A betegünk, Pista bácsi Füzesabonyban született, a lányáék most is ott laknak. Amikor megnősült, építkezni kezdett egy közeli kistelepülésen. A családi házat rokoni és baráti segítséggel húzták fel, a padlótól a padlásig. Egyetlen külsős „kivitelező” sem segített nekik. Ő maga ácsként dolgozott a Heves megyei Magasépítő Vállalatnál, mellette pedig nagyon sokat „fusizott”. Szinte könnyes szemmel emlékezik a fiatalságára. Nem akarja elfogadni az öregedéssel járó egészségügyi panaszokat. Elmondja, hogy vallásos és az imáiba is bele szokta foglalni: „Jóistenke, arra kérlek, hogy ne legyen semmi bajom, én még dolgozni szeretnék”. Ezután elmeséli, hogy a kertjét a mai napig műveli, sőt az udvart díszítő sokszáz kis virágot is ő ültette. Végtelenül szeret kertészkedni, gyakorlatilag reggeltől-estig kint van a szabadban.

Ehhez mindig is ragaszkodott, fiatal srácként imádott motorozni. Az első járműve egy BALKAN MK-50 volt: rövid löketű, kétütemű, vashengeres. Nagy fordulaton járt, ez volt sajnos a veszte is. Magasan pörgetve 45 perc alatt átértek vele Füzesabonyból Debrecenbe.

Egy barátja tanította motorozni, aki Egerben egy szervízben dolgozott. A nagy szerelem, a PANNONIA P20 is a cimbora ötlete alapján került kiválasztásra. Imádta azt a motorbiciklit, együtt próbálgatták, hogy mennyit bír, hogyan lehet a leggyorsabban repeszteni vele. Egy alkalommal a haver feldobta, hogy az egykori Centrum Áruháztól (ami a Dobó téren állt) ki fognak érni Sirokba mindössze 7 perc alatt. Ő azt mondta, ez lehetetlen. „Gyere csak utánam” – szólt a szerelő, a saját paripája nyergében. A P20-asok 1968-ban kerültek kereskedelmi forgalomba, előtte a „nullszériát” tartóstesztnek vetették alá és tökéletesre csiszolták! A piacra dobott, kéthengeres, 247 köbcentis sportgép a hazai motorosok világában új kategóriát nyitott. „Harapósan” gyorsult, a végsebessége elérte a 130 km/órát. A barátok teljes gázon mentek vele a kanyarokban is, a nagyobb borításoknál leért és szikrázott a lábtartójuk. Ja, és kiértek 7 perc alatt Sirokba.

Pista bácsi most 77 éves. Volt már komoly műtétje és sok kisebb megbetegedése is. Azt mondja, egy HARLEY-DAVIDSON nyergébe azért még szívesen beülne. Pöfögtetné csak, nem száguldozna. Járna vele minden nap, hegyen-völgyön keresztül. Még a két karját is megemeli; mutatja, hogyan húzogatná ütemesen a gázkart. Ebből is látszik, mennyire ragaszkodik a csodaszép életéhez! A motorozás maga a szabadság; két keréken megszűnnek a hétköznapi gondok, a zsúfoltság. Közvetlen, tiszta, adrenalinnal teli kapcsolat jön létre a világgal és a környezettel. De a szabadság azt is jelenti, hogy képes vagy a saját testedet uralni. Nem vagy kiszolgáltatva a betegségeknek, nem szorulsz mentőre, nem függsz az egészségügyi rendszertől. Juhé, de jó is volt az a Pannónia!

#44

Májusban lett beteg, most július vége van. Azóta a kórházakat járja. Hirtelen nehezebb lett a légzése, előtte szinte semmi baj nem volt. Mi most az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe megyünk érte, ahol – többek között – a tüdődaganatos betegeket kezelik. Át kell szállítanunk a Szent János Kórházba, CT-re. A vizsgálat eredménye alapján dől el, hogy ott marad vagy visszakerül a „Korányiba”.

70 feletti asszonyka, barátságos arcú; kissé meggyötört, de bizakodó. Ez abból látszik, hogy még az idegen mentősökre is tud mosolyogni. Itt van vele a fia és a lánya. Az első kérdésük az, hogy az egyikük „ugye” elkísérheti Anyát. Én most gépész vagyok, de az ápolóm is úgy gondolja, ennek semmi akadálya. A fiatalasszony jön velünk, beül mellém a fülkébe – közel egyidős velem, mégis magázódunk. Útközben mesél a félelmeiről; a nehézségekről, amik felborították az életüket. Elmondja azt is, hogy a kezelés utáni eredmények tényleg jók, de mégis mindig közbejön egy-egy újabb probléma. Mint most, a mai új tünetek: hirtelen kialakult szédülés, végtaggyengeség; valami nincs rendben.

