. Ezt a vénát lehet, hogy tőle örökölték. „Annyira szeretem az operát! Azok a részek a legszebbek, amikor a legtöbb ember már kikapcsolja…” – és ezzel el is mond mindent.

Aggódó fia saját autóval jön utánunk a kórházba. Ő színészként dolgozik, Éva néni nagyon büszke rá. Megnézi őt a színházban, amikor csak teheti. Közös ismerőst is találunk, a férfi kollégájának személyében. Elmondom, hogy én ritkán járok színházba, de az anyukám és a barátnői az összes darabon ott vannak. Éva néni ennek őszintén örül. Ekkorra már elfelejti a Don-kanyart és azt is, hogy eljárt felette az idő. Sokkal inkább örvendezik, annak a sok-sok csodálatos dolognak, ami a kórházig szóba került.

Amikor odaérünk elmagyarázom, hogy mi fog történni. Ő nyugtázza, de csak a kezemet szorítja. Végtelen a boldogsága, hogy egymás útjába terelt minket a sors. Nagyon örül, hogy velünk „utazhatott”. Aztán nevetve kéri, hogy adjak neki egy puszit. Meg is mutatja az arcán, hogy hová szeretné. Na, ilyen sem történt még soha velem! 5 éve mentőzöm, de most először pusziltam meg valakit a mentőben.

#4

Vagy Egerfarmos. Már nem emlékszem, ahogy a sérült nevére sem. Az eset viszont tisztán itt van előttem. Délelőtti feladat: 92 éves bácsi elesett az udvaron, tegnap óta ott fekszik. Ma találtak rá, de nem tudják mozdítani, mert akkor erős fájdalmai vannak. Sietve megyünk, kéklámpa-sziréna.

Combnyaktörés, ahogy sejtettük. Jobb lába kifelé rotál, megrövidült. Iszonyatosan tud fájni. De a sérültünk nem panaszkodik, talált egy elviselhető nyugalmi helyzetet. Teljesen tiszta a tudata. Elmondja, hogy egyedül él. Tegnap este még kijött a házból, hogy odavessen a kutyának egy kis maradékot; ám rosszul lépett és elesett, az oldalára zuhant. Azóta nem tud felállni. A szomszédok reggel átkiabáltak, hogy rendben van-e minden, mire ő visszaintegetett és azt mondta, nincs baj. Aztán később még mindig ott feküdt, ekkor mentek át hozzá. A hozzátartozók közben kerékpárral jönnek a közeli Mezőszemeréről. Aggódnak, de nem esnek pánikba. Pontosan tudják, hogy a nagypapa rendkívül szívós természetű.

Rájöttünk mi is, hogy a bácsi, nem szokott nyavalyogni. Nagyon ritkán találkozunk ennyire pozitív emberrel. Útközben elmeséli, hogy több mint 40 éven át élt házasságban. Miután a feleségét meggyászolta, lett egy új asszonya, akivel 10 évig tudott együtt maradni. Ezután még mindig úgy érezte, lehetne boldog is. Újabb asszony a háznál, akit szintén elveszített. Közben rólam is kérdez, nagyon közvetlen ember. Hangosan kineveti az 50 évemet, azt mondja ő még utána kétszer megnősült. Pedig nem az a csapongó fajta, csak az évtizedek alatt elveszítette a párjait. Megjegyzi, hogy még most is tudna maga mellé hozni valakit, de megszólná a falu az idős kora miatt, ezért nem akarja.

Közben mesél arról, hogy az egészségben eltöltött 92 év szerinte nem is genetika, hiszen a testvérei és szülei korán meghaltak. „Nem tudom, én hogy lettem ilyen” – mondja nevetve. Kifejezetten jó társaság, szórakoztató és imád beszélgetni. Mint már mondtam, ritka az ilyen a mentőben.

Elmondja, hogy korábban művelte a földjét és mindig tartott jószágokat. Ma már csak a kiskutyája van, ahhoz ragaszkodik. Elmeséli, hogy a világháborúban látott tacskókat, akikkel robbanószerkezetet juttattak a harckocsik alá. Az okos állatok harc közben odafutottak a tankhoz és „felragasztották” az aknát az alvázra. Az ellenség észre sem vette a fürge négylábúakat, a harckocsi pedig megsemmisült. Mosolyogva kéri, hogy képzeljem el, ahogy egy apró tacskó legyőz egy 40 tonnás monstrumot. Micsoda győzelem! Mégha sokszor el is pusztult a hős kutyus.

