Blog

  • DICSÉRET

    DICSÉRET

    2026. október 30-án egy közterületi sérülthöz riasztottak minket. Gabi volt a gépész, én az ápoló. Kéklámpa-sziréna, a város szélére mentünk, a felnémeti Szent Rozália Katolikus Templom előtti járdaszakaszhoz. Ez a terület – érdekes módon – közel van a pincesorhoz, amit a helyiek is látogatnak. Sanyi bácsi három fröccsöt ivott meg ott, miközben a barátaival töltötte a délutánt. Gyalog indult haza, ám a járda egyenetlenségei miatt megbotlott. Ahogy elesett, letámasztott a kezével és a csuklóját törte. Ha megmozdította, őrült fájdalmat érzett. Ez volt az oka, hogy a földön feküdt, a bal karját az aszfalton „pihentette”.

    Aztán észrevette őt egy budapesti doktornő, aki a gyermekeivel éppen Egerben pihent. Turistaként, autóval haladtak az úton, amikor felfigyeltek a járdán fekvő emberre. Az önkéntes segítő azonnal félreállt, miközben látta, hogy többen is elsétáltak a 71 éves bácsi mellett, sőt számtalan autó is továbbhajtott az úton. A doktornő megvizsgálta a férfit, mentőt hívott és elővett egy puha plédet az autóból, amivel betakarta a sérültet.

    Amikor megérkeztünk, higgadtan beszámolt a történtekről, majd felajánlotta további segítségét. Megköszöntük neki, amit tett; ez már a mi területünk. Megvizsgáltuk Sanyi bácsit, lehetséges fejsérülést kerestünk, majd végigtapogattuk a gerincét és a végtagjait. Kikérdeztük közben: eszméletvesztése nem volt, emlékezett a történtekre. A bal csuklója sérült meg, az érintett végtag deformálódott – „S” betű formájában, még ha vérzés nem is volt látható. Gábor vákuumos végtagrögzítőt hozott az autóból, majd a sérültnek elmagyaráztuk, hogy miként fogjuk azt felhelyezni. A kíváncsiskodó gyermekeknek pedig megmutattuk, hogyan működik. Apró kis golyócskák tapinthatók a narancssárga borítás alatt, amik a levegő eltávolítása során kőkeménnyé változnak. Felveszik a sérült testrész formáját, így az már nem fog elmozdulni a szállítás során sem. Egy háromszög kendővel felkötöttük a karját, majd a mentőautóba segítettük. Ha nem mozog a törött csukló, nem is fáj annyira. Ezt Sanyi bácsi is megerősítette, aki többé nem érzett éles fájdalmat. Átadtuk őt a Sürgősségin a traumás orvosnak, valószínűleg még aznap megműtötték.

    „Regionális Igazgatói Dicséret” – 4 nappal később személyesen Igazgató Bajtárstól kaptuk, én is és Gabi is. Egy laminált oklevél, mely a betegellátás során tanúsított empatikus és szakszerű tevékenységünket méltatja. „Példás helytállás” – így szól az írás, ami különösen jól esett nekem. Csak akkor adnak ilyet, ha teszel érte. Márpedig egy olyan közegben, ahol a mentés a fő feladatod, nehéz meghatározni, hogy mit tettél erőn felül. Ebben az esetben a bejelentő jelezte a vezetőink felé, hogy különleges dolgot tapasztalt az ellátás során. A fiatal doktornő, aki egyetlen emberként vette a fáradtságot, hogy megálljon és segítsen egy bajbajutott, idős emberen. Az elismerés valójában Őt illeti – ezt Igazgató Bajtársnak is volt lehetőségem elmondani. Ahogyan azt is, hogy nagyon köszönöm a dicséretet.

    #58

  • VÁRNI KELLETT

    VÁRNI KELLETT

    Tegnap megismerkedtem Hajnalka nénivel a mentőben. Végtelenül kedves asszony, vékony, halovány és „picike” már. Elmúlt 87 éves, ezért bizonytalanul és nehezen mozog. Ez volt a legfőbb oka, hogy a lányáék magukhoz vették – a csodaszép bükkaljai falucska egyik felújított, rendezett családi házába. A hozzátartozóktól megtudom, hogy nem sok gond van vele, ám ő mégis fogadkozik, mert gyakran elesik és megsérül. Ebben az esetben is így volt, egy figyelmetlen pillanat elég ehhez.

