Kategória: szeresdjobban.blog

  • APRÓ PLÜSS FIGURÁK

    APRÓ PLÜSS FIGURÁK

    69 éves férfi, ágyban fekvő, önállóan csak felülni képes. Az ágykeretre rögzített kötéllel tudja felhúzni magát. Két éve tartja fogságban a teste és a szobája. A falra televíziót szereltek, a tévézés a legfőbb elfoglaltsága. Szórakozásnak nem mondható, mert ha nem lenne mozgásképtelen, akkor egy percig sem nézné. Egykor autószerelőként dolgozott a Volánnál. Az Eger közelében felépített családi ház hátsó udvarán még most is ott áll a szerszámokkal felszerelt dupla garázs, ahol egykor szabadidejében szerelgetett és a gyermekeit is megtanította erre.

    Két éve lett beteg, a bal oldala lebénult. A rehabilitáció során kialakult lágyéksérve és a prosztata megnagyobbodása miatt állandó hólyagkatétert kapott. Ez lett a legkeservesebb problémája és mi is ezért vagyunk most náluk. Megint nem vezet az eszköz – vizeletretenció (elakadás). A hasa feszül, amit tompa fájdalomként ír le; viszont azt is tudja, hogy ez fokozódni fog, ha nem cserélik ki a katétert. Türelemmel viseli a nehézségeket. Ehhez erőt ad, hogy az urológus szerint nem végleges ez a megoldás; még van remény, javulhat a helyzet. A felesége segíti őt, támogatja, óriási türelemmel. Pedig fizikálisan is nehéz ez a fajta gondozás. Felmerült már, hogy otthonba adják, de János bácsi nem szeretne a helyi intézménybe költözni. Azt mondja, ott a volt kollégák feleségei dolgoznak és szégyelli előttük az állapotát. Így nem is kérdés, hogy a házukban marad, a párja mellett. Az asszonyka több, mint 40 éve dolgozik, az utóbbi évtizedet egy egri pékségben húzta le. Egy éve van hátra a nyugdíjig, utána már könnyebb lesz helytállni. Kéri, hogy hadd jöhessen be a mentővel a kórházba – természetesen elvisszük. A kisebbik fia majd visszahozza őket.

    Útközben az asszony beszél, János bácsi csak helyesel és elégedetten mosolyog. Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy eltereljem a figyelmet a problémákról, a kórelőzmény mellett a körülményeikről érdeklődöm; arról az időszakról, amikor még minden rendben volt. Nagyon hamar a családra terelődik a szó, elmesélik, hogy három gyermekük született, két fiú és egy lány. Mindhárman a környéken élnek, szerető kapcsolatot ápolnak egymással. Amikor összejön a teljes família, az étkezőasztalt meg kell toldani, hogy mindenkinek legyen hely. Összesen 5 unokájuk született: vannak, akik már egyetemre járnak, de van egy egészen pici is. Ekkorra már felszabadultan mesélnek az életükről, csupa szép dologról. Az SBO-ra érve János bácsi elmondja a problémáját, miközben a felesége háttérbe vonul. Csupán akkor lép oda a triázspulthoz, amikor mi már végeztünk és átemeljük a férjét a kórházi ágyra. Egy nagyobb méretű ajándéktasakot nyújt oda az ápolónak, amiben tisztára mosott, apró plüss figurák vannak. Folyamatosan gyűjtögetik azokat a játékokat, amiket az unokáik már nem használnak. Most pedig kihasználták az alkalmat, hogy a Sürgősségi Osztályra érkező gyermekekhez juttassák el őket. Aranylelkű emberek, akik figyelnek másokra is a bajban. Respect!

    #28

  • HEVES MARCIJA

    HEVES MARCIJA

    „Él, mint Marci Hevesen” – a legenda szerint, az 1900-as évek elején Zöld Márton alföldi betyár néhány év alatt hatalmas vagyonra tett szert, amit Heves megyében szórt el, gondtalanul szórakozva. Heves városa hosszú ideje hagyományként őrzi a történetet és annak szereplőjét: így évről-évre megválasztják Heves Marciját. Rendszerint a település egyik közkedvelt lakóját bízzák meg e nemes feladattal, olyan embert, akit mindenki ismer és nagyra tart.