Miközben a CT-re várunk, az anyukájával is tudok váltani néhány szót. Nem akar a „Jánosban” maradni, az már túl messze van tőlük. Egy kisvárosban laknak: Pilisvörösvár (németül: Werischwar), az egyik legnagyobb magyarországi sváb település. A lakosság 16 százaléka a német nemzetiségi közösség tagjának vallja magát (ahogy ők is). Ilyen családnevekkel, hogy Fetter, Manhertz, Wiest vagy Herbst. A betegnek azt mondom, csak arra gondoljon, hogy visszakerül a „megszokott” kórházba és meggyógyul. Így bevonzza, amit csak szeretne! – Ő újra mosolyog.

Nem jó híreket kapnak, a neurológus doktornő sokáig beszélget a beteggel, majd a lányával, végül együtt mindkettőjükkel. Amikor a hozzátartozó egyedül marad, sír. A kezelési tervet viszont elfogadja; tudja és érzi, hogy ez a jó választás. Minden okkal történik: visszavisszük őket a „Korányiba”. Ekkorra már az utasom is megnyugszik, átgondolja a történteket. Hagyja, hogy az érzelmei keresztülszaladjanak rajta. Nemcsak a gondolatain; szinte látszik, ahogy a végtagjai újra erőre kapnak, az a nagy fájdalom a semmibe vész. Pillanatok alatt megerősödik; pedig tudja, hogy viszontagságos út előtt állnak. De az anyukája itt van vele és ez mindent megér! Azt meséli, hogy amikor Anya kórházban van, ő sokszor átmegy takarítani és rendet rakni a tőle egy utcányira található szülői házba. Már azt is eldöntötték az öccsével, hogy soha nem válnak meg ettől az otthontól. Aztán elmondja, hogy nem függ a digitalizált világtól. Sokkal jobban szeret a teraszon üldögélni és imádja az állatokat. Segíti is őket, élelmet és szalmát szokott vinni egy közeli menhelynek. Már bent vagyunk a hatalmas kórház területén, amikor egy fiatal vörös róka sétál át közvetlenül előttünk az úton. A reményt és megoldást jelentő épületek között, teljes nyugalomban.

#43

Nem messze a megyeszékhelytől van egy pici Idősotthon. Kálmán bácsi mindössze 4 hónapja került oda. Nem azért, mert rossz az egészségi állapota, sokkal inkább nem szeretne egyedül lenni. Az élettársa nemrég hunyt el, a testvére pedig a Balaton mellett lakik. Egy lánya van, aki nagyon sokat dolgozik, ezért így találta a legjobbnak.

Már úgy költözött az intézménybe, hogy túl volt egy csípőprotézis műtéten. Három hete újra fájni kezdett a bal oldala, ezért a háziorvos röntgenre küldte. Most lett meg az eredmény: a beépített protézissel valami gond van, úgy tűnik eltört az egyik darabja. Mentőszállítás az egri SBO-ra, onnan fogják tovább küldeni a Traumatológiai Osztályra. Ülve szállítandó, a mentőig segítség nélkül sétál. Amikor beszáll az autóba, megmérjük a paramétereit. A gépészem rákérdez, hogy sportolt-e valamit, melyre igenlő válasz érkezik. Bradycardia – lassú szívműködés, a frekvenciája mindössze percenként 55, ez a versenysportolókra jellemző.

Csak a fájdalom a gond, a kedve is kitűnő. Egyáltalán nincs elkeseredve; már túl van a nyolcvanon, ezért elég bölcs ahhoz, hogy olyan dolog miatt ne idegeskedjen, amin nem tud változtatni. Hihetetlenül pozitív kisugárzású férfi. Az izomzata meghazudtolja a korát, ráadásul kellően magabiztos. Még az ambuláns lapot sem írom meg, máris megkérdezem, hogy mit sportolt. „Atletizáltam, tízpróba” – érkezik büszkén a válasz. Erről a szakágról viszonylag sokat tudok, merthogy a 14 éves fiamból az atlétika edzői éppen tízpróbázót szeretnének „faragni”. Beni pár hónappal ezelőtt elindult az országos nyolcpróba bajnokságon Győrben, ahol kitűnő eredményt ért el.

