2024. szeptember, Parád. Egerből indulunk, fullad a beteg, csak rövid mondatokban tud beszélni. A recski mentőautó éppen feladatot lát el, ezért ez a nagy távolság. Kéklámpa-sziréna. Hamar megtaláljuk a címet, a település szélén, nyugodt utca, igényesen kialakított lakóház, gyönyörű környezetben. Egy 70 körüli asszony jön elénk és kísér minket a férjéhez. Hasonló korú férfi, súlyos beteg. A mostani tünetei a betegsége velejárói. Hamar kiderül, hogy nem akkora a baj, mint ő gondolja; pánikol is picit. Ugyanakkor én is tudom: ha elfogy a levegő, az mindig riasztó. Az oxigéntelítettség az alsó határon van, de még elfogadható. Orrszondát adok a kezébe és előkészítem az oxigént; de azt javaslom, hogy csak akkor vegye fel, ha tényleg szükségét érzi. Elmondom neki, hogy kórházba fogjuk szállítani, ahol elvégzik az alapvizsgálatokat. Elfogadja, sőt hangsúlyozza, hogy ő maga is ezt szeretné. Határozott, vonalas ember, külsőre is szívós, szikár. De megijedt a tünetektől. Széken visszük ki a mentőig, én vele szemben ülök le, menetiránynak háttal. Felveszem az adatait és kikérdezem az ismert betegségeiről. 

Még mindig ideges, a kezeit dörzsöli. Megkérdezem, hogy mivel foglalkozott, amíg aktív volt, mire visszakérdez, hogy „ez miért fontos”. Nem fontos egyáltalán. A panaszai nagy részét viszont az idegesség okozza, amit csillapítani tudunk azzal, ha beszélgetünk. „Megcsináltam vagy ezer környezettanulmányt” – motyogja maga elé; kissé dühösen, amiért most mégis idáig jutott. „Konspirált vagy nyílt KT-kat” – kérdezek vissza.

Megfagy a levegő, Lajos bácsi nem érti, hogy ez hogyan lehetséges. Egy generációnyi különbség van közöttünk, soha nem találkoztunk. Viszont ugyanazon a helyen dolgoztunk évtizedekig, egyazon egységnél. Erre mennyi esély volt fenn a Mátrában?! Elmondja, hogy a nyugdíjazását követően költöztek ide a fővárosból. A felesége hírszerző volt, már régóta ide jártak nyaralni. Eldöntötték, hogy nyugállományúakként itt fognak majd élni és ezt meg is valósították. Csakhogy nem számoltak a betegséggel. Most mindketten haraggal gondolnak a sorsra, amiért nem hagyja, hogy élvezzék a megérdemelt pihenést. Erre nem tudok értelmes választ adni, viszont felidézek számos közös ismerőst a Szolgálattól. Egy ideig ugyanaz a vezető volt a főnükünk és kiderül, hogy van olyan barátom, akinek ő volt a mentora. Micsoda emlékek! Messze van a kórház, de gond nélkül beérünk. Én útközben végig figyelem a szaturációját – nincs szükség oxigénre. A közös emlékek elűzik a tüneteket, a dühöt és a tehetetlenséget. Búcsúzáskor kezet fogunk, majd még aznap este felhívok néhány volt kollégát, hogy elmeséljem nekik ezt a csodás találkozást.

Sajnos néhány hónap múlva a nyugdíjasainktól megtudom, hogy Lajos bácsi nem sokkal később elhunyt. Itt temették el a hegyek között, a csillagok őrizzék az álmát…

#19