„Él, mint Marci Hevesen” – a legenda szerint, az 1900-as évek elején Zöld Márton alföldi betyár néhány év alatt hatalmas vagyonra tett szert, amit Heves megyében szórt el, gondtalanul szórakozva. Heves városa hosszú ideje hagyományként őrzi a történetet és annak szereplőjét: így évről-évre megválasztják Heves Marciját. Rendszerint a település egyik közkedvelt lakóját bízzák meg e nemes feladattal, olyan embert, akit mindenki ismer és nagyra tart.

Főhősünk több éven át szolgálta a várost Marciként és népszerűsítette ezzel szűkebb hazáját. Akkor még volt tisztességes neve és foglalkozása. Ma már csak „Tónyó” becenéven ismerik. Évtizedeken át központi figurája volt Hevesnek, tiszteletre méltó vadászember, aki saját szakmája mellett kitanulta a hentes mesterséget is. A helyiek azon versengtek, hogy őt hívhassák meg magukhoz disznóvágásra. Emellett az összes városi rendezvényen jelen volt, általában ő ment elől; könnyen szerethető személyisége, közvetlensége és a jelenlétét körülvevő emelkedett hangulat miatt rendkívül népszerűvé vált. Költségeit fizette a város, gyakorlatilag mindenhol vendégül látták; jó szívvel hívták és mindig marasztalták.

De mindez már csak a múlt. „Tónyó” hosszú éveken át úgy élt, mint Zöld Marci – gondtalanul, vidáman, könnyelműen. A fényűzésben elszórta a vagyonát, eltaszította maga mellől a családját és a barátait. Most már a legtöbben kerülik őt. Alig van olyan nap, hogy ne vinné be a mentő Egerbe. Rendszerint részegen fekve találják meg az utcán, de sokszor ő hív segítséget, mert érzi, hogy rosszul lesz, rohamozni fog. Azt beszélik, hogy a legtöbb kerékpárt ő vásárolta meg a városban, csakhogy mindig elhagyja azokat – általában nem is emlékszik arra, hogy hol.

„Tónyó” most 65 éves, alkoholos epilepsziás, sokszor kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Minduntalan elesik, általában a fejét töri össze. Az orrcsontja deformált, azt már helyre sem rakják. Az arca borvirágos, kitágult hajszálerekkel; bőre ráncos, érdes. A fejéről már annyi koponya CT készült, hogy ha nem inna, akkor sem működne megfelelően a buksija.

Alig bír járni, nehezen és lassan mozog. Ezért kellenek a biciklik. Nekem egyszer elmesélte, hogy a lábujjai lefagytak, amikor egy télen a bajba jutott vadászkutyáit próbálta menteni a hóban. Kifejezetten jóindulatú, előzékeny, barátságos ember. Azt is mondta már – miközben a mentőben meghúzta a flakonos borát –, hogy csak azért iszik, nehogy rohama legyen, mert tudja, hogy azzal csak további munkát adna nekem. Meg, hogy szívesen lett volna mentős, mert nagyon szép szakma. Csakhogy az életútja sajnos nem ezt vált hivatottá megmutatni a világnak. Sokkal inkább a magasságokat és mélységeket. Ugyanúgy, mint Zöld Mártonnak, akit a monda szerint néhány évnyi dorbézolás után végül elkaptak és kivégeztek. Sorsszerű az egész – mit gondoltok, vajon minden okkal történik?

#27