69 éves nőbeteg, a Belgyógyászati Osztályon kezelik, Egerben. Agydaganata van, ezért a miskolci Idegsebészeti Szakrendelésre kell szállítanunk, ahol megbeszélik a műtét részleteit és az időpontot. Szóval elég kilátástalan helyzet ez. Látszik rajta az izgalom; elfogadta a helyzetet, de végtelenül szomorú. Azért aggódik, mert a férje izgul érte. Elképzelni sem tudja, mi lenne vele nélküle, olyan régóta élnek már együtt.

Most csak annyi panasza van, hogy picit fáj a tarkója és időnként homályos a látása. Elmondja, hogy 2 hete hirtelen szédülni kezdett és jött a látásromlás. Bejöttek a Sürgősségire, ahonnan felkerült a Belre. Kiderült, hogy a nátriumháztartása felborult, ezért 5 napig infúziós kezelést kapott. Közben koponyafelvételt készítettek, a tüneti alapján ki akarták zárni az agyi keringési zavar lehetőségét. Az MRI azonban kimutatta, hogy egy viszonylag nagyméretű, vélhetően jóindulatú daganat van az agyállományban: „térfoglalás”. A felvételt átküldték Miskolcra, ahol szakértő szemek vizsgálták a képeket. Útközben arra biztatom, hogy mindent kérdezzen meg, amit tudni szeretne. A legjobban az izgatja, hogy ki fogja műteni, a gyermekei már másnap bemennének a sebészhez.

Mi most a szakrendelőbe visszük, de – a Jóisten is így akarta – lekéssük a rendelést. Ezért felküldenek minket az Osztályra, ahol még bent van a Főorvos úr, aki reggel a konzíliumot vezette. Újra megnézi a képeket, megvizsgálja a beteget és elmondja, hogy ez egy jóindulatú elváltozás, ami már régóta ott lehet. A mostani tüneteit nem ez okozta, az elektrolitzavar miatt lehetett rosszul. Valószínűleg a daganat már nem növekszik, viszont műteni kockázatos lenne. Rábízza a döntést: ha kiveszi, nagy valószínűséggel meghal; ha nem nyúlnak hozzá, még akár 10-15 évig élhet.

Engem melegség önt el, magával ragad a beteg öröme (pedig már lassan fél 5 és még nem is ebédeltünk). Az asszonyka pedig el sem akarja hinni, amit hall. Természetesen elfogadja az orvos javaslatát és mindent megkérdez, ami a jövőben fontos lehet az életvezetésével és az egészségével kapcsolatban. A visszaúton kitalálja, hogy itt az ideje felhagyni az „egy holdnyi földecske” művelésével és azt is meg fogja beszélni a párjával, hogy adják el a hatalmas családi házat. Költözzenek a lányuk közelébe; nekik már másfél szoba és egy kis veteményeskert elég lenne. Közben hívják telefonon, egy ismerőse érdeklődik az állapotáról. Azt mondja neki, hogy kórházba került, mert a szervezete elveszítette a sót. Nekem elmondja, hogy nem szeretne a daganatról beszélni senkinek. Megnyugtatom, hogy ez így helyes; csak élje tovább az életét, a történteket pedig felejtse el.

Bár mi végig egy székben tologattuk őt Miskolcon, az egri Belgyógyászaton sétálva jön utánam a pulthoz, ahol a papírjait adom le éppen. Mosolyog és úgy jár, hogy a lábai szinte nem is érintik a földet…

#16