Most én vagyok a gépész. Havonta egyszer van lehetőségem erre, Budapesten. Ez is KMR, de ilyenkor megfordulnak a szerepek; az ápoló bajtárs irányít, én a mentőautót vezetem. Máriaremetére kell mennünk, meredek utcácska egy domboldalon. A családi ház földszinti lakrészére keskeny lépcsősor vezet. A beteg zavart, gyenge, beszélni is nehezen tud. Legalábbis mi alig értjük, amit mond. A hozzátartozók elmondják, hogy korábban volt egy stroke-ja, nagyon durva maradványtünetekkel. Hetek óta a kórházakat járja, most sincs jól. Pista bácsi 61 éves, a jobb oldala teljesen megnyomorodott (hemiplegia). A lábát képtelen kinyújtani és a jobb keze is kényszertartásban rögzült. Az izmai merevek, gyakorlatilag ágyban fekvő. A családdal közösen visszük le az autóhoz, nagyon lassan, óvatosan.

A felesége beszáll hátra és az ápolónak segít az anamnézis megismerésében, a lánya pedig beül mellém a vezetőfülkébe. Rendkívül nyugtalan, az édesapja következő napjai miatt izgul – rossz tapasztalat az előző kórházi időszakból. Szilviának hívják (Sziszi a beceneve) és többször elérzékenyült már a házban is. Az apukája 21 évvel ezelőtt lett beteg: otthon kapott szélütést, ami epilepsziás rohamot váltott ki nála. Pista bácsi ekkor 40 éves volt, az otthonukhoz közeli Adyligeti Rendészeti Szakközépiskolában dolgozott főtisztként, mint rendőr őrnagy. Civil fiatalok százainak adott tisztességes hivatást, közrendes járőröket képezve belőlük. A régi szolgálati törvénynek köszönhetően közel állt a nyugdíjhoz; kikérte az éveit, ám rosszul számolták ki neki. Ezen annyira feldühítette magát, hogy stroke lett a vége. Sziszi találta meg, mindössze 13 évesen. Szóltak a háziorvosnak, aki rosszul szervezte meg a betegutat. Epilepsziának vélte, a valós kiváltó ok fel sem merült benne. A kórházba kerülése alatt az értékes órák elvesztek. Időablakos kórkép, így hát Pista bácsit nem lehetett rehabilitálni, hazaengedték. Képzeljétek el, mit élhetett át az az ember, aki korábban nem tűrt semmiféle ellentmondást, megszelídítette még az oroszlánt is. Hirtelen pedig a saját teste szabott neki szigorú, áthághatatlan határokat.

A stroke óta Sziszi gondozza, ismeri minden rezdülését. Ő most 34 éves, nincs párja, nincs gyermeke. A saját döntése volt: a fiatalságát alárendelte annak, hogy az édesapját életben tartsa. A barátnői egytől-egyig azt mondták, hogy egy évig sem bírták volna a magatehetetlen ember mozgatását, ellátását. De Sziszi nem akarja elengedni, képtelen lenne idősotthonba adni. Beérünk a kórházba, azonnal az apjához siet. Úgy néz rá, hogy ilyesmit nagyon ritkán látni. Önzetlen, rajong érte, félti – szóval teljes szívéből szereti. Újra könnyes a szeme. Az apukája pedig hálás; nem szól, de őszinte, örömteli mosollyal köszöni meg neki az örök gondoskodást.

#22