Az édesapja zenész volt, egy tánczenekarban dobolt. A vidéki éjszakában játszottak a legtöbbet, lakodalmakon és bálokban. Ez az élet a rosszat is magával hozta, az italt és a féktelen, eszeveszett dolgokat. Ezekről ma már senki nem beszél, csupán Szöszike tartja mindig észben és szem előtt. Nagyon okosan, hiszen így minden körülmények között el tudja kerülni, hogy megismétlődjön. Nem engedi be az erőszakot a családjába. A gyermekei már úgy nőttek fel, hogy soha nem találkoztak ilyen szörnyűségekkel.

Az anyukája gyönyörű szép volt, hosszú szőke haját is tőle örökölte. Meg sajnos a nehéz sorsot, ami a zűrös életvitel eredménye lett. Szöszike szülei nagyszerűen kiegészítették egymást, ezért az idő múlásával nemcsak a saját, de a gyermekeik életét is megmérgezték. Az alkohol, amit a mindennapokban elfogyasztottak, agresszívvá tette őket. Rendszeresek voltak a viták és a veszekedések. Valamint a bántások, hiszen a gyerekeket nemcsak hogy nem védte meg az anya a családfő öklétől, de ő maga is verte őket. Szöszike emlékszik olyanra, hogy rettenetesen kikapott, mert az anyukája nem találta meg a hajkeféjét – amivel a csodaszép haját fésülte nap, mint nap. Szomorú kettősség: a kislány imádta nézni, ahogy az édesanyja fésülködik. Ráadásul a fésűt nem is ő, hanem a legjobb barátnője használta és rakta el az anya szeme elől…

Egészen fiatalon menekülni kezdett a szörnyűségek elől és saját, önálló életet kezdett. Már felnőtt volt, mikor felül tudott kerekedni a történteken. Amikor az édesanyja beteg lett, elfeledett minden borzalmat és ugyanolyan önzetlenséggel segített neki, mint ahogy kicsi gyermekként csodálta őt. Pont úgy, ahogy most az édesapjáról gondoskodik. „Apukám” – így nevezi mások előtt és szemtől szemben is így szólítja. Az embert, aki általános iskolás korában eltörte a kezét, mert nem bírt a dühével. Szöszike mégis minden héten elmegy hozzá az otthonba, ahol szinte magatehetetlenül fekszik a férfi. A stroke óta az elsőszülött lánya maradt az egyetlen, akire hallgat, és aki kezelni tudja őt. Határozottan, de óriási szeretettel. (Mondjuk, most már biztosan tudja, hogy nem bánthatja többé.) Megeteti, átöltözteti, a vállához érinti a kezét és rendszeresen beviszi hozzá a gyermekeit. Tud vele nevetni és emlékezni a régmúlt legszebb pillanataira.

Nem is értem, hogyan képes rá. Mint ahogy azt sem, Szöszike hogyan lehet ilyen tiszta lelkű és jószívű. Hogyan tud mindig mosolyogni és azonnal segíteni, amikor olyan emberrel találkozik, aki rászorul a kedvességre. Legyen az egy tanácstalan gyermek, egy kilátástalan helyzetbe került hajléktalan, vagy csak egy kismama, aki nehezen emeli fel a babakocsiját a lépcsősoron. Vagy legyen az egy fél oldalára lebénult, szinte beszédképtelen szülő, aki még mindig nem kért bocsánatot a történtekért. Ő mégis mindenkinek segít, legfőképpen az apukájának.

#54

Ópályiban született, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mátészalka szomszédságában. Felnőttként már dolgozott is a városban (sőt lakott is ott egy panelben, mikor víz- és gázszereléssel kereste a kenyerét), de gyerekként soha nem jutott tovább az ópályi határnál. Annyira szegények voltak, hogy egész nyarakat töltött el mezítláb, kopott ruhában. Ez viszont soha nem zavarta őt, jókedélyű ember volt; a vidámsága belülről fakadt. Annak ellenére képes volt nevetni, hogy az édesapját halálra gázolta egy figyelmetlen autós, a párját pedig egy gyógyíthatatlan betegség ragadta el, közös életük legelején.