    Főhősünk több éven át szolgálta a várost Marciként és népszerűsítette ezzel szűkebb hazáját. Akkor még volt tisztességes neve és foglalkozása. Ma már csak „Tónyó” becenéven ismerik. Évtizedeken át központi figurája volt Hevesnek, tiszteletre méltó vadászember, aki saját szakmája mellett kitanulta a hentes mesterséget is. A helyiek azon versengtek, hogy őt hívhassák meg magukhoz disznóvágásra. Emellett az összes városi rendezvényen jelen volt, általában ő ment elől; könnyen szerethető személyisége, közvetlensége és a jelenlétét körülvevő emelkedett hangulat miatt rendkívül népszerűvé vált. Költségeit fizette a város, gyakorlatilag mindenhol vendégül látták; jó szívvel hívták és mindig marasztalták.

    De mindez már csak a múlt. „Tónyó” hosszú éveken át úgy élt, mint Zöld Marci – gondtalanul, vidáman, könnyelműen. A fényűzésben elszórta a vagyonát, eltaszította maga mellől a családját és a barátait. Most már a legtöbben kerülik őt. Alig van olyan nap, hogy ne vinné be a mentő Egerbe. Rendszerint részegen fekve találják meg az utcán, de sokszor ő hív segítséget, mert érzi, hogy rosszul lesz, rohamozni fog. Azt beszélik, hogy a legtöbb kerékpárt ő vásárolta meg a városban, csakhogy mindig elhagyja azokat – általában nem is emlékszik arra, hogy hol.

    „Tónyó” most 65 éves, alkoholos epilepsziás, sokszor kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Minduntalan elesik, általában a fejét töri össze. Az orrcsontja deformált, azt már helyre sem rakják. Az arca borvirágos, kitágult hajszálerekkel; bőre ráncos, érdes. A fejéről már annyi koponya CT készült, hogy ha nem inna, akkor sem működne megfelelően a buksija.

    Alig bír járni, nehezen és lassan mozog. Ezért kellenek a biciklik. Nekem egyszer elmesélte, hogy a lábujjai lefagytak, amikor egy télen a bajba jutott vadászkutyáit próbálta menteni a hóban. Kifejezetten jóindulatú, előzékeny, barátságos ember. Azt is mondta már – miközben a mentőben meghúzta a flakonos borát –, hogy csak azért iszik, nehogy rohama legyen, mert tudja, hogy azzal csak további munkát adna nekem. Meg, hogy szívesen lett volna mentős, mert nagyon szép szakma. Csakhogy az életútja sajnos nem ezt vált hivatottá megmutatni a világnak. Sokkal inkább a magasságokat és mélységeket. Ugyanúgy, mint Zöld Mártonnak, akit a monda szerint néhány évnyi dorbézolás után végül elkaptak és kivégeztek. Sorsszerű az egész – mit gondoltok, vajon minden okkal történik?

    #27

  • TULIPÁN TÉR

    TULIPÁN TÉR

    Hajléktalanszálló Eger északi részén, Felnémet végében. Tíz éve már, hogy kiköltöztették ide a belváros közeléből. A korábbi „Kertész 100” – már akkor is közismert hely volt. Emlékszem, mekkora hullámokat vert az intézmény tervezett jövőjének sorsa. Az eredeti helyszín, a Maklári hóstya és a Tihaméri városrész határán rendkívül értékes telek, ráadásul a környék lakói is tiltakoztak a működése ellen. Most távol van mindentől, a vasút túloldalán. Az egyetlen zavaró tényező, hogy az ott élők átvándorolnak a teljes északi városrészen, mire „hazaérnek”.

    Nagyon sokat járunk ide, saját orvosi szolgálatuk van és a doktornő nem bízza a véletlenre a leromlott egészségi állapotú emberek sorsát. Most egy bácsiért jövünk, akinek ugyancsak az intézmény orvosa állított ki sürgősségi beutalót. Jócskán elmúlt 70 éves, ruházata tiszta, rendezett és szerencsére nincs is rosszul. Sőt nem is érti, miért kell most kórházba mennie. „Nincs itt olyan nagy baj” – mondja vidáman, azonban a vérképe mást mutat. Az emeletről sétál le, lassan, öregesen. A mozgásszervi problémái évek óta fennállnak; úgy mondja, ehhez már hozzászokott. Aktív éveiben víz-, gáz- és fűtésszerelő volt. Ebből a múlt rendszerben is meg lehetett élni, bár sokat kellett „fusizni”. Nagy családi ház, feleség, egy fiúgyermek. Na, meg állandóan távol otthonról, mert minden megbízást elvállalt, ha tehette. Szerette a munkáját, a felesége viszont nem bírta elviselni, hogy annyit dolgozik. A pénz jól jött, de sokszor ellenőrizgette; nem akarta elhinni, hogy olyan sokáig javít egy-egy helyen. Aztán persze válás lett a vége. Az ingatlant otthagyta nekik (sose mondta, hogy ő nem hibás, hiszen az italt is kóstolgatta), úgy gondolta, a szülői házat úgyis ő fogja örökölni. De nem így lett, az édesanyja mindent az unokára hagyott.