    Viszont most nem ezért ragadtam tollat. Hajnalka néni rettenetesen izgult a kórházi vizsgálatok miatt, így mesélni kezdett nekem az autóban. A kifejezésmódjában és hangnemében is cuki-aranyos volt. Az első férjét egészen fiatalon veszítette el, egy értelmetlen közlekedési balesetben, aminek a férfi vétlenként lett az áldozata. Az asszonyka ott maradt két fiúgyermekkel és egy félkész házzal. Sokáig gyászolt és közben minden erejét arra fordította, hogy talpon tudjon maradni.

    Már eltelt vagy 5 év, mire újra képes volt ismerkedni és engedett egy szimpatikus férfi udvarlásának. Másodszor is férjhez ment és várandós lett, ezúttal egy kislánnyal. A fiatalasszony veszélyeztetett terhesként hosszú heteket töltött kórházban a szülés előtt. Kritikus állapota miatt többször bekerült a szülőszobára; megvizsgálták, majd újra és újra visszahelyezték a kórterembe. A babának és az anyának is az volt az érdeke, hogy még várjanak. Felvetődött a lehetősége a terhesség megszakításának, de Hajnalka néni nem engedett. Emlékszik arra, hogy a szülés napján egy melegfront érkezett a térségbe. Nagyon sok állapotos asszony került be akkor a kórházba; az egyik jobban szenvedett, mint a másik. Felidézte, hogy volt egy közöttük, aki azért óbégatott, mert dagadtak a lábai. A nővérek rászóltak, hogy maradjon csendben, hiszen van itt olyan anyuka, aki hetek óta fájdalmak között él, mégis menteni próbálja gyermekét.

    Hajnalka néniről beszéltek, akinek aznap megszűntek a vajúdással járó fájdalmai. Még csak a 7. hónapban járt, a kisbabája viszont meg akart születni! A lányka tényleg kicsi volt, mindössze 1450 grammal jött a világra. Már nincs is meg az egykori Gyermek Osztály épülete, ahol az inkubátorok is működtek. Akkoriban még nem vitték el Budapestre a koraszülötteket, az anyáknak viszont nem tudtak helyet biztosítani mellettük. Ily módon, Hajnalka néninek haza kellett mennie a kislánya nélkül. Gyermekágy ide vagy oda, ő minden nap bement a kórházba; három hétig hordta be az anyatejet a babájának. Várni kellett, amíg az újszülött megerősödik, míg teljesen kifejlődik a tüdeje. De a küzdelmük megérte, hiszen az a parányi csecsemő ép és egészséges gyermekké fejlődött, sőt felnőtt korára másokat támogató, pedagógusi hivatást választott magának. Óvó-védő ösztönei és érzelmi intelligenciája szinte kiabálnak. Ezt onnan tudom, hogy Hajnalka néni „kislánya” mindvégig ott ült velünk a mentőben. Mosolyogva, időnként elérzékenyülve hallgatta végig az általa oly sokszor hallott, őszinte történetet és közben egy pillanatra sem hagyta magára az anyukáját.

    #57

  • SZOMORÚ VASÁRNAP

    SZOMORÚ VASÁRNAP

    A híres bárzongorista, Seress Rezső 1932-ben komponált egy dalt („Vége a világnak” – a gazdasági válság és a fasizmus térnyerésének időszakáról), melyhez csak évekkel később íródott végleges dalszöveg Jávor László költő és újságíró tollából. A szerzemény 1935-ben jelent meg először lemezen (Kalmár Pál előadásában) ”Szomorú vasárnap” címmel. Majd világhírű lett. A dalt 28 nyelvre fordították le és több tucat országban játszották. Képzeljétek, egykor Billie Holiday, Ray Charles és Frank Sinatra is a műsorára tűzte; de az Egyesült Királyságban, Kínában és Japánban szintén hódított. A kottáját és a szövegét kinyomtatták, az futótűzként terjedt világszerte. Aztán számos helyen betiltották. Ennek az volt az oka, hogy rövid idő alatt az „öngyilkosok himnusza” lett. A köréje fonódott városi legendák szerint, annak hallgatása közben vagy közvetlenül utána több százan vetettek véget önkezükkel az életüknek. A szövegíró, Jávor László akkoriban bűnügyi tudósítóként dolgozott, így általában az elsők között érkezett egy-egy rendkívüli halálesethez. A legvalószínűbb, hogy ő maga helyezte az öngyilkosok mellé vagy a ruházatukba a dal kottáját, ami ezáltal fájdalmasan ijesztővé tette a helyszíneket. A felismerés híre pedig megállíthatatlanul terjedt a nagyvilágban.