Pali sorsa ezután kereszteződött a mi családunk útjával. Anyósom szintén ebben az időszakban maradt egyedül, a feleségem apukája mindössze 42 évesen halt meg. A két szomorú özvegy csupán néhány háznyira lakott egymástól, a keresztutcákban. A gyász hozta őket össze – pedig igencsak kicsúszott a lábuk alól a talaj. Különösen Palinak, aki annyira haragudott az Istenre, hogy már azt tervezte, véget vet az életének. Nekifeküdt az italnak és kitalálta, hogy kipakol mindent a házból az udvar közepére, majd meggyújtja a kupacot és a számára immár teljesen értéktelen földi javak tetejére fekszik. Szerencsére nem így lett: aki elvett, adott is.

Nem házasodtak össze anyukával, de évtizedekig éltek együtt, boldogan. Egy negyedszázadnyi nevetés, gyarapodás és siker, amit egymásnak köszönhettek. Az utolsó években átköltöztek „Szabolcsból” a Balaton déli partjára. Pali imádott horgászni, így egy gyerekkori álom válhatott valóra. A Balaton! Ahová fiatalon még csak el sem jutott, most ott feküdt a lábai előtt. Csak gondolt egyet és már indult is: a teljes horgászfelszerelését a kerékpárra aggatta, még egy utánfutót is épített a bicikli mögé, hogy minden elférjen rajta. Útközben megállt beszélgetni az emberekkel, kinyitotta a szívét, nem fukarkodott a kedves, jó szavakkal.

Ezalatt nekem is megszülettek a gyermekeim, akik már nagyszülőként tekintettek Palira. Így lett az alig negyvenéves srácból idővel „Pali papa”. Utánozhatatlan ember volt, a gyerekek és én is rajongtunk érte! Mindig pozitívan és kristálytisztán látta a dolgokat; képes volt könnyűvé egyszerűsíteni az életet. Imádtam a társaságát, mindig viccelt és mindig nevetett. Rafinált volt, de (betyár) becsületes – nem tett különbséget ember és ember között. A legnagyobb humanista, akit valaha ismertem. Bölcsességet adott át, szeretetbe bugyolálva.

Onnan tudom, hogy szerette őt a Jóisten, mert nagyon gyorsan elvitte. A betegsége első tüneteinek jelentkezése után alig három héttel örökre elaludt. Hatalmas űrt hagyott a családunkban és megannyi örömteli emléket, ami a távozását és a végső pihenését is felemelővé tette. 62 évet élt, most a szülőföldjén nyugszik; abban a kis szabolcsi faluban, ahol annyit szaladgált mezítláb a poros utakon – nevetve.

#53

Három évvel ezelőtt hunyt el Lóri anyukája. Élete utolsó éveiben nagyon erősnek kellett lennie, mert két súlyos betegségen is átesett. És ő mindvégig küzdött, soha nem adta fel. Előtte viszont tudatosan szervezte úgy, hogy felhőtlenül boldog legyen az élete. Különösen figyelt arra, hogy sok-sok közös programon vegyen részt a fiával, nem mindennapi élményeket teremtve ezzel mindkettőjüknek. Már bőven középkorú volt, mégis rendszeresen előfordult, hogy eljártak együtt rallyra. Néha motoroztak is közösen, a határban vagy az erdőben. Nem csupán szülő-gyermek kapcsolat volt ez, barátok voltak.

Aztán hirtelen jött a harmadik megpróbáltatás, egy nagyon ritka betegség, amit már gyógyítani sem lehetett. A család összezárt, az anyát otthon gondozták, ameddig csak bírták. Ennek végül a gyermekek és a férj munkahelyei vetettek véget; ahonnan már jelezték, hogy túl sok a hiányzás. A tervezhetetlen távolléteket minden alkalommal a szülő hirtelen állapotromlásai indokolták. Nehéz szívvel voltak kénytelenek a hospice mellett dönteni. Ezt utólag nem bánták meg, hiszen ezek a helyek a méltóságról és a búcsúzás lehetőségéről szólnak.

Lóri mentősként dolgozik, a betegeket rendszerint ugyanabba a kórházba szállítja, ahol az édesanyja feküdt. Így nem volt kérdés, hogy a munkanapjain is be tud menni hozzá; a szolgálatok utolsó betegátadását követően, ha csak 2 percre is. Szívszorítóan nehéz hónapok következtek, miközben egymásban tartották a lelket. Lóri megküzdött az ellátórendszer nehézségeivel, míg az anyukája a saját bőrén érezte meg a hiányosságokat. Ám ez ellen sajnos nem tehettek semmit. Mint ahogyan a betegség egyre súlyosbodó tünetei ellen sem. A magatehetetlenség mellett a fájdalom is mindennapossá vált, amit pusztán a hozzátartozók közelsége volt képes enyhíteni. A látogatások idejére megszűntek a panaszok, a gondok új fókuszt teremtettek. És ez a fókusz kizárólag a személyes találkozásokra mutatott. Ekkor már nem számított, hogy milyen volt az ebéd vagy a vacsora; és már az sem érdemelt szavakat, hogy mennyire finoman mozdították meg Őt az ápolók, amikor szükség volt rá.