    A vízvezetékszerelő hajléktalan lett, a Tulipán téri szálló egyik első lakója, aki már a „Kertész 100”-ban is éveket töltött el. De nem sokáig bánkódott ezen, sőt miután túltette magát a történteken, tanult is belőle. Amikor nyugdíjas lett és már dolgozni sem bírt, abbahagyta az ivást. Most már csak egy-egy felest fogyaszt el reggelente, utána semmit. Kevesen tudják, de az intézmény emeleti része ápoló-gondozó otthonként működik. Négyágyas szobák, napi háromszori étkezés, orvosi felügyelet. Az ott élők fizetnek az ellátásért, a nyugdíjuk fedezi a költségeket. A betegünk megegyezett a vezetővel, aki meghatalmazással felveszi a teljes összeget, majd levonja belőle a kiadásokat, a maradékot pedig odaadja neki. Ebből megveszi a napi barackot és mindent, amire még szüksége lehet.

    Rákérdezek a kerítés külső oldalán üldögélő, éppen piáló hajléktalanokra. Azt mondja, ők mind a földszinten „élnek”, éjszakára jönnek csak be, így napközben ihatnak. Gyakori, hogy tőle kérnek kölcsön 500 forintot. „Mit ér az ma már, egy-egy ezrest szoktam nekik adni, érezzék jól magukat egy kicsit” – mondja elégedett mosollyal, mint aki csakugyan nem közülük való.

    #26

  • ESZMÉBEN, HITBEN, SZERELEMBEN

    ESZMÉBEN, HITBEN, SZERELEMBEN

    Akaratlanul is felvetődhet a kérdés, hogy a mentősök hogyan bírják elviselni a szélsőséges lelki terhelést, hogyan hat rájuk az emberek sorsának igazságtalan valósága. Biztosan magadtól is rájöttél már, senki nem úgy születik, hogy minden nehézséget képes legyen elviselni. Egy percig se hidd, hogy mi annyira kemények vagyunk, hogy mindent kibírunk! Leírom Neked, velem hogyan történt:

    Heves városában kezdtem mentőzni. Ott mutatták/tanították meg nekem először, hogy miként lehet túllendülni egy-egy feldolgozhatatlannak tűnő eseményen. A tapasztalt bajtársak ezt nem úgy csinálták, hogy teszteket nyomtak elém vagy arról faggattak, mennyire volt viszontagságos eddig az életem. Sokkal inkább maguk mellé ültettek. A hevesi mentős közösség ebben a tekintetben nagyon összetartó. Ha belefutottam valami igazán megrázó feladatba, akkor rászánták az időt, hogy egy asztalhoz üljenek velem a pihenőben. Tudták, hogy úgyis kijön belőlem a szörnyűség. Meghallgattak. Meghallgattak és aztán következett a varázslat. Mesélni kezdték a saját, hasonlóan nehéz eseteiket. Nem tromfoltak és nem is vágtak egymás szavába. Csak egyszerűen elmondták, hogy kinek-kinek mi volt a legnehezebb. Aztán jött a sztorizás és jöttek a viccek. Olyan történetek, amiket hallva már mindenki hangosan nevetett. Még én magam is, aki néhány órával korábban még olyasmit láttam, amiről azt hittem, nem létezhet. Egyszer csak túllendültem a nehezén; hála nekik úgy, hogy szinte észre sem vettem. Három évig dolgoztam velük. Köszönöm a sorsnak, hogy Hevesre terelte az utam. Pedig ez csak véletlen volt; amikor jelentkeztem, azt mondták, ott azonnal tudok kezdeni vagy pedig várnom kell. Nem vártam.

