Budapesten mentőzünk, KMR (Közép-magyarországi régió) szolgálat. A XII. kerületbe szól a riasztás. 94 éves néni, napok óta erőtlen, nem bír felkelni az ágyból. A címen több generációs családi ház, a hozzátartozók már várják a mentőt. Végtelenül kedves, szeretetreméltó asszonyka a beteg. Fogadkozik, hogy gondot okoz nekünk, de tény, hogy legyengült; keveset iszik és étvágya sincs. A paraméterei stabilak, úgyhogy még időben vagyunk – de be kell menni a kórházba, mert itthon nem fog tudni megerősödni. Nem is vitatkozik, imádni való! Elmagyarázzuk, hogy be fogjuk hozni az ágyat a mentőből, arra fektetjük, és ezután már azzal fogjuk mozgatni, amíg át nem adjuk a Kútvölgyiben. A rokonok azt mondják, addig elkészítik, felöltöztetik.

Kifelé indulunk a szobából, amikor megpillantok a néni szeretettel őrzött fényképei között egy ismerőst. „Angyal Peti?” – kérdezem ragyogó arccal, annak ellenére, hogy tudom, Peti néhány évvel ezelőtt, fiatalon (hatvanegynéhány évesen) elhunyt.

A család rácsodálkozik, milyen kicsi a világ. Főleg miután kiderül, hogy egri mentőegység vagyunk. De én ezelőtt, Peti és a felesége, Olga jóvoltából lehúztam két fantasztikus évtizedet a titkosszolgálatoknál. A jelen lévő rokonok pontosan tudják, hogy ez az, amiről soha nem szabadott nyíltan beszélni. Most mégis azzal szembesülnek, hogy egy ismeretlen férfi megköszöni, hogy ismerhette Angyal néni fiát és az operatív munka szépségeiről áradozik nekik.

A Nemzetbiztonságnál dolgozni igazi kiváltság, a családunkban soha nem volt senki, aki akár a közelébe is kerülhetett volna a Szolgálatoknak. Sorkatonaként ismertem meg a házaspárt, akik megváltoztatták az életemet és átformálták a jövőmet. Angyal Peti és párja figyelmessége, szíve és jóindulata tette lehetővé, hogy bekerüljek abba a világba, amit ők már belülről ismertek. Úgy ajánlottak be, hogy meg sem mondhatták, mit kell ott csinálni. Viszont megnyugtattak, hogy nekem ez menni fog és teszik is majd. Én hittem nekik, milyen jól tettem! Így lettem KT-zó és tartom magam annak a mai napig. Már hivatásosként tudtam meg, hogy Peti és Olga szakmájuk kiválóságai voltak. Vérprofik, lazák és csibészek mindketten. Valószínűleg ezért engedhették meg maguknak, hogy egy „külsőst” bejuttassanak a zárt rendszerbe. Kiváló emberismerők; egyenes, őszinte, önzetlen emberek. Köszönöm nekik!

Angyal nénit átadtuk a Sürgősségin. Másnap az unokája szólt, hogy sajnos meghalni vittük. Soha nem volt beteges, egyszerűen elaludt. Örülnek, hogy legalább nem vadidegenek szállították. Én pedig annak örülök, hogy együtt mosolyoghattam Angyal Peti anyukájával, miközben felidéztem imádott fia nagylelkűségét, humorát és különlegességét azon az úton, ami újra Petihez vezette őt.

#21