Kálmán bácsi is rácsodálkozik, hiszen nagyon kevés az ilyen versenyző. Elmeséli, hogy ő maga Kőbányán született, a „Törekvés pálya” szomszédságában nőtt fel. Állandóan oda jártak le játszani és az egyik rutinos edző felfigyelt a mozgására. Megkérte, hogy fusson körbe a pályán, aztán ugorjon és dobjon… Sokszáz órányi edzés után háromszor nyert országos versenyt, majd bevonult katonának a Határőrséghez és a Hadsereg Bajnokságokon is többször felállhatott a dobogó legmagasabb fokára. Kijutott a Szovjetunióba, győzni tudott Moszkvában és Kijevben is. Azt mondja, három szatyornyi érmet őriz otthon. Csodálatos életút! 35-40 éves korában vonult vissza, de még utána is edzősködött. Mekkora kincset találtam egy pici falucskában! Kálmán bácsi csak mesél és mesél, közben pedig belekérdez a fiam eredményeibe: „Mennyit ugrik magasban?”, „Hogy megy a futás, a dobás?”, „És a rúdugrás?”. Megtárgyaljuk, hogy időközben mennyit fejlődött a sportág. „Mi csak ollózva ugrottunk, itthon még nem volt Fosbury-flop technika” – meséli, majd megkérdezi, hogy „mi az a sípoló labda”. Állati jó beszélgetés! Kálmán bácsi is jól érzi magát. A kórházba érve sok sikert és eredményes versenyzést kíván Benedek fiamnak. Fantasztikus sportember; boldog vagyok, hogy megismerhettem!

#42

Egy vidéki orvosi rendelőbe indulunk, ahol a háziorvos egy szívelégtelen néninek készített EKG-t. Pitvarfibrilláció – szabálytalan szívműködést jelent; egy veszélyes szívritmuszavar. Egyszer nagyon szapora a szívverés (megemelkedik a pulzus), a következő pillanatban pedig úgy érzi a beteg, hogy kihagyott a szíve. Ez természetesen a szervezetet is megterheli, Julika néni 2 napja küzd a problémával és már kimerült, gyengének érzi magát.

Ő maga 78 éves, most magas a vérnyomása és szédül. Már három alkalommal katéterezték a szívét Miskolcon, ezen kívül több stroke-on is átesett és gyógyszeres cukorbeteg. Székre ültetjük, úgy toljuk ki a mentőhöz. Az autóban elmondja, hogy tisztában van vele, külön-külön is komoly egészségügyi gondjai vannak; a felmenői között többen voltak, akik szív- és érrendszeri betegségekben hunytak el. Ráadásul Miskolcon megmondták neki az orvosok, hogy nem tudják őt meggyógyítani.

De mást is elmesél, például, hogy nem szereti a keresztnevét. 1948-ban még otthon születtek a gyerekek és az ő anyukája nem készült fel a névválasztással. Végül a bábaasszony nevét kapta meg és nem is érti, miért nem volt elég 9 hónap végiggondolni ezt. Hihetetlen, mennyire gyakorlatias. Aztán kiderül, hogy miért. Egész életében műszaki területen dolgozott, elektronikai műszerészként. Lánykorában – 14 évesen – levitt egy rádiót a helyi KTSZ-be (Kisipari Termelő Szövetkezet), ahol akkoriban a lakosság elektromos cikkeit javították. Az alkalmazottak elkezdték „fűteni”, hogy tanuljon tovább ezen a vonalon. „Biztos, hogy szeretni fogja ezt a szakmát” – mondták. És így is lett. Julika néni villanymotorok tekercselésével foglalkozott egész életében; nemcsak ő, de a férje is. Évtizedekig azonos munkahelyük volt és otthon is vállaltak munkát.