    Miközben észrevétlenül megtanították, hogyan viseljem el a borzalmakat, megerősödött bennem még valami, amit – így visszaemlékezve – már korábban is tudtam. Eszmében, hitben, szerelemben minden embernek joga van a saját meggyőződése és céljai szerint élni. Te döntesz és senkinek nincs köze ahhoz, mit választottál. Szép színes a világ, szerencsére nem vagyunk egyformák. „Eszmében, hitben, szerelemben” – ez az, ami feltétlenül kell az elfogadáshoz és a megbékéléshez. Ha ezt egyszer belátod és betartod magaddal és másokkal szemben is, akkor a betegekkel és a hozzátartozókkal sem lesz problémád, képes leszel tiszta szívből segíteni.

    A Hevesi Mentőállomáson van egy mondás: „Ha vasárnap minden ember kimenne a piacra és egy-egy lepedőre kiterítené a problémáját, majd megnézné a többiekét, akkor a nap végén mindenki a sajátját szorongatva térne haza az otthonába.” Amikor úgy érzed, hogy rosszabb már nem lehet, megismersz valakit, akinek kétszer olyan nehéz a helyzete. A mentőben pedig a legtöbbször a felszínre tör az emberek fájdalma, bánata és reményvesztettsége. Szóval mindig csak nyitottan és megértéssel…

    #25

  • IDEGEN SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK SZÓTÁRA

    IDEGEN SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK SZÓTÁRA

    CT vizsgálatra szállítunk Egerből Gyöngyösre, mert váratlanul elromlott az „itthoni” képalkotó masina. Szóval ez megint beszélgetős út lesz; azonnali (sürgős) szállítás, ugyanakkor nagy a távolság. Kéklámpa és sziréna, autópályán megyünk. A gépészemnek ez természetes – ösztönösen kerüli, hogy összerázza a beteget.

    80 év feletti hölgy; hosszú ideje nyugdíjas, egykor pedagógus volt. Saját elmondása szerint alapvetően szótlan, visszahúzódó ember, de az utunk során kiderül, hogy a szavak mestere. Évtizedekig tanított biológiát és technikát (micsoda párosítás!) az egyik egri általános iskolában. Ma reggel viszont azért hozta be a férje a kórházba, mert akadozik a beszéde, mintha csak gondolkodna a mondandóján. Agyi vérellátási zavar, ennek feltárásához szükséges a natív koponya CT.

    Gyorsan elkészül a felvétel, amit egy radiológus doktor értékel, majd megküldi az eredményt a vizsgálatot kérő kórháznak. Mire visszaérünk Egerbe, már látni fogják a leletet és tájékoztatják róla a betegünket. Ő viszont rendkívül kíváncsi, rettenetesen izgul. Menet közben megbeszéltük, hogy miért fontos ez a vizsgálat és miért jelentkezhettek a panaszai. Gyöngyösön mégis annyiszor rákérdez az eredményre, hogy tovább dobom a labdát. Az operátort megkérem, nézzen rá a felvételre. „Ez csak folyosói pletyka” – hangsúlyozom a néninek; de elárulom, amit sikerült megtudnom. A kolléga megmutatta nekem is, hogy nincs markáns eltérés a felvételen: egyértelmű meszesedés látszik, ám szimmetrikus, mindkét oldalon felfedezhető.

    Minimális információ, mégis reményt nyújt a betegnek, hogy talán mégsem olyan nagy a baj. Visszafelé elmagyarázom neki, hogy így is fontos a kórházi kezelés, a vérhígítás és a rehabilitáció. Ezt megérti és megnyugszik, a mentőben ez igen lényeges körülmény. Így is van már elég baj, nem hiányzik még több probléma. Egyszerű pszichológia; nem gondolom, hogy átverés lenne (megérttettük vele, hogy mi nem vagyunk orvosok).

    Az autópályán már arról mesél, hogy bölcsészként a tudományban hisz. A természetfeletti dolgok helyett fura hobbik felé fordul, amik Johannes Gutenberg örökségéhez kötöttek. Nem használ számítógépet és okostelefont sem. Imádja viszont a különleges, kevésbé ismert szavakat. Ha ilyet hall, azonnal kikeresi az Idegen szavak és kifejezések szótárában vagy más könyvben; sőt könnyedén meg is jegyzi azt. Ekkor már mindketten nevetünk – nem egy szokványos elfoglaltság. Persze mesél a családjáról is (a férjéről nagyon sokat és informatikus fiáról); meg arról, hogy van egy visszatérő gondolata, ami az egész világon a legrejtélyesebb a számára. Jelesül az, hogy a földünk – a hatalmas méretei ellenére – miként képes lebegni és mozogni a végtelen űrben. Tényleg fantasztikus asszony, nem mindennapi gondolatvilággal. Mielőbbi jobbulást Neki!