A betegágy szemben volt az ajtóval, így Lóri anyukája kilátott a kórházi folyosóra, ami fényes csempével volt burkolva. Ha megjelent a fiú az ajtóban, az anya boldog volt. Egy alkalommal elmesélte, hogy egész nap azt várja, mikor tűnik fel a mentős egyenruha rikító színe a csempéken. Merthogy a ragyogó piros szín először a bejárattal szembeni tükröződés képében jelezte, hogy végre újra láthatják egymást. Így a szülő mindig néhány pillanattal korábban kezdett mosolyogni, mint ahogy a fia belépett az ajtón. Lóri pedig minden alkalommal elmondta neki: „szeretlek, édesanyám”. Aztán eljött az idő, amikor az asszony már nem tudott megszólalni, így csak egy teljes hét elteltével volt képes szavakká formálni a válaszát; de akkor is kimondta: „én is szeretlek, kisfiam”.

#52

Éppen csak beköszöntött az ősz, szeptember első hete. Korán reggel volt, alig múlt el 6 óra. Erika beszaladt az Orvosi Ügyeletre, mert korábban otthagyott valamit. Egy ideje az ügyeleti szolgálatot is a mentősök látják el az orvosok mellett; így fordulhatott elő, hogy az ollója a rendelőben maradt.

Szóval, amikor bement az épületbe, meglátta őt egy idős úr, aki a megye legkisebb városkájának lakója. Mátyás bácsi elhatározta, hogy meg fogja várni, amíg kijön onnan; mert fontosnak tartotta, hogy váltson vele néhány mondatot. Az öregek nem kapkodnak, így letámasztotta a kerékpárját és bement a közeli kisboltba. Amikor a fiatal mentős már kifelé igyekezett az épületből, Mátyás bácsi odalépett hozzá és bemutatkozott. „Nem ismer meg, ugye?” – kérdezte mosolyogva. Erika tétován kért elnézést: „Ne tessék haragudni, de nem”. Az időseknek fontos az is, hogy a lényeges dolgokról szemtől-szemben beszéljenek egymással. Tudják, hogy a kimondott szónak sokkal nagyobb az ereje, ha bele is nézhetnek közben a másik szemébe. „Áprilisban megmentették az életem. Három hétig feküdtem a kórházban; de most itt vagyok és élek! Szeretném megköszönni…” – majd könnybe lábadt szemekkel átnyújtott egy tábla Milka csokit. Azt, amit a szemközti „Fannyban” vásárolt néhány perce.

Mindezt már Erika mesélte el nekem, végtelen szeretettel a szívében, büszkén-boldogan. Bajtársakként szoktunk néha beszélgetni, amikor a Sürgősségi Osztályon vagy az egri Mentőállomáson összefutunk. Ő maga ötvenévesen lett mentőápoló. Már elég élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy pontosan tudja, mit akar. Élvezi a munkáját, az értékrendjében dobogós helyre emelte a mentős hivatást. Az elmúlt években felvett egy új szokást: a betegeiről feljegyzéseket készít, melyekben leírja az egyes eseteket. A megjelenő tüneteket, a megállapított kórképeket és azt is, hogy milyen kezelést alkalmaztak az ellátás során. Természetesen kikereste Mátyás bácsit is a füzetében és ez alapján felidézte, hogy kiemelt prioritású feladat volt, az éjszaka közepén. A 77 éves férfi a rosszulléte miatt beesett a pincébe, onnan kellett kihúzni. Rendezték az alacsony vércukrát, így mire a kórházba értek vele, megszűnt a beszédzavara. A tavaszi bejegyzés mellé pedig egy friss kiegészítés került, ezúttal piros színű tollal: „Az ÉN megmentőm”.