    A mentőben sok elkeseredett emberrel találkozunk. Suicid gondolatok és cselekvési terv. Az összezavarodott kamaszok általában hallgatagok, az idősebbek pedig sokszor valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állnak. Ők vannak többen. A nemzetközi statisztikák szerint, az öngyilkosok javarészt 50-60 év feletti férfiak, míg a sikertelen kísérletek számát tekintve a nők állnak a vezető helyen. Az öngyilkosok több, mint kétharmada depressziós. Ugyanakkor az érintettek 80 százaléka a cselekmény előtt beszél a problémájáról valakinek. Jelzi azt a környezetének.

    Krízisállapot, a lélek válsága. Ha nem pszichotikus zavar okozza, akkor egy olyan túlterhelést előidéző folyamat, amit a saját, megszokott módszereinkkel nem tudunk megoldani. Ezért kérnek sokszor „segítséget” az öngyilkosságot tervezők. Mert valahol ők is tudják, hogy más emberek támogatásával („valami csoda folytán”) még képesek lehetnek túllendülni a tehetetlenségen vagy a kilátástalanságon. Éppen ezen a halk segélykiáltáson van a hangsúly. Legyen, aki meghallja és jelét adja a figyelemnek! A mentőben úgy tartják: „egy jó szó életet menthet”. Azt hiszem, így már érthető, hogy mit is akar ez jelenteni.

    „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával…” – szólt egykor a szívszorító dallam; egy beteljesületlen szerelem köré fonva a történetet, mert így felfigyeltek rá az emberek. Seress Rezső, a tehetséges zeneszerző 1968-ban halt meg. Művész volt, sokat vívódott. Egy fantasztikus zenész, aki a származása és korának szellemi hanyatlása miatt évtizedeket töltött az elszigeteltség, a mellőzöttség, a szegénység és a munkaszolgálatos traumák börtönében. A társadalmi igazságtalanságok és a háború következményeinek áldozata volt. Öngyilkos lett.

    #56

  • A BARÁTOM

    A BARÁTOM

    A hétvégén nálunk járt a Barátom. Budapestről utazott Egerbe, ahogy azt minden évben többször is megteszi. 1999-ben ismertük meg egymást, mikor arra a munkahelyre kerültem dolgozni, ahol Balázs akkor már 2 évet lehúzott. Emlékszem, amikor az első munkanapjaim egyikén megkérdezte: „Iszunk egy sört munka után?”.

    Ezt most is megkérdezte, miután délelőtt betakarítottuk együtt az érett gyümölcsöket a telken, majd kitaláltuk, hogy elmegyünk biciklizni a belvárosba. Nagyon sok közös pontja van az életünknek: olyan dolgok is, amik csak utólag teremtettek beszédtémát közöttünk. Például, hogy Balázs éppen a szülővárosomban, Egerben szerezte a diplomáját. A főiskolás évei alatt csupán 3-4 lépcsőháznyira lakott albérletben a mi első saját lakásunktól, a Mátyás király úton. Vagy az, hogy az Ő anyukáját is Marikának hívják, mint az enyémet; és mindkét asszony egy-egy igazi „szeretetbomba”. Meg, hogy Balázs is kötődik a vidékhez, mert bár évtizedek óta a fővárosban él, egy gyönyörű Pest megyei kistelepülésen nőtt fel.

    Szóval reggelig tudnám sorolni csak azokat a körülményeket, melyek véletlenül alakultak hasonlóan az életünkben. És még nem is beszéltünk azokról a dolgokról, amiket már együtt éltünk meg. A legfontosabb, hogy igent mondtam a sörözésre, akkor is és most is! Aztán a számtalan közös program és emlék, a nevetések… És szót érdemel az egymás közötti őszinteség, hiszen olyan dolgokról is képesek vagyunk beszélni a másikkal, amiket nem szívesen hoz fel az ember, mert akár fájó is lehet. De valamiért Balázs mindig pontosan tudja, hogy számomra mi a fontos az életben.