    #24

  • BÉKE ÚT KÖZEPE

    BÉKE ÚT KÖZEPE

    Egerben ez közismert hely. Az utca eleje rendezett, a vége már húzósabb. Sokat járunk ide, a terület felső részén élők általános egészségi állapota még az átlagnál is aggasztóbb. Zömében romák élnek itt, kiegyenlítetlen esélyekkel. Az Irányító Csoport ismeri a családot: a betegünk édesanyja sokáig a kórházban dolgozott, takarítóként. Már nyugdíjas. A fia most 43 éves, hozzá megyünk. A lába és a hasa erősen vizesedik, reggel óta fokozódó nehézlégzésről számol be. A panaszai 3 napja kezdődtek, de néhány éve már súlyos betegségekkel küzd. Szívelégtelen, 1,5 éve ICD-vel él, cukorbeteg és COPD-s. Legutóbb azt mondták neki a „pesti szívkórházban”, hogy szívátültetésre lenne szüksége, de hallani sem akar róla.

    Nagyobb darab cigányember, most el is van hízva; de mit tehetne, nem bírja már a terhelést, fáradékony. Néhány perc alatt levesszük, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért mentőt kellett hívnia. Megvizsgáljuk, majd elmondjuk, hogy ezek a panaszok maguktól nem fognak megszűnni, szóval indokolt volt az a telefonhívás. Elkeseredett, még azt is odaszúrja, hogy nem tudja, már minek él. „Ezt azonnal fejezze be” – kérem Tőle. A legidősebb fia (még nem töltötte be a 23-at) végig mellette van. Ő mondja el, mi történt most, full értelmes gyerek. De ott van minden rokon körülöttünk: sokan bent a lakásban, a többiek az udvaron. Szerető család, ezt már korábban is írtam a romákról. Sokan példát vehetnének róluk. A mentőben a körülményeiről kérdezem. Elmondja, hogy a testvérének építőipari vállalkozása van, ő maga is abban dolgozott. Most pedig az elsőszülött fia van ott, családi házakat építenek az alaptól a tetőig. Leginkább a megyében, de sokat dolgoztak már a fővárosban is.

    Ekkorra megnyugszik, elmondja, hogy nincs ellenére, ha kórházba kell menni. Három fia és egy lánya van, na meg az első kisunoka. Tudja, hogy otthon minden rendben lesz, a legidősebb legény kézben tartja a dolgokat. A két öccse szintén megbízható; és itt jön a lényeg! A betegünk nem pénzt adott a fiúk kezébe örökségként. Úgy nevelte őket, hogy szakmájuk legyen (víz-gáz-szerelő, burkoló, kőműves) és mindannyian kitűnővel végeztek. Az apa abban hisz, hogy egy dolgos ember nem tér rossz útra, az értékrendje nem engedi. Elmondja, hogy a legnagyobb félelme az volt, hogy az ő családját is megmételyezi a drog, ami a legtöbb roma családot tönkreteszi az utcájukban. De nem így történt. Már minden fiúgyermek felnőtt és dolgozik. Képzeljem el – mondja büszkén –, a mai napig bekopognak a szobájukba és jelzik, ha elmennek otthonról. Amikor a TESCO-ban vásárolnak, felhívják őt videón, hogy milyen gyümölcsöt vegyenek; mert tudják, hogy az édesapjuk beteg és ez szükséges az egészségéhez. Ilyen az élet gyönyörű körforgása. Persze bármikor jöhetnek közbe nehézségek, de az biztos, hogy az apa jól döntött, amikor elkötelezte magát a fiúk taníttatása és keménykezű, következetes nevelése mellett.

    #23

  • ADYLIGET

    ADYLIGET

    Most én vagyok a gépész. Havonta egyszer van lehetőségem erre, Budapesten. Ez is KMR, de ilyenkor megfordulnak a szerepek; az ápoló bajtárs irányít, én a mentőautót vezetem. Máriaremetére kell mennünk, meredek utcácska egy domboldalon. A családi ház földszinti lakrészére keskeny lépcsősor vezet. A beteg zavart, gyenge, beszélni is nehezen tud. Legalábbis mi alig értjük, amit mond. A hozzátartozók elmondják, hogy korábban volt egy stroke-ja, nagyon durva maradványtünetekkel. Hetek óta a kórházakat járja, most sincs jól. Pista bácsi 61 éves, a jobb oldala teljesen megnyomorodott (hemiplegia). A lábát képtelen kinyújtani és a jobb keze is kényszertartásban rögzült. Az izmai merevek, gyakorlatilag ágyban fekvő. A családdal közösen visszük le az autóhoz, nagyon lassan, óvatosan.