Erika nem számított a köszönetre, de nem a formája lepte meg. Egyszerűen nem várt elismerést azért, amit tett. Ez a munkája, a hála mégis megérintette; ebből építkezik. A legelhivatottabb Bajtársak egyike. Rendkívül precíz ember, aki mindig a tökéletességre törekszik. Ezt mindenki tudja róla Heves megyében, hiszen a TETRA rádión mindannyiunknak végig kell hallgatnia, amint mindenre kiterjedően tájékoztatja az Irányítást az aktuális mentéseiről. Annyira részletesen, hogy sokszor még kivárni is hosszú! A bejelentkezései ugyanakkor rávilágítanak valamire, ami immár azonnal beugrik minden mentősnek, aki meghallja a „csilingelő” hangját a rádióban: ha Erika indul érted, biztosan jó kezekben leszel…

#51

2010. szeptember 1. Problémamentes terhességből született, időre. Mégis mindössze három napot élt. Bálint néven anyakönyvezték. Tervezett baba volt: amíg a pocakban lakott, a szülők és a nővére számtalan közös játékot találtak ki, amiben Ő is szerepelt. Szóval ezzel a 9 hónappal biztosan hosszabb volt az élete. Mondókák, rajzok, simogatások. Halk mesék, nevetések és odasúgott titkok. Még a szülés is rendben volt, bár a tesója után Bálint is császárral érkezett. Aztán a napvilágon elszakadtak a szálak. Nemcsak a köldökzsinór; de a boldogság, remény, a hit és az igazság is odalett.

Anya szíve meghasadt, mert elvették tőle a gyermekét, akit a szíve alatt nevelt eddig. És vissza sem adták többé. Csak a Cerny mentősei mutatták meg neki a fiát, mielőtt átszállították Budapestre. A gyermeket vitték el egyedül. Minden mást Egerben hagytak. A fájdalmat Egerben hagyták.

Apa szíve örökre megfagyott. Orvosokkal beszélt és reggeltől estig olvasott. Hátha talál megoldást a betegségre, amiről előtte még csak nem is hallott. Patau-szindróma: annyira ritka genetikai rendellenesség, hogy a várandósság alatt nem is vizsgálták a lehetőségét. A budapesti professzor már az értelemről beszélt neki, húsbavágó realitás az együttérző szavak mögött. Azt mondta, „maguk fiatalok, tovább fognak tudni lépni”. Viszont Bálintot nem lehetett elengedni. Nem.

Áááááá! Szeptember harmadikán, hajnalban halt meg. El kellett mondani Anyának és a négy és fél éves testvérnek. És el kellett mondani magadnak százszor. Aztán még ezerszer és egy milliószor. Mégis úgy sújtott, mintha akkor szakadt volna le az égből. Majd hetekig, hónapokig így is maradt. Végül a református lelkipásztor segített; nagytudású, végtelen jószívű esperes a városban. Azt mondta, a kisfiút annyira szerette a Jóisten, hogy magának akarta. Ez erőt adott a búcsúzáshoz. Utólag kiderült, hogy nem volt igaz. Egyszerűen csak előre kellett megfizeti mindent, amit még utána adott nekik ugyanaz az Isten.

A házasságok 99 százaléka megszakad egy ilyen tragédiát követően. Mert ezt képtelenség elviselni. A Szülészeten dolgozó főnővér viszont már többször látott ilyet. Azt mondta, az egyetlen dolog, ami megmentheti a családot, az a SZERETET. Messze nem volt olyan reményteljes, mint az egyház szavai. Ködös, bizonytalan, távolinak tűnő iránymutatás. És nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. Megállt az idő, pedig a „nagylány” miatt folytatni kellett. A káoszban mindenki belé kapaszkodott. Így végül az az édes négyéves mentette meg a többiek lelkét. A szülőkét, a nagyszülőkét, rokonokét, barátokét és ismerősökét. Mindenkit megmentett, aki a mindennapokban képes volt újra hinni és reménykedni. A drága kicsi lány pedig – másfél évvel később – egy kistestvért kapott viszonzásul és közben rengeteg szeretetet. Éppen azt a szeretetet, ami egyetlen megoldásként kínálkozott az elfogadhatatlan leküzdésére és a továbblépésre.