    Persze volt már, hogy haragudtunk egymásra, ám az sosem tartott sokáig. 27 év alatt rájöttünk arra, hogy a legfontosabb a kölcsönös tisztelet. Képesek vagyunk belátni, ha hibáztunk és bocsánatot is kértünk már egymástól. Nem úgy, mint más emberektől, akik szintén megérdemelték volna, de őket nem ismertük eléggé ehhez. Úgy sokkal nehezebb. Így viszont szinte felemelő; mert ha kitárod a szívedet, akkor különleges dolgokat tapasztalhatsz meg. Én így lehettem részese Balázs házasságának, majd a válásának és későbbi magánéleti sikereinek. Vele örülhettem az új autójának és állandó vendége voltam a balatoni nyaralójukban általa szervezett fantasztikus buliknak. Aztán amikor a térdműtétem után mozdulni sem bírtam, Ő megjelent a fiával az ajtómban. A fiúval, aki mára szinte kész férfivá cseperedett, és aki a múlt héten aranyérmet szerzett egy parakarate világversenyen! Mert Barnus az egyik „Kék Napsugár” – nézzétek csak meg a dokumentumfilmet a moziban!

    Azt mondják, „a barát az, aki mindent tud rólad, mégis szeret”. Nem is adnám oda semmiért. A szóvicceit, a páratlan műveltségét, a fura zenei ízlését, a szíve őszinteségét és a ragaszkodását. Ezért fontos a mi barátságunk. És azt hiszem, hogy ezt mindenki tudja a saját barátjáról.

    #55

  • SZÖSZIKE

    SZÖSZIKE

    Az édesapja zenész volt, egy tánczenekarban dobolt. A vidéki éjszakában játszottak a legtöbbet, lakodalmakon és bálokban. Ez az élet a rosszat is magával hozta, az italt és a féktelen, eszeveszett dolgokat. Ezekről ma már senki nem beszél, csupán Szöszike tartja mindig észben és szem előtt. Nagyon okosan, hiszen így minden körülmények között el tudja kerülni, hogy megismétlődjön. Nem engedi be az erőszakot a családjába. A gyermekei már úgy nőttek fel, hogy soha nem találkoztak ilyen szörnyűségekkel.

    Az anyukája gyönyörű szép volt, hosszú szőke haját is tőle örökölte. Meg sajnos a nehéz sorsot, ami a zűrös életvitel eredménye lett. Szöszike szülei nagyszerűen kiegészítették egymást, ezért az idő múlásával nemcsak a saját, de a gyermekeik életét is megmérgezték. Az alkohol, amit a mindennapokban elfogyasztottak, agresszívvá tette őket. Rendszeresek voltak a viták és a veszekedések. Valamint a bántások, hiszen a gyerekeket nemcsak hogy nem védte meg az anya a családfő öklétől, de ő maga is verte őket. Szöszike emlékszik olyanra, hogy rettenetesen kikapott, mert az anyukája nem találta meg a hajkeféjét – amivel a csodaszép haját fésülte nap, mint nap. Szomorú kettősség: a kislány imádta nézni, ahogy az édesanyja fésülködik. Ráadásul a fésűt nem is ő, hanem a legjobb barátnője használta és rakta el az anya szeme elől…

    Egészen fiatalon menekülni kezdett a szörnyűségek elől és saját, önálló életet kezdett. Már felnőtt volt, mikor felül tudott kerekedni a történteken. Amikor az édesanyja beteg lett, elfeledett minden borzalmat és ugyanolyan önzetlenséggel segített neki, mint ahogy kicsi gyermekként csodálta őt. Pont úgy, ahogy most az édesapjáról gondoskodik. „Apukám” – így nevezi mások előtt és szemtől szemben is így szólítja. Az embert, aki általános iskolás korában eltörte a kezét, mert nem bírt a dühével. Szöszike mégis minden héten elmegy hozzá az otthonba, ahol szinte magatehetetlenül fekszik a férfi. A stroke óta az elsőszülött lánya maradt az egyetlen, akire hallgat, és aki kezelni tudja őt. Határozottan, de óriási szeretettel. (Mondjuk, most már biztosan tudja, hogy nem bánthatja többé.) Megeteti, átöltözteti, a vállához érinti a kezét és rendszeresen beviszi hozzá a gyermekeit. Tud vele nevetni és emlékezni a régmúlt legszebb pillanataira.

    Nem is értem, hogyan képes rá. Mint ahogy azt sem, Szöszike hogyan lehet ilyen tiszta lelkű és jószívű. Hogyan tud mindig mosolyogni és azonnal segíteni, amikor olyan emberrel találkozik, aki rászorul a kedvességre. Legyen az egy tanácstalan gyermek, egy kilátástalan helyzetbe került hajléktalan, vagy csak egy kismama, aki nehezen emeli fel a babakocsiját a lépcsősoron. Vagy legyen az egy fél oldalára lebénult, szinte beszédképtelen szülő, aki még mindig nem kért bocsánatot a történtekért. Ő mégis mindenkinek segít, legfőképpen az apukájának.