    A felesége beszáll hátra és az ápolónak segít az anamnézis megismerésében, a lánya pedig beül mellém a vezetőfülkébe. Rendkívül nyugtalan, az édesapja következő napjai miatt izgul – rossz tapasztalat az előző kórházi időszakból. Szilviának hívják (Sziszi a beceneve) és többször elérzékenyült már a házban is. Az apukája 21 évvel ezelőtt lett beteg: otthon kapott szélütést, ami epilepsziás rohamot váltott ki nála. Pista bácsi ekkor 40 éves volt, az otthonukhoz közeli Adyligeti Rendészeti Szakközépiskolában dolgozott főtisztként, mint rendőr őrnagy. Civil fiatalok százainak adott tisztességes hivatást, közrendes járőröket képezve belőlük. A régi szolgálati törvénynek köszönhetően közel állt a nyugdíjhoz; kikérte az éveit, ám rosszul számolták ki neki. Ezen annyira feldühítette magát, hogy stroke lett a vége. Sziszi találta meg, mindössze 13 évesen. Szóltak a háziorvosnak, aki rosszul szervezte meg a betegutat. Epilepsziának vélte, a valós kiváltó ok fel sem merült benne. A kórházba kerülése alatt az értékes órák elvesztek. Időablakos kórkép, így hát Pista bácsit nem lehetett rehabilitálni, hazaengedték. Képzeljétek el, mit élhetett át az az ember, aki korábban nem tűrt semmiféle ellentmondást, megszelídítette még az oroszlánt is. Hirtelen pedig a saját teste szabott neki szigorú, áthághatatlan határokat.

    A stroke óta Sziszi gondozza, ismeri minden rezdülését. Ő most 34 éves, nincs párja, nincs gyermeke. A saját döntése volt: a fiatalságát alárendelte annak, hogy az édesapját életben tartsa. A barátnői egytől-egyig azt mondták, hogy egy évig sem bírták volna a magatehetetlen ember mozgatását, ellátását. De Sziszi nem akarja elengedni, képtelen lenne idősotthonba adni. Beérünk a kórházba, azonnal az apjához siet. Úgy néz rá, hogy ilyesmit nagyon ritkán látni. Önzetlen, rajong érte, félti – szóval teljes szívéből szereti. Újra könnyes a szeme. Az apukája pedig hálás; nem szól, de őszinte, örömteli mosollyal köszöni meg neki az örök gondoskodást.

    #22

  • ANGYAL PETI

    ANGYAL PETI

    Budapesten mentőzünk, KMR (Közép-magyarországi régió) szolgálat. A XII. kerületbe szól a riasztás. 94 éves néni, napok óta erőtlen, nem bír felkelni az ágyból. A címen több generációs családi ház, a hozzátartozók már várják a mentőt. Végtelenül kedves, szeretetreméltó asszonyka a beteg. Fogadkozik, hogy gondot okoz nekünk, de tény, hogy legyengült; keveset iszik és étvágya sincs. A paraméterei stabilak, úgyhogy még időben vagyunk – de be kell menni a kórházba, mert itthon nem fog tudni megerősödni. Nem is vitatkozik, imádni való! Elmagyarázzuk, hogy be fogjuk hozni az ágyat a mentőből, arra fektetjük, és ezután már azzal fogjuk mozgatni, amíg át nem adjuk a Kútvölgyiben. A rokonok azt mondják, addig elkészítik, felöltöztetik.

    Kifelé indulunk a szobából, amikor megpillantok a néni szeretettel őrzött fényképei között egy ismerőst. „Angyal Peti?” – kérdezem ragyogó arccal, annak ellenére, hogy tudom, Peti néhány évvel ezelőtt, fiatalon (hatvanegynéhány évesen) elhunyt.

    A család rácsodálkozik, milyen kicsi a világ. Főleg miután kiderül, hogy egri mentőegység vagyunk. De én ezelőtt, Peti és a felesége, Olga jóvoltából lehúztam két fantasztikus évtizedet a titkosszolgálatoknál. A jelen lévő rokonok pontosan tudják, hogy ez az, amiről soha nem szabadott nyíltan beszélni. Most mégis azzal szembesülnek, hogy egy ismeretlen férfi megköszöni, hogy ismerhette Angyal néni fiát és az operatív munka szépségeiről áradozik nekik.