#50

A megye egyik legtávolabbi csücskében vár mentőt egy 23 éves srác. A falu utolsó utcáinak egyike, szinte a szűk úttestet is benőtte a gaz, annyira elhanyagolt itt minden. A családi ház hasonlón mutat: omladozó falak, repedezett nyílászárók, mindenütt javítások. Az udvaron nincs levágva a fű; éppen azért, mert a család egyetlen felnőtt férfi tagja a betegünk. Ő viszont a panaszai miatt már szinte lábra sem tud állni. Erős hasi fájdalom, visszatérő láz és gyengeség. De ezek csak kísérő tünetek, az alapprobléma valószínűleg Crohn-betegség. Ezt már egy héttel ezelőtt állapították meg a Sürgősségi Osztályon. Felajánlották neki, hogy maradjon a kórházban; de ő inkább a gyógyszeres kezelést választotta. Pedig a pirulák költségeit el kellett venniük máshonnan. Kiváltották a tablettákat, megmutatja a dobozt – de hiába szedte be mindet, nem hatott. Ebben a háztartásban nincsenek tartalékok, az utolsó forintnak is megvan a helye. Amikor elfogy, akkor jön a nélkülözés. Egy hét, kettő, de volt már három is. Minden egyes hónapban.

3 hete nincs bevételük, csak a „szociális”, amit az egyedülálló anya kap a négy gyerek után. Vagyis már csak három, hiszen Olivér felnőtt, dolgozik. Ácsként alkalmazzák, napi bejelentéssel. Alig egy hónapja leesett a tetőről, akkor éppen nem volt bejelentve sem. Eltörött a combcsontja, megműtötték, a rehabilitáció helyett otthon lábadozik. Erőlteti a járást, az ambuláns lapján fel is tüntették, hogy nem tartja be az előírt kíméletet és a kórházat is saját felelősségére hagyta el. Most erre is kitérnek a triázsban, amikor újra felveszik az adatait. Nem tud rá mit mondani; kell a segítség otthon, az anyjának és a kicsiknek. Megkérdezik a telefonszámát, de közli, hogy „az nincs”; a régi készülék is összetört a zuhanáskor, nem telik újra.

Most azt szeretné, ha bent maradhatna. Állítja, hogy még senki nem beszélt neki diétáról és életmódváltásról, a háziorvos is csak egy beutalót írt tegnap „gasztro” szakrendelésre, ahová nem tudott elmenni. Feszegeti a határokat, mert fiatal. Elmagyarázom neki, hogy nagyon rosszul járhat, ha mindig csak a saját feje után megy. Ő még nem tudja, de egészségből csak egy van! Már 17 kilót fogyott. Bele kell egyeznie a vizsgálatokba, hallgatni az orvosokra és betartani az előírtakat, különben „többel köti be”.

Másodszor említi meg a családját, neki csak ők vannak. Amikor elhozzuk otthonról, legelőször a kisöccsével találkozunk. 7-8 éves lehet, fekete a haja és a szeme. Huncut, kíváncsi, de tisztelettudó. A kinyújtott tenyérbe bátran belecsap, majd eldicsekszik vele, hogy tegnap „túrós batyut” evett, még a hasa is megfájdult, „úgy tele lett” – ez viszont titok lehet, mert amikor a testvére is megjelenik a kapuban, hirtelen abbahagyja az élménybeszámolót. Aztán felszáll a mentőre is, hogy megnézze, mi minden van benne. A nővére és a húga már szégyenlősebbek, de ők is ott állnak végig az autó mellett. Az anyukájuk azt ígéri, még ma buszra ül, bemegy Olihoz a kórházba. Semmijük nincs; tényleg csak ők vannak egymásnak.

#49

Fiatal nő, 45 év körüli; ápolt, csinos – a mélyponton. De lehetne egy férfi is, hiszen sok ilyen beteggel találkozunk. Súlyos fokú alkoholizmus, ami soha nem így indul. Elég hozzá egy elhibázott párkapcsolat, családon belüli erőszak, elég hozzá a túl sok múltbéli fájdalom, amit nehezen lehet feldolgozni. Vagy elegendő az öröklés átka, bár a pszichológusok azt mondják, hogy „a sors nem a génekben, hanem a döntéseinkben van”.