    #54

  • PALI PAPA

    PALI PAPA

    Ópályiban született, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mátészalka szomszédságában. Felnőttként már dolgozott is a városban (sőt lakott is ott egy panelben, mikor víz- és gázszereléssel kereste a kenyerét), de gyerekként soha nem jutott tovább az ópályi határnál. Annyira szegények voltak, hogy egész nyarakat töltött el mezítláb, kopott ruhában. Ez viszont soha nem zavarta őt, jókedélyű ember volt; a vidámsága belülről fakadt. Annak ellenére képes volt nevetni, hogy az édesapját halálra gázolta egy figyelmetlen autós, a párját pedig egy gyógyíthatatlan betegség ragadta el, közös életük legelején.

    Pali sorsa ezután kereszteződött a mi családunk útjával. Anyósom szintén ebben az időszakban maradt egyedül, a feleségem apukája mindössze 42 évesen halt meg. A két szomorú özvegy csupán néhány háznyira lakott egymástól, a keresztutcákban. A gyász hozta őket össze – pedig igencsak kicsúszott a lábuk alól a talaj. Különösen Palinak, aki annyira haragudott az Istenre, hogy már azt tervezte, véget vet az életének. Nekifeküdt az italnak és kitalálta, hogy kipakol mindent a házból az udvar közepére, majd meggyújtja a kupacot és a számára immár teljesen értéktelen földi javak tetejére fekszik. Szerencsére nem így lett: aki elvett, adott is.

    Nem házasodtak össze anyukával, de évtizedekig éltek együtt, boldogan. Egy negyedszázadnyi nevetés, gyarapodás és siker, amit egymásnak köszönhettek. Az utolsó években átköltöztek „Szabolcsból” a Balaton déli partjára. Pali imádott horgászni, így egy gyerekkori álom válhatott valóra. A Balaton! Ahová fiatalon még csak el sem jutott, most ott feküdt a lábai előtt. Csak gondolt egyet és már indult is: a teljes horgászfelszerelését a kerékpárra aggatta, még egy utánfutót is épített a bicikli mögé, hogy minden elférjen rajta. Útközben megállt beszélgetni az emberekkel, kinyitotta a szívét, nem fukarkodott a kedves, jó szavakkal.

    Ezalatt nekem is megszülettek a gyermekeim, akik már nagyszülőként tekintettek Palira. Így lett az alig negyvenéves srácból idővel „Pali papa”. Utánozhatatlan ember volt, a gyerekek és én is rajongtunk érte! Mindig pozitívan és kristálytisztán látta a dolgokat; képes volt könnyűvé egyszerűsíteni az életet. Imádtam a társaságát, mindig viccelt és mindig nevetett. Rafinált volt, de (betyár) becsületes – nem tett különbséget ember és ember között. A legnagyobb humanista, akit valaha ismertem. Bölcsességet adott át, szeretetbe bugyolálva.

    Onnan tudom, hogy szerette őt a Jóisten, mert nagyon gyorsan elvitte. A betegsége első tüneteinek jelentkezése után alig három héttel örökre elaludt. Hatalmas űrt hagyott a családunkban és megannyi örömteli emléket, ami a távozását és a végső pihenését is felemelővé tette. 62 évet élt, most a szülőföldjén nyugszik; abban a kis szabolcsi faluban, ahol annyit szaladgált mezítláb a poros utakon – nevetve.

    #53

  • TÜKRÖZŐDÉS

    TÜKRÖZŐDÉS

    Három évvel ezelőtt hunyt el Lóri anyukája. Élete utolsó éveiben nagyon erősnek kellett lennie, mert két súlyos betegségen is átesett. És ő mindvégig küzdött, soha nem adta fel. Előtte viszont tudatosan szervezte úgy, hogy felhőtlenül boldog legyen az élete. Különösen figyelt arra, hogy sok-sok közös programon vegyen részt a fiával, nem mindennapi élményeket teremtve ezzel mindkettőjüknek. Már bőven középkorú volt, mégis rendszeresen előfordult, hogy eljártak együtt rallyra. Néha motoroztak is közösen, a határban vagy az erdőben. Nem csupán szülő-gyermek kapcsolat volt ez, barátok voltak.

