Hajléktalanszálló Eger északi részén, Felnémet végében. Tíz éve már, hogy kiköltöztették ide a belváros közeléből. A korábbi „Kertész 100” – már akkor is közismert hely volt. Emlékszem, mekkora hullámokat vert az intézmény tervezett jövőjének sorsa. Az eredeti helyszín, a Maklári hóstya és a Tihaméri városrész határán rendkívül értékes telek, ráadásul a környék lakói is tiltakoztak a működése ellen. Most távol van mindentől, a vasút túloldalán. Az egyetlen zavaró tényező, hogy az ott élők átvándorolnak a teljes északi városrészen, mire „hazaérnek”.

Nagyon sokat járunk ide, saját orvosi szolgálatuk van és a doktornő nem bízza a véletlenre a leromlott egészségi állapotú emberek sorsát. Most egy bácsiért jövünk, akinek ugyancsak az intézmény orvosa állított ki sürgősségi beutalót. Jócskán elmúlt 70 éves, ruházata tiszta, rendezett és szerencsére nincs is rosszul. Sőt nem is érti, miért kell most kórházba mennie. „Nincs itt olyan nagy baj” – mondja vidáman, azonban a vérképe mást mutat. Az emeletről sétál le, lassan, öregesen. A mozgásszervi problémái évek óta fennállnak; úgy mondja, ehhez már hozzászokott. Aktív éveiben víz-, gáz- és fűtésszerelő volt. Ebből a múlt rendszerben is meg lehetett élni, bár sokat kellett „fusizni”. Nagy családi ház, feleség, egy fiúgyermek. Na, meg állandóan távol otthonról, mert minden megbízást elvállalt, ha tehette. Szerette a munkáját, a felesége viszont nem bírta elviselni, hogy annyit dolgozik. A pénz jól jött, de sokszor ellenőrizgette; nem akarta elhinni, hogy olyan sokáig javít egy-egy helyen. Aztán persze válás lett a vége. Az ingatlant otthagyta nekik (sose mondta, hogy ő nem hibás, hiszen az italt is kóstolgatta), úgy gondolta, a szülői házat úgyis ő fogja örökölni. De nem így lett, az édesanyja mindent az unokára hagyott.

A vízvezetékszerelő hajléktalan lett, a Tulipán téri szálló egyik első lakója, aki már a „Kertész 100”-ban is éveket töltött el. De nem sokáig bánkódott ezen, sőt miután túltette magát a történteken, tanult is belőle. Amikor nyugdíjas lett és már dolgozni sem bírt, abbahagyta az ivást. Most már csak egy-egy felest fogyaszt el reggelente, utána semmit. Kevesen tudják, de az intézmény emeleti része ápoló-gondozó otthonként működik. Négyágyas szobák, napi háromszori étkezés, orvosi felügyelet. Az ott élők fizetnek az ellátásért, a nyugdíjuk fedezi a költségeket. A betegünk megegyezett a vezetővel, aki meghatalmazással felveszi a teljes összeget, majd levonja belőle a kiadásokat, a maradékot pedig odaadja neki. Ebből megveszi a napi barackot és mindent, amire még szüksége lehet.

Rákérdezek a kerítés külső oldalán üldögélő, éppen piáló hajléktalanokra. Azt mondja, ők mind a földszinten „élnek”, éjszakára jönnek csak be, így napközben ihatnak. Gyakori, hogy tőle kérnek kölcsön 500 forintot. „Mit ér az ma már, egy-egy ezrest szoktam nekik adni, érezzék jól magukat egy kicsit” – mondja elégedett mosollyal, mint aki csakugyan nem közülük való.

#26