Jelen esetben a szülők hívnak minket, mert már 2 hete iszik a lányuk, nem bírnak vele. Elmondják, hogy ilyenkor nem is dolgozik; pedig sikeres vállalkozó. De most semmi nem érdekli. A felmenőivel türelmetlen, hangosan veszekszik; hangulatingadozásai vannak, sokat sír. Az édesapja szerint hosszú évek óta küzd a betegséggel. Hol kisebb, hol nagyobb sikerrel; de végsősoron mindig az alkohol kerekedik felül. Amikor jobb napjai vannak és sikerül összeszednie magát, akkor beleveti magát a munkába. Mint mondtam, nagyon tehetséges; a szakmájában nevet szerzett magának és pénzt is nagyon sokat keresett már. Csupán a boldogságot nem találja. Egyedül van, még a csodaszép kutyáit is elveszítette, mert egy gonosz ember megmérgezte őket. Lehet, hogy éppen a bántalmazó exbarátja, akitől csak nagy keservesen tudott megszabadulni. De ezt most nem is lényeges. Mindössze azért írom le, hogy érthető legyen: bőven vannak olyan körülmények, amik akkor is lefelé húznak, ha Te mindent jól csinálsz.

Az alkoholizmusról már régóta tudják, hogy nem egyszerű akaratgyengeség, hanem betegség. Egy mentális zsákutca, a szenvedély okozta zűrzavar. A lényege a kóros ragaszkodás az alkoholhoz, testi és lelki függőség. Magyarországon sajnos népbetegség lett. Zacher doktor szerint, a hazai szeszfüggő társadalom hamarosan eléri az egymilliós lélekszámot. És még csak nem is azért, mert az átlagembereknek küzdelmes a megélhetés, hiszen a gazdagok között is sok alkoholista van. Általában attól szembeötlő vagy kevésbé látványos, hogy az érintett mióta vívja a harcát; mennyire csúszott már le és mennyi ideje lehet még hátra. Számos segítő „szolgálat” létezik, a legelső vonalban ott van a család, majd sok-sok jótékony önkéntes. Feltűnnek győztesek, aki tovább akarják adni a gyógyulásuk titkát és vannak kreatív önzetlenek, akik a művészet hangján nyújtanak kapaszkodókat. De a döntés mégis csak egyetlen emberen áll:

A szőke nő apja és anyja könyörög nekünk, hogy adjunk tanácsot, mit tehetnének. Hogyan tudnák megmenteni a lányukat; hiszen ők már látják, hamarosan belehal ebbe az életmódba. Bármit megtennének a gyógyulásáért, de amíg nem ön- és közveszélyes, nem vitethetik be elvonóra sem. Hiszen ha ő nem akarja, nem kell ott maradnia. Pedig neki ehhez már nincs elég ereje. Összeszorul a gyomra, amikor csak erre gondol; mert fél. Végtelenül nehéz élethelyzet. Mindenkinek.

#48

Egerben történt, emlékezetből írom. „Ittas földönfekvő”, az egykori Népkert szélét jelölték meg helyszínként. A bejelentő ott maradt mellette, pedig már agresszív a „beteg”. Hangosan kiabál vele, de tény: nem bír felállni, túl sok a maligán.

Az ilyen betegeket általában „név nélküli” jelzéssel kapjuk, amit a dokumentációban NN-ként jelölnek. Amikor odaérünk, a férfi a földön ül. Ismerjük is őt, gyakorlatilag hajléktalan, noha nem egy szállón vagy az erdőben él. Egy ideje van barátnője, nála és annak az anyjánál lakik. Az asszonyok most is itt vannak, csak távolabb állnak – mert velük is veszekszik. Ahogy odalépünk, a részeg visszavesz a hangjából; megszeppen, mert így már megváltoztak az erőviszonyok. Szóval annyira nem „ázott el”, hogy ne lássa át a helyzetet. Megvizsgáljuk, nincs rajta sérülés. Egy műanyag palackból itta meg az „alsópolcos” borának nagy részét. Még van a kétliteres flaska alján, azt odaadjuk a barátnőjének. A hiányzót nagyon gyorsan fogyasztotta el, azt mesélik szinte „méregből nyelte”.

Egy fiatal, egyetemista srác találta meg, aki éppen a vasútállomásról tartott a Leányka úti kollégiumba. A földön fekvő ember először beszélni sem tudott; aztán rákiáltott a segítőre, pénzt kért tőle. A gépészem megkérdezi, hogy „ugye, nem adtál neki”, majd az ittas férfira ripakodik: „azonnal add vissza”. A bejelentő viszont közbeszól, „dehogy is, hiszen csak egy ezres volt”. Őt sokkal jobban érdekli, hogy ne haljon meg az ismeretlen. Azt hitte, nagy baj van, ezért nem sétált el mellette. Ezt megköszönjük neki.