Elmesélte, hogy 1967-ben házasodtak össze, a párja utánament az első munkahelyére, a Dohánygyárba. Két fiúgyermekük született, de alig volt olyan időszak, hogy ne dolgoztak volna. Előfordult, hogy 40 partnerrel álltak kapcsolatban, akik hétről-hétre szállították nekik a hibás villanymotorokat. Kézzel tekercselni nagyon aprólékos folyamat, fokozott precizitást igényel. Imre bácsi egész életében állva dolgozott, míg Julika néni mindvégig ült. Ennek ellenére mindkettőjüknek „szétment” a térde. Az ortopéd orvos azt mondta, az ízületeknek egyik sem jó: a porcokat az is károsítja, ha túlterhelik, a túlzott kímélet viszont sorvadást eredményezhet. A mozgásszervi nehézségek vezettek odáig, hogy eldöntötték: együtt vonulnak vissza a munkától. A betegünk ekkor 72, míg a férje 76 esztendős volt! Egy kisebb lakásba költöztek és még mindig imádják egymás társaságát. Pedig egy életet töltöttek el vállvetve, munkában és magánéletben egyaránt. „Értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja?” – mindvégig „pörögtek” a csodás évtizedek alatt, a „tekercseléssel” soha-soha nem volt gond…

#41

Van egy ikertestvérem, szőke és kék szemű. De minden más egyezik: a termetünk, a gesztusaink, a beszédünk, minden. Kétpetéjű ikrek vagyunk, a hetvenes-nyolcvanas években a szülők következetesen egyformán öltöztették az ikergyerekeket. Ezért a rokonok és ismerősök sokszor még a keresztnevünket is összekeverték, így mindketten hallgattunk a másik nevére. Ezt én soha nem bántam, hiszen Szilárd kifejezetten példaképnek való ember. Elmondom, hogy miért.

Kölyökkorunkban szinte állandóan verekedtünk. Egyszer Sziszi győzött, egyszer én. Gyerekek voltunk, a vége mindig veszekedés és kiabálás lett. Ezt Apu úgy rendezte, hogy „berobogott” a szobánkba, mint egy vonat és mind a ketten kaptunk. Őt nem érdekelte, hogy ki kezdte. Végül ebből lett az, hogy minden körülmények között kiálltunk egymásért. Az ikrek megérzik, ha a másikat baj éri. Lehet benne valami; az biztos, hogy nem kell idő, amíg felfogjuk, hogy a másikunknak támogatásra van szüksége.

Engem már ismertek, Sziszi pedig egyébként is egy „szamaritánus”. Az egész kerek világon mások segítése érdekli a legjobban. Az elesetteket támogatja: a védteleneket, a gyengéket, az áldozatokat. Embereket és állatokat egyaránt. 50 éves férfi, aki a párjával egy vagyont képes elkölteni mentett állatok orvosi számláinak kifizetésére csak azért, hogy utána találjon nekik egy megfelelő „gazdit”.

Amikor a Rendőrtiszti Főiskolára felvételizett, a teljes nyári szünetre leköltözött a nagyszüleinkhez Kömlőre, hogy nyugodtan tudjon tanulni. Csak egyetlen szakot jelölt meg, a bűnügyet – pedig akkoriban oda nagyon magas volt a felvételi pontszám, szinte lehetetlen volt bekerülni. Annyira kitartó és elszánt volt, hogy az lett volna a furcsa, ha nem sikerül neki. Azóta is rendőr, nyomozóként dolgozik. Télen-nyáron a budapesti utcákat járja. Felkészült, ravasz és nagyon jó szeme van. Egyetlen mozdulatából felismeri a bűnözőt, ő maga viszont szinte észrevehetetlen, kitűnően rejtőzködik. A zsebtolvajok ragasztották rá a nevet: „Sziszi nyomozó”. Egymás között is így hívják, tisztelettel beszélnek róla. Volt időszak, amikor a zsebesek között elismerés volt, ha a tesóm fogta el őket.

Nagyon rutinos rendőr, az élet viszont ennél sokkal bonyolultabb. 2009-ben egy betörési akcióban meglőtték az óbudai Remetehegyen. Combartériás „lőttseb”, mégis elfogta az elkövetőt. A Honvédkórházban mentették meg az életét, „érsebészeti bravúr” – ezt már egy orvosi szaklapban írták. Sziszit hangosan ünnepelték; az akkori bűnügyi parancsnok úgy nyilatkozott róla, mint „a BRFK egyik legjobb civil ruhás nyomozója”. A Belügyminiszter pedig soron kívül előléptette rendőr őrnagyból rendőr alezredessé, mindössze 34 évesen! Sziszi ezt úgy hálálta meg, hogy teljesen felépült, a mai napig vigyáz ránk. Gondolkodás nélkül az életét adná a másik emberért: értem…érted…bárkiért. Neki nem kell helyette semmi: „egy igazi hős”.