    Aztán hirtelen jött a harmadik megpróbáltatás, egy nagyon ritka betegség, amit már gyógyítani sem lehetett. A család összezárt, az anyát otthon gondozták, ameddig csak bírták. Ennek végül a gyermekek és a férj munkahelyei vetettek véget; ahonnan már jelezték, hogy túl sok a hiányzás. A tervezhetetlen távolléteket minden alkalommal a szülő hirtelen állapotromlásai indokolták. Nehéz szívvel voltak kénytelenek a hospice mellett dönteni. Ezt utólag nem bánták meg, hiszen ezek a helyek a méltóságról és a búcsúzás lehetőségéről szólnak.

    Lóri mentősként dolgozik, a betegeket rendszerint ugyanabba a kórházba szállítja, ahol az édesanyja feküdt. Így nem volt kérdés, hogy a munkanapjain is be tud menni hozzá; a szolgálatok utolsó betegátadását követően, ha csak 2 percre is. Szívszorítóan nehéz hónapok következtek, miközben egymásban tartották a lelket. Lóri megküzdött az ellátórendszer nehézségeivel, míg az anyukája a saját bőrén érezte meg a hiányosságokat. Ám ez ellen sajnos nem tehettek semmit. Mint ahogyan a betegség egyre súlyosbodó tünetei ellen sem. A magatehetetlenség mellett a fájdalom is mindennapossá vált, amit pusztán a hozzátartozók közelsége volt képes enyhíteni. A látogatások idejére megszűntek a panaszok, a gondok új fókuszt teremtettek. És ez a fókusz kizárólag a személyes találkozásokra mutatott. Ekkor már nem számított, hogy milyen volt az ebéd vagy a vacsora; és már az sem érdemelt szavakat, hogy mennyire finoman mozdították meg Őt az ápolók, amikor szükség volt rá.

    A betegágy szemben volt az ajtóval, így Lóri anyukája kilátott a kórházi folyosóra, ami fényes csempével volt burkolva. Ha megjelent a fiú az ajtóban, az anya boldog volt. Egy alkalommal elmesélte, hogy egész nap azt várja, mikor tűnik fel a mentős egyenruha rikító színe a csempéken. Merthogy a ragyogó piros szín először a bejárattal szembeni tükröződés képében jelezte, hogy végre újra láthatják egymást. Így a szülő mindig néhány pillanattal korábban kezdett mosolyogni, mint ahogy a fia belépett az ajtón. Lóri pedig minden alkalommal elmondta neki: „szeretlek, édesanyám”. Aztán eljött az idő, amikor az asszony már nem tudott megszólalni, így csak egy teljes hét elteltével volt képes szavakká formálni a válaszát; de akkor is kimondta: „én is szeretlek, kisfiam”.

    #52

  • MILKA CSOKI

    MILKA CSOKI

    Éppen csak beköszöntött az ősz, szeptember első hete. Korán reggel volt, alig múlt el 6 óra. Erika beszaladt az Orvosi Ügyeletre, mert korábban otthagyott valamit. Egy ideje az ügyeleti szolgálatot is a mentősök látják el az orvosok mellett; így fordulhatott elő, hogy az ollója a rendelőben maradt.

    Szóval, amikor bement az épületbe, meglátta őt egy idős úr, aki a megye legkisebb városkájának lakója. Mátyás bácsi elhatározta, hogy meg fogja várni, amíg kijön onnan; mert fontosnak tartotta, hogy váltson vele néhány mondatot. Az öregek nem kapkodnak, így letámasztotta a kerékpárját és bement a közeli kisboltba. Amikor a fiatal mentős már kifelé igyekezett az épületből, Mátyás bácsi odalépett hozzá és bemutatkozott. „Nem ismer meg, ugye?” – kérdezte mosolyogva. Erika tétován kért elnézést: „Ne tessék haragudni, de nem”. Az időseknek fontos az is, hogy a lényeges dolgokról szemtől-szemben beszéljenek egymással. Tudják, hogy a kimondott szónak sokkal nagyobb az ereje, ha bele is nézhetnek közben a másik szemébe. „Áprilisban megmentették az életem. Három hétig feküdtem a kórházban; de most itt vagyok és élek! Szeretném megköszönni…” – majd könnybe lábadt szemekkel átnyújtott egy tábla Milka csokit. Azt, amit a szemközti „Fannyban” vásárolt néhány perce.