Aztán megkérjük a beteget, hogy álljon fel. Ekkorra már sokat józanodott, a sajátjaival is normálisan beszél. A fiatalabb asszony szerint a párja dühös mindenre és mindenkire, legfőképp saját magára. Nem könnyű elfogadni, amikor a világ peremére kerülsz. Persze ők is tudják, hogy erről nem mások tehetnek. A barátnő fogadkozik, hogy hazaviszi, csak ne vigyük be a kórházba. Mondjuk neki, hogy látnunk kell, képes-e járni. Elindul a Deák Ferenc utca felé, önállóan. Sikerül neki, így üresen bevonulunk.

Alig telik el egy óra és újra bejelenti valaki, hogy közterületen fekszik a földön egy ittas férfi (NN). Megint minket küldenek, természetesen ugyanaz a beteg. Alig 2-300 méterre vagyunk az előző helytől. Megállunk az út szélén, ő a saját lábán áll. „Most tényleg hazamegyünk” – mondja érthetően. Azt már ő is érzi, hogy túlzás a két kivonulás. A mentőautók nem ezért vannak. Elmagyarázom neki, hogy amíg mi vele beszélgetünk, valaki másnak várnia kell a mentőre. Egy igazi betegnek például. Lehajtja a fejét, talán még el is szégyelli magát. „Nem lesz több gond, ígérem”, majd megmutatja az üres palackot, „nincs már mit innom”. Én visszaülök az autóba, amit nagyra értékel. Onnan lehet tudni, hogy a szívére teszi a kezét és a saját nyelvén köszön el: Tavesz Baktalo! – Legyél Te is szerencsés (Tavesz vitu, muro phral)! Aznap éjszaka már nem találkozunk.

#47

Egerbe megyünk, allergiás reakció. Negyedik emeleti lakás a belvárosban. A bejelentő maga a beteg. Már a mentésirányítónak is összeszedett válaszokat adott a telefonban, így kevésbé találták aggasztónak a tüneteit. A lényeg, hogy 10 perccel korábban görögdinnyét evett, egy kiflivel kísérve. 47 évesen ebben már semmi új nincs, mégis azt érezte, hogy dagadni kezd a szájpadlása és az egész testén apró, viszkető csalánkiütések jelentek meg. Na, ezek tényleg riasztó tünetek! Nagyon gyorsan felhívta egy mentős ismerősét Hevesen, aki arra utasította, hogy azonnal hívja a 112-t. Ezt meg is tette, életében először. Pedig volt már kórházban, de akkor még nagyobb volt a baj, így a gyermekei telefonáltak mentőért, ő már nem tudott.

Amikor felérünk a negyedikre, az ajtóban vár. A vizsgálat során gyorsan kiderül, hogy nincs légzési nehézsége és a véroxigénszintje is teljesen normális. Már enyhült a duzzanat a szájában, szerencsére nem kell küzdenie a levegőért. Mire leparaméterezzük és kikérdezzük, már szinte teljesen megnyugszik. Elfogadja a kórházi szállítást; bár elmondja, hogy semmi esetre sem szeretne ott maradni, mert éppen egy újrakezdés előtt áll. Holnap Debrecenbe költözik, holnapután pedig már kezd az új munkahelyén. Szóval nagyon rosszkor jött most ez a rosszullét…

Önmagában a görögdinnye csak nagyon ritkán allergén, azonban más növényi pollenekkel „összekeverve” keresztallergiaként már komoly gondokat képes okozni. Ez azt jelenti, hogy a görögdinnyében található egyes fehérjék szerkezete nagyon hasonlít bizonyos pollenekre, ám az immunrendszer nem tudja megkülönböztetni őket és ellenanyagait ebben az esetben is „csatába indítja”. De előfordulhat az is, hogy a dinnye héján megtelepedő gombák vagy a termesztés során használt növényvédőszerek maradványai váltják ki az ijesztő reakciót. Szájüregi viszketés és kiütések – utóbbi bőrelváltozások az anafilaxiás sokk korai előjelei lehetnek! Ezért mondta azt Tomi, a hevesi ismerős, hogy nem szabad késlekedni. Tőlünk egy perifériás vénát kap a beteg, amit bemosunk. Ezen keresztül kapja majd meg mielőbb a kórházban a szükséges „koktélját” (Solu-Medrol és Suprastin), ami lefékezi a szervezet túlzott reakcióját és blokkolja a felszabadult hisztamin hatását. Annyi csak, hogy álmosít…

