69 éves férfi, ágyban fekvő, önállóan csak felülni képes. Az ágykeretre rögzített kötéllel tudja felhúzni magát. Két éve tartja fogságban a teste és a szobája. A falra televíziót szereltek, a tévézés a legfőbb elfoglaltsága. Szórakozásnak nem mondható, mert ha nem lenne mozgásképtelen, akkor egy percig sem nézné. Egykor autószerelőként dolgozott a Volánnál. Az Eger közelében felépített családi ház hátsó udvarán még most is ott áll a szerszámokkal felszerelt dupla garázs, ahol egykor szabadidejében szerelgetett és a gyermekeit is megtanította erre.

Két éve lett beteg, a bal oldala lebénult. A rehabilitáció során kialakult lágyéksérve és a prosztata megnagyobbodása miatt állandó hólyagkatétert kapott. Ez lett a legkeservesebb problémája és mi is ezért vagyunk most náluk. Megint nem vezet az eszköz – vizeletretenció (elakadás). A hasa feszül, amit tompa fájdalomként ír le; viszont azt is tudja, hogy ez fokozódni fog, ha nem cserélik ki a katétert. Türelemmel viseli a nehézségeket. Ehhez erőt ad, hogy az urológus szerint nem végleges ez a megoldás; még van remény, javulhat a helyzet. A felesége segíti őt, támogatja, óriási türelemmel. Pedig fizikálisan is nehéz ez a fajta gondozás. Felmerült már, hogy otthonba adják, de János bácsi nem szeretne a helyi intézménybe költözni. Azt mondja, ott a volt kollégák feleségei dolgoznak és szégyelli előttük az állapotát. Így nem is kérdés, hogy a házukban marad, a párja mellett. Az asszonyka több, mint 40 éve dolgozik, az utóbbi évtizedet egy egri pékségben húzta le. Egy éve van hátra a nyugdíjig, utána már könnyebb lesz helytállni. Kéri, hogy hadd jöhessen be a mentővel a kórházba – természetesen elvisszük. A kisebbik fia majd visszahozza őket.

Útközben az asszony beszél, János bácsi csak helyesel és elégedetten mosolyog. Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy eltereljem a figyelmet a problémákról, a kórelőzmény mellett a körülményeikről érdeklődöm; arról az időszakról, amikor még minden rendben volt. Nagyon hamar a családra terelődik a szó, elmesélik, hogy három gyermekük született, két fiú és egy lány. Mindhárman a környéken élnek, szerető kapcsolatot ápolnak egymással. Amikor összejön a teljes família, az étkezőasztalt meg kell toldani, hogy mindenkinek legyen hely. Összesen 5 unokájuk született: vannak, akik már egyetemre járnak, de van egy egészen pici is. Ekkorra már felszabadultan mesélnek az életükről, csupa szép dologról. Az SBO-ra érve János bácsi elmondja a problémáját, miközben a felesége háttérbe vonul. Csupán akkor lép oda a triázspulthoz, amikor mi már végeztünk és átemeljük a férjét a kórházi ágyra. Egy nagyobb méretű ajándéktasakot nyújt oda az ápolónak, amiben tisztára mosott, apró plüss figurák vannak. Folyamatosan gyűjtögetik azokat a játékokat, amiket az unokáik már nem használnak. Most pedig kihasználták az alkalmat, hogy a Sürgősségi Osztályra érkező gyermekekhez juttassák el őket. Aranylelkű emberek, akik figyelnek másokra is a bajban. Respect!

#28