    Mindezt már Erika mesélte el nekem, végtelen szeretettel a szívében, büszkén-boldogan. Bajtársakként szoktunk néha beszélgetni, amikor a Sürgősségi Osztályon vagy az egri Mentőállomáson összefutunk. Ő maga ötvenévesen lett mentőápoló. Már elég élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy pontosan tudja, mit akar. Élvezi a munkáját, az értékrendjében dobogós helyre emelte a mentős hivatást. Az elmúlt években felvett egy új szokást: a betegeiről feljegyzéseket készít, melyekben leírja az egyes eseteket. A megjelenő tüneteket, a megállapított kórképeket és azt is, hogy milyen kezelést alkalmaztak az ellátás során. Természetesen kikereste Mátyás bácsit is a füzetében és ez alapján felidézte, hogy kiemelt prioritású feladat volt, az éjszaka közepén. A 77 éves férfi a rosszulléte miatt beesett a pincébe, onnan kellett kihúzni. Rendezték az alacsony vércukrát, így mire a kórházba értek vele, megszűnt a beszédzavara. A tavaszi bejegyzés mellé pedig egy friss kiegészítés került, ezúttal piros színű tollal: „Az ÉN megmentőm”.

    Erika nem számított a köszönetre, de nem a formája lepte meg. Egyszerűen nem várt elismerést azért, amit tett. Ez a munkája, a hála mégis megérintette; ebből építkezik. A legelhivatottabb Bajtársak egyike. Rendkívül precíz ember, aki mindig a tökéletességre törekszik. Ezt mindenki tudja róla Heves megyében, hiszen a TETRA rádión mindannyiunknak végig kell hallgatnia, amint mindenre kiterjedően tájékoztatja az Irányítást az aktuális mentéseiről. Annyira részletesen, hogy sokszor még kivárni is hosszú! A bejelentkezései ugyanakkor rávilágítanak valamire, ami immár azonnal beugrik minden mentősnek, aki meghallja a „csilingelő” hangját a rádióban: ha Erika indul érted, biztosan jó kezekben leszel…

    #51

  • BÁLINT

    BÁLINT

    2010. szeptember 1. Problémamentes terhességből született, időre. Mégis mindössze három napot élt. Bálint néven anyakönyvezték. Tervezett baba volt: amíg a pocakban lakott, a szülők és a nővére számtalan közös játékot találtak ki, amiben Ő is szerepelt. Szóval ezzel a 9 hónappal biztosan hosszabb volt az élete. Mondókák, rajzok, simogatások. Halk mesék, nevetések és odasúgott titkok. Még a szülés is rendben volt, bár a tesója után Bálint is császárral érkezett. Aztán a napvilágon elszakadtak a szálak. Nemcsak a köldökzsinór; de a boldogság, remény, a hit és az igazság is odalett.

    Anya szíve meghasadt, mert elvették tőle a gyermekét, akit a szíve alatt nevelt eddig. És vissza sem adták többé. Csak a Cerny mentősei mutatták meg neki a fiát, mielőtt átszállították Budapestre. A gyermeket vitték el egyedül. Minden mást Egerben hagytak. A fájdalmat Egerben hagyták.

    Apa szíve örökre megfagyott. Orvosokkal beszélt és reggeltől estig olvasott. Hátha talál megoldást a betegségre, amiről előtte még csak nem is hallott. Patau-szindróma: annyira ritka genetikai rendellenesség, hogy a várandósság alatt nem is vizsgálták a lehetőségét. A budapesti professzor már az értelemről beszélt neki, húsbavágó realitás az együttérző szavak mögött. Azt mondta, „maguk fiatalok, tovább fognak tudni lépni”. Viszont Bálintot nem lehetett elengedni. Nem.

    Áááááá! Szeptember harmadikán, hajnalban halt meg. El kellett mondani Anyának és a négy és fél éves testvérnek. És el kellett mondani magadnak százszor. Aztán még ezerszer és egy milliószor. Mégis úgy sújtott, mintha akkor szakadt volna le az égből. Majd hetekig, hónapokig így is maradt. Végül a református lelkipásztor segített; nagytudású, végtelen jószívű esperes a városban. Azt mondta, a kisfiút annyira szerette a Jóisten, hogy magának akarta. Ez erőt adott a búcsúzáshoz. Utólag kiderült, hogy nem volt igaz. Egyszerűen csak előre kellett megfizeti mindent, amit még utána adott nekik ugyanaz az Isten.