De sebaj, a betegünk hamar hazakerül majd, és legalább kipiheni magát a másnap kezdődő új élete előtti utolsó éjszakán. A kórházba tartva azt is elmeséli, hogy egyáltalán nem fél az ismeretlentől; sőt kifejezetten izgatottan, boldogan várja a változást. A gyermekeihez közelebb lesz és a munkában is megújulhat sok-sok év után. Amikor a váróban hagyjuk, szinte már jókedvűnek tűnik. Minden bizonnyal megértette, hogy veszélyben volt, ugyanakkor – vagy éppen ezért – még jobban tudja értékelni az előtte álló lehetőségeket. Sok sikert kívánunk, irány Debrecen!

#46

Eger mellett járunk, egy pici faluban. De esküszöm, Heves megyében minden kistelepülésen van ilyen nevű utca. Mindenképpen megér egy gondolatot a névadója: Dankó István, magyar cigánymuzsikus, dalszerző. Apja korai halála miatt csak három osztályt végzett el, mégis annyira szeretett olvasni, hogy felnőttként saját könyvtára lett! A szerelmét nem adták neki, ezért megszöktette. Költészetében központi elem lett a rózsa (mert a párja, Ilonka az első sikertelen lánykérésnél egy szál rózsát adott neki a kapuban); népszerűsége az 1890-es években egészen a cári udvarig repítette, Szentpétervárra. A legenda szerint, a koncertjüket követően Miklós herceg odalépett Dankóhoz és elismerése gyanánt a zenész ujjára húzta legszebb gyémántgyűrűjét. A vendégek ezt látva odamentek hozzá gratulálni, így a művész mindegyik ujjára került egy-egy gyűrű. Miután megteltek a kezei, állítólag így sóhajtott: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…”. Igazi roma volt, ahogy a róla elnevezett utcák is ezen közösség kultúráját hordozzák magukban.

A betegünk csak 36 éves, „h nélkül” írja a Balogot. A bőre olyan fekete, hogy az még közöttük is ritka. Nyomó jellegű mellkasi fájdalma van, hajnal óta szédül, szárad a szája és zsibbad a bal karja. Valószerűtlennek tűnik, hogy infarktusa legyen, de az ördög nem alszik. Elkészítjük az EKG-t, ami nem mutat eltérést. Elmagyarázzuk neki, hogy ez csupán egy pillanatnyi állapot, ezért fontos, hogy bevigyük a kórházba. Ehhez az apja is ragaszkodik, akinek már katéterezték a szívét. Útközben megkérdezem a srácot, hogy az édesapja hány éves, de nem tudja megmondani. Az viszont tény, hogy amikor érezte a bajt, átsietett a szülői házba (ez az ő otthonának szomszédságában található) és ott várta meg a mentőt. Megijedt. Ő is és a hozzátartozók is. Sokan voltak körülöttünk: felnőttek, fiatal felnőttek és gyerekek. A gyerekekre kiabáltak, hogy menjenek most ki a szobából, de ők ugyanúgy nem tágítottak, ahogy a beteg sem a szülei mellől.

Elfogadja a kórházi szállítást. Az autóban jelzi, hogy nem jó neki ülni, ezért lefektetjük. Így viszont menetiránynak háttal utazik, ami miatt egyre fokozódik a szédülése. Folyamatosan kérdezgetem és beszélgetek vele, mert hajlamos arra, hogy pánikba essen. Ha egy percig nem szólok hozzá, akkor már panaszkodik, hogy sokkal rosszabbul érzi magát. „Ej, cigány!” – mondja többször is saját magának, utalva arra, hogy mekkora bajba került. Én viszont rendre csak nyugtatom: ne gondoljon rosszra, meg fog gyógyulni. Viszont fontos, hogy megtalálják az okát a bajnak.

Rendben beérünk a kórházba, a triázs után a váróban hagyjuk. Kérdésre elmondja, hogy mióta kiszálltunk az autóból, már jobban is lett. Ez biztosan így van, hiszen később többször látjuk a Sürgősségi Osztály előtti dohányzóban. Cigizik, már láthatóan lecsillapodott és feltehetően csak a „kegyelmet és megnyugvást” nyújtó eredményét várja.

#45