    A Nemzetbiztonságnál dolgozni igazi kiváltság, a családunkban soha nem volt senki, aki akár a közelébe is kerülhetett volna a Szolgálatoknak. Sorkatonaként ismertem meg a házaspárt, akik megváltoztatták az életemet és átformálták a jövőmet. Angyal Peti és párja figyelmessége, szíve és jóindulata tette lehetővé, hogy bekerüljek abba a világba, amit ők már belülről ismertek. Úgy ajánlottak be, hogy meg sem mondhatták, mit kell ott csinálni. Viszont megnyugtattak, hogy nekem ez menni fog és teszik is majd. Én hittem nekik, milyen jól tettem! Így lettem KT-zó és tartom magam annak a mai napig. Már hivatásosként tudtam meg, hogy Peti és Olga szakmájuk kiválóságai voltak. Vérprofik, lazák és csibészek mindketten. Valószínűleg ezért engedhették meg maguknak, hogy egy „külsőst” bejuttassanak a zárt rendszerbe. Kiváló emberismerők; egyenes, őszinte, önzetlen emberek. Köszönöm nekik!

    Angyal nénit átadtuk a Sürgősségin. Másnap az unokája szólt, hogy sajnos meghalni vittük. Soha nem volt beteges, egyszerűen elaludt. Örülnek, hogy legalább nem vadidegenek szállították. Én pedig annak örülök, hogy együtt mosolyoghattam Angyal Peti anyukájával, miközben felidéztem imádott fia nagylelkűségét, humorát és különlegességét azon az úton, ami újra Petihez vezette őt.

    #21

  • KIS KÍNAI

    KIS KÍNAI

    Kínai férfi bujkál éjjel a bokorban. A bejelentés szerint Eger és Almár között, a közúton sétált, majd amikor meglátta a rendőrautót, leszaladt az árokba. Azt nem vette figyelembe, hogy láthatósági mellényt visel, ezért világított, mint egy Tungsram izzó. Zavartnak látják.

    A Rendőrség őrzi – de miután közterületen van, sietve megyünk a megadott helyszínre. Nagyon nehéz napunk van, szombat éjszaka, rengeteg feladat. Útközben már kínunkban nevetünk, mi jöhet még: valószerűtlennek tűnik ez a riasztás. Aztán csakugyan meglátjuk. Ázsiai férfi, alacsony, zömök, kortalan. Felnőtt, az biztos. A járőrök elmondják, hogy Kecskemétre akart utazni, csak rossz irányba indult. Az idegen maximálisan együttműködő, viszont kimerült, meggyötört. Tegnap már látta az SBO, mert egy közeli vasútállomáson vérző fejsérüléssel találtak rá. Ellátták, kivizsgálták, koponya CT is készült negatív eredménnyel, ezért kiengedték a kórházból. Senki nem gondolta, hogy lesz még folytatás.

    Úgy tűnik, viszonylag jól ért magyarul, de beszélni nehezen tud. A zavartsága vélhetően a nyelvi akadályoknak tudtahó be. Egyébként képben van (térben- és időben orientált), a vitális paraméterei stabilak, még a vércukorszintje is normális. A rendőröktől megtudjuk, hogy a mai napra érvényes vonatjegye van, de azzal már éjfélig biztosan nem fog hazaérni. Megpróbáljuk megtudni, hogy mi történt vele. Ő pedig megpróbálja elmagyarázni, hogy Kecskeméten lakik és dolgozik, oda szeretne eljutni. Szakács egy kínai étteremben. Az nem derül ki, miért van Egerben. Nyilvánvalóan nehéz neki a magyar nyelv.

    Tájékoztatjuk, hogy ismét be fogjuk szállítani a kórházba. Ezt megérti, de nem reagál. Egykedvűen mered maga elé, láthatóan fáradt és szomorú, amiért nem fog tudni megjelenni a munkahelyén. Valószínűleg ez elfogadhatatlan az ő kultúrájukban. A bajtársam elmagyarázza neki, hogy esélye sincs arra, hogy reggelig Kecskemétre érjen. Térképet rajzol a levegőbe és megmutatja, hogy milyen messze került onnan. Még szerencse, hogy nem ment fel a Bükkbe, mert akkor meg sem találták volna.