    A házasságok 99 százaléka megszakad egy ilyen tragédiát követően. Mert ezt képtelenség elviselni. A Szülészeten dolgozó főnővér viszont már többször látott ilyet. Azt mondta, az egyetlen dolog, ami megmentheti a családot, az a SZERETET. Messze nem volt olyan reményteljes, mint az egyház szavai. Ködös, bizonytalan, távolinak tűnő iránymutatás. És nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. Megállt az idő, pedig a „nagylány” miatt folytatni kellett. A káoszban mindenki belé kapaszkodott. Így végül az az édes négyéves mentette meg a többiek lelkét. A szülőkét, a nagyszülőkét, rokonokét, barátokét és ismerősökét. Mindenkit megmentett, aki a mindennapokban képes volt újra hinni és reménykedni. A drága kicsi lány pedig – másfél évvel később – egy kistestvért kapott viszonzásul és közben rengeteg szeretetet. Éppen azt a szeretetet, ami egyetlen megoldásként kínálkozott az elfogadhatatlan leküzdésére és a továbblépésre.

    #50

  • NÉLKÜLÖZÉS

    NÉLKÜLÖZÉS

    A megye egyik legtávolabbi csücskében vár mentőt egy 23 éves srác. A falu utolsó utcáinak egyike, szinte a szűk úttestet is benőtte a gaz, annyira elhanyagolt itt minden. A családi ház hasonlón mutat: omladozó falak, repedezett nyílászárók, mindenütt javítások. Az udvaron nincs levágva a fű; éppen azért, mert a család egyetlen felnőtt férfi tagja a betegünk. Ő viszont a panaszai miatt már szinte lábra sem tud állni. Erős hasi fájdalom, visszatérő láz és gyengeség. De ezek csak kísérő tünetek, az alapprobléma valószínűleg Crohn-betegség. Ezt már egy héttel ezelőtt állapították meg a Sürgősségi Osztályon. Felajánlották neki, hogy maradjon a kórházban; de ő inkább a gyógyszeres kezelést választotta. Pedig a pirulák költségeit el kellett venniük máshonnan. Kiváltották a tablettákat, megmutatja a dobozt – de hiába szedte be mindet, nem hatott. Ebben a háztartásban nincsenek tartalékok, az utolsó forintnak is megvan a helye. Amikor elfogy, akkor jön a nélkülözés. Egy hét, kettő, de volt már három is. Minden egyes hónapban.

    3 hete nincs bevételük, csak a „szociális”, amit az egyedülálló anya kap a négy gyerek után. Vagyis már csak három, hiszen Olivér felnőtt, dolgozik. Ácsként alkalmazzák, napi bejelentéssel. Alig egy hónapja leesett a tetőről, akkor éppen nem volt bejelentve sem. Eltörött a combcsontja, megműtötték, a rehabilitáció helyett otthon lábadozik. Erőlteti a járást, az ambuláns lapján fel is tüntették, hogy nem tartja be az előírt kíméletet és a kórházat is saját felelősségére hagyta el. Most erre is kitérnek a triázsban, amikor újra felveszik az adatait. Nem tud rá mit mondani; kell a segítség otthon, az anyjának és a kicsiknek. Megkérdezik a telefonszámát, de közli, hogy „az nincs”; a régi készülék is összetört a zuhanáskor, nem telik újra.

    Most azt szeretné, ha bent maradhatna. Állítja, hogy még senki nem beszélt neki diétáról és életmódváltásról, a háziorvos is csak egy beutalót írt tegnap „gasztro” szakrendelésre, ahová nem tudott elmenni. Feszegeti a határokat, mert fiatal. Elmagyarázom neki, hogy nagyon rosszul járhat, ha mindig csak a saját feje után megy. Ő még nem tudja, de egészségből csak egy van! Már 17 kilót fogyott. Bele kell egyeznie a vizsgálatokba, hallgatni az orvosokra és betartani az előírtakat, különben „többel köti be”.

    Másodszor említi meg a családját, neki csak ők vannak. Amikor elhozzuk otthonról, legelőször a kisöccsével találkozunk. 7-8 éves lehet, fekete a haja és a szeme. Huncut, kíváncsi, de tisztelettudó. A kinyújtott tenyérbe bátran belecsap, majd eldicsekszik vele, hogy tegnap „túrós batyut” evett, még a hasa is megfájdult, „úgy tele lett” – ez viszont titok lehet, mert amikor a testvére is megjelenik a kapuban, hirtelen abbahagyja az élménybeszámolót. Aztán felszáll a mentőre is, hogy megnézze, mi minden van benne. A nővére és a húga már szégyenlősebbek, de ők is ott állnak végig az autó mellett. Az anyukájuk azt ígéri, még ma buszra ül, bemegy Olihoz a kórházba. Semmijük nincs; tényleg csak ők vannak egymásnak.

    #49