A kórházba érve visszatér a jelenhez és közli, hogy óriási szerencséje van. „Még jó, hogy az éjszaka nem kezdett el esni az eső, mert akkor biztos megfagytam volna” – mondja. Több, mint 12 órát feküdt az udvaron és még csak nem is amiatt panaszkodik, hogy a csontját törte.

#3

Eger SBO-ról szállítunk Miskolc Idegsebészeti Őrzőbe, mert koponyaűri vérzése van. Elesett és a fejét ütötte be, ami még csak nem is vérzett. Nem esett nagyobbat, mint máskor. A megfigyelőben elmondják, hogy ittas fejsérült, gyakorlatilag hajléktalan. Megfürdették, mert ő maga nem figyel a higiéniára. A ruháit egy zsákba zárták, így nekünk „könnyű” dolgunk volt.

Amikor megszólítjuk, hangosan, pimaszul válaszol. Mint egy bekerített vad, aki támadásnak véli még a segítő kezeket is. Olyan az orgánuma, hogy a nővérek (újra) rászólnak „csendesedjen már el, késő este van”.

Elindulunk, közben kifaggatom. A panaszairól, a történtekről. Majd a helyzetéről, és ami a legfontosabb: az útról, ami idáig juttatta. Ez az, amit soha senki nem kérdez meg tőle, mert valójában senki nem akar terhet a nyakába. Sokkal könnyebb az élet, ha homokba dugjuk a fejünket – bőven elég a saját bajunk…

Viszont egy mentőben ülünk, ahol sajátosak a szabályok. Itt megteheted, hogy ráfogod az állapot javítására a kedvességet; és még magaddal sem kell elszámolnod. Laci 70 éves, de szerencséjére jóval fiatalabbnak néz ki. Persze az ital meglátszik rajta: tökéletes családi élet, sikeres fiúgyermek, gondoskodó feleség. 20 boldog év gépjárműoktatóként, majd személyszállítás, nemzetközi fuvarozás. Meg is kérdezi, hogy a jogosítványa (!) ugye megvan, pedig már régen nem vezet. Nem hivalkodik, de végtelenül büszke. Aztán elmeséli, hogy a felesége megunta a haverozást és a piálást. Elhagyta, ő pedig egyre lejjebb csúszott. A múlt héten eszébe jutott, hogy a nyugdíját költhetné egy Idősotthonra is, ne hagyja tovább kihasználni magát egy fűtetlen házrészben, idegeneknél (már biztosan rájöttél, hogy ezért nem fürdik). Én is erre biztatom és nem is csodálkozom, hogy az erőteljes hangnem időközben finom homokká csiszolódik. Kérte, hogy tegeződjünk és bizalmasan elmeséli, hogy a felesége utólag letolta, amiért hagyta őt elmenni – a mai napig egyedül él. Áhh, szinte hihetetlen!

Ilyenkor már a szívig hatol minden apró körülmény. Laci megköszöni a kéklámpát, amit a visszaverődő jelzőtáblákon lát. Azt mondja, ő még soha nem volt ennyire fontos. Kár, hogy még a mentőben is előfordul, hogy hibáztatják a nehézsorsú embereket. Pedig szinte sokkoló, ahogy érezni lehet Laci életének szerencsétlen fordulatát. Azt a pillanatot, amikor eldőlt, hogy ennek a férfinak szenvednie és küzdenie kell majd. De jó lett volna, ha még élnek a szülei; biztosan nem hagyják, hogy a nehezebb utat válassza.

Gond nélkül érünk az Idegsebészetre, ahol már csokorban várják őt a nővérek. Kedvesek pedig, de Laci ismét kiengedi a hangját, amivel ellenszenvet vált ki és újra mínuszból indul. Felölti a vértjét és harcolni kezd a sorsával. Velem kezet fog, finoman szorít és megköszöni a találkozást.

#2