Budapesten dolgoztunk, havonta egyszer feljárunk. 2025-ben zömmel kórházak közötti szállításokat végeztünk. Egyszerű feladatok, nem érhet meglepetés közben – általában. Egy stroke-os beteg átszállítását kaptuk feladatul az Amerikai útról a területileg illetékes kórházba. Felvittük az ágyat magunkkal, mert tudtuk, hogy nincs jó állapotban a beteg. Egy másik mentőegységgel együtt értünk oda; kiderült, hogy ugyanabba a kórterembe kell mennünk. Beérve hangosan szólítottam a betegünket, ami teljes zavart okozott. Az értetlenség egy pillanat alatt rémületté változott. Mi egy férfiért mentünk, de ott csak egy asszony várta a (másik) mentőt. Senki nem értett semmit, az ok megdöbbentő volt. A betegünk ma reggel kapott agyvérzést, amit aztán CT igazolt. Elment a bal oldala és nem tudott beszélni: teljes afázia. A fiatal orvos azt mondta a hozzátartozóknak, hogy „ő már nem fog kimenni a kórházból”. Azt viszont elfelejtette közölni, hogy átszállítják egy másik intézménybe. Mi pedig úgy érkeztünk meg, mintha azt mondanánk, hogy meghalni visszük. Szörnyű volt.

A beteg egy 68 éves, ápolt külsejű, látszólag jólszituált úr. Szerető családdal, akiket mindeddig megóvott a gondviselés a nagyobb nehézségektől. A hozzátartozók a kórterem előtti folyosón várakoznak. A 30 év körüli lányunoka kiabál, veszekszik; nem tudja elfogadni a helyzetet. Két középkorú nő értetlenül áll, képtelenek leplezni zavarodottságukat. Elmondom a nővérnek a családtagoktól hallottakat és megkérem, hogy beszéljen az orvossal. Ő elnézést kér; pontosan tudja, milyen nehéz ez.

Összeszedjük a beteget (mobilizáljuk, ahogy nálunk mondják), miközben megpróbálom felmérni az állapotát. Szeretném megtudni, hogy a következő fél óra hogyan fog telni. Valószínűleg – tudat alatt – én is szabadulni szeretnék ebből a helyzetből. A férfi meglepően nyugodt, nem látszik rajta félelem. A lányai ezzel szemben végtelenül elkeseredettek. Megkérdezik, hogy kísérő tarthat-e velünk és én azonnal rámondom, hogy egy valakit el tudunk vinni. A legerősebb nő jön hármuk közül: mégis ő az, aki a legjobban sír. A könnye patakzik, bár nem jajveszékel, mint a többiek. Szándékosan nem szólok hozzá. Az édesapjához beszélek, mióta megérkeztünk mindent részletesen elmagyarázok neki. Lépésenként elmondom, hogy én és a bajtársam mit fogunk csinálni és neki mit kell tennie. Elmondom azt is, hogy hová visszük; és hogy itt van velünk a lánya az autóban.

Ekkorra az asszony is érzi, hogy valójában szerencsés. Már látja, hogy az édesapja mindent hall és megérti a szavakat, az érzelmeket. Az apa szemeiből árad, hogy hálás a lánya közelségéért és biztos benne, el fog tudni búcsúzni a családjától. Én a síró nőhöz fordulok, és összeszorult szívvel szólok: most kell mellette lenniük, fogniuk kell a kezét és őszintén, bátran elmondani neki mindent, amit iránta éreznek. Idézzék fel a legszebb közös élményeiket; mondják el neki, hogy szeretik. Még van idő.

#10