    A férfi bánatosan helyesel, belenyugszik. Sine morbo – azt jelenti „betegség nélküli”, vagyis egészséges. Mégis segítségre szorul, hiszen annyira elveszett, hogy az már szinte fájdalmas. Megkérdezem, hogy mikor evett utoljára. Azt mondja „ma még nem”, csak egy deci bort ivott, amit valakitől kapott. Nincs pénze. Ekkor már úton vagyunk a kórházba. A gépészem az ablakon át hallja a beszélgetést, majd megszólít és egy csomagolt péksüteményt nyújt hátra. A Sürgősségi Osztályra érünk, a kis kínai leszáll az autóról és a bejárat előtt megeszi a croissant-t. A fal felé fordul, talán még szégyelli is. Éjfél van. Jól esik látni, ahogy egy éhes ember habzsol.

    #20

  • KONSPIRÁLT KÖRNYEZETTANULMÁNY

    KONSPIRÁLT KÖRNYEZETTANULMÁNY

    2024. szeptember, Parád. Egerből indulunk, fullad a beteg, csak rövid mondatokban tud beszélni. A recski mentőautó éppen feladatot lát el, ezért ez a nagy távolság. Kéklámpa-sziréna. Hamar megtaláljuk a címet, a település szélén, nyugodt utca, igényesen kialakított lakóház, gyönyörű környezetben. Egy 70 körüli asszony jön elénk és kísér minket a férjéhez. Hasonló korú férfi, súlyos beteg. A mostani tünetei a betegsége velejárói. Hamar kiderül, hogy nem akkora a baj, mint ő gondolja; pánikol is picit. Ugyanakkor én is tudom: ha elfogy a levegő, az mindig riasztó. Az oxigéntelítettség az alsó határon van, de még elfogadható. Orrszondát adok a kezébe és előkészítem az oxigént; de azt javaslom, hogy csak akkor vegye fel, ha tényleg szükségét érzi. Elmondom neki, hogy kórházba fogjuk szállítani, ahol elvégzik az alapvizsgálatokat. Elfogadja, sőt hangsúlyozza, hogy ő maga is ezt szeretné. Határozott, vonalas ember, külsőre is szívós, szikár. De megijedt a tünetektől. Széken visszük ki a mentőig, én vele szemben ülök le, menetiránynak háttal. Felveszem az adatait és kikérdezem az ismert betegségeiről. 

    Még mindig ideges, a kezeit dörzsöli. Megkérdezem, hogy mivel foglalkozott, amíg aktív volt, mire visszakérdez, hogy „ez miért fontos”. Nem fontos egyáltalán. A panaszai nagy részét viszont az idegesség okozza, amit csillapítani tudunk azzal, ha beszélgetünk. „Megcsináltam vagy ezer környezettanulmányt” – motyogja maga elé; kissé dühösen, amiért most mégis idáig jutott. „Konspirált vagy nyílt KT-kat” – kérdezek vissza.

    Megfagy a levegő, Lajos bácsi nem érti, hogy ez hogyan lehetséges. Egy generációnyi különbség van közöttünk, soha nem találkoztunk. Viszont ugyanazon a helyen dolgoztunk évtizedekig, egyazon egységnél. Erre mennyi esély volt fenn a Mátrában?! Elmondja, hogy a nyugdíjazását követően költöztek ide a fővárosból. A felesége hírszerző volt, már régóta ide jártak nyaralni. Eldöntötték, hogy nyugállományúakként itt fognak majd élni és ezt meg is valósították. Csakhogy nem számoltak a betegséggel. Most mindketten haraggal gondolnak a sorsra, amiért nem hagyja, hogy élvezzék a megérdemelt pihenést. Erre nem tudok értelmes választ adni, viszont felidézek számos közös ismerőst a Szolgálattól. Egy ideig ugyanaz a vezető volt a főnükünk és kiderül, hogy van olyan barátom, akinek ő volt a mentora. Micsoda emlékek! Messze van a kórház, de gond nélkül beérünk. Én útközben végig figyelem a szaturációját – nincs szükség oxigénre. A közös emlékek elűzik a tüneteket, a dühöt és a tehetetlenséget. Búcsúzáskor kezet fogunk, majd még aznap este felhívok néhány volt kollégát, hogy elmeséljem nekik ezt a csodás találkozást.

    Sajnos néhány hónap múlva a nyugdíjasainktól megtudom, hogy Lajos bácsi nem sokkal később elhunyt. Itt temették el a hegyek között, a csillagok őrizzék az álmát…

    #19