#40

86 éves fejsérült, közterületen. Hazafelé sétált, amikor néhány lépcsőháznyira az otthonától megbotlott és elesett. Helyi feladat, úgyhogy szerencsére nagyon gyorsan odaérünk. Nem tudott letámasztani a kezével, így fejjel előre zuhant a betonra. Az orrnyergén egy kb. 2-3 cm hosszú, repesztett seb keletkezett, amiből ömlött a vér. Ezen kívül volt néhány kisebb sérülés a kézfején és a szeme alatt is. Az emberek összeszaladtak, mindenki ismerte a bácsit, hiszen közel 50 éve a környéken lakik. A vérzés miatt megijedtek, nem tudták felmérni a valós helyzetet, ezért a földön hagyták. Egy segítő férfi fogta a fejét, ő maga pedig egy tiszta textíliát szorított az orrához.

Odaérve megvizsgáltuk: a fejét, a nyakát, a gerincét, a végtagjait. Sehol nem jelzett fájdalmat, sem hányingert, sem szédülést. Kivettük a mentőből az ágyat és leengedtük mellé, az ott lévők közben fáradhatatlanul segédkeztek. Elmondtuk a bácsinak és nekik is, hogy be kell mennünk a kórházba, ahol összevarrják a sebet és CT-t is készítenek. Miután betettük a mentőbe, lemostuk a vért, fertőtlenítettük a sebeket és bekötöztük. Minthogy az egyik orrnyílásából is vérzett, parittyakötést készítettünk; így mindkét keze felszabadult. Többször is átbeszéltük vele a történteket, miközben a kórelőzményét is megismertük. A sérültünk mindvégig tisztán beszélt, térben-időben orientált maradt. Sőt! Kitért arra is, hogy miután mi egészségügyisek vagyunk, mindenképpen tudnunk kell arról, hogy a délelőtt folyamán három felest is megivott a közeli Diana Sörözőben!

Megkönnyebbült, hogy elmondhatta ezt a „titkot”. A lakótelepi kiskocsmát pont úgy hívják, mint a lányomat. Talán ez az oka annak, hogy képtelen voltam neheztelni a bácsira. Egyáltalán nem lehetett érezni rajta, hogy alkoholt fogyasztott. Abban is biztos voltam, hogy nem ezért esett el, de megnyugtattam, hogy a traumás doktornak jelezni fogom ezt a „fontos” körülményt. Témát váltott és elmesélte, hogy a feleségét évekkel ezelőtt elveszítette. Két fia van, az egyikük Szentistvánon, a másik Egerbaktán lakik. Utóbbit már értesítették az aggódó szomszédok. Jól ismerik a középkorú férfit. Bár a bácsi egyedül él, a családtagjai rendszeresen látogatják őt. Odafigyelnek rá, hogy mindig találkozzanak, annak ellenére, hogy nem szorul segítségre. Szinte teljesen egészséges, mindössze a vérnyomására szed gyógyszert. A napjai nagy részét viszont egyedül tölti. Szereti és keresi a társaságot, ezért reggelente át szokott menni a Dianába, beszélgetni. És meginni három féldeci pálinkát, soha nem többet!

Közben tudatosul benne, hogy eléggé csúnyán megsérült. De nem ezen aggódik. Újra megemlíti azt a három felest és szinte már komikus, ahogy megjegyzi: „mit fogok én ezért kapni a fiamtól”. Nem lesz semmi baj, eddig sem volt – ezekkel a szavakkal búcsúzunk tőle. Mielőbbi gyógyulást!

#39

Több, mint 25 km-re indulunk Egertől, ez már nagy távolságnak számít mentővel. 5 éves gyerekhez hívott segítséget az édesanyja. A kisfiú neve Benett, már harmadik napja lázas és fáj a hasa. A háziorvosa látta, de a lázcsillapításon kívül semmi mást nem javasolt. Az anya ezt be is tartotta: hűtőfürdőt alkalmazott és priznicelt, 4 óránként lázcsillapítót adott a fiának, eredménytelenül. Amikor odaérünk, mi is 40 fokos lázat mérünk. A gyermek hasa puha, betapintható, ugyanakkor visszatérő hasi görcsei vannak. Amikor fáj, akkor szinte elviselhetetlen; a könnyei is kicsordulnak.

Benett anyukája, Ibolya egész éjszaka nem aludt, rettenetesen izgul. Még a beszéde is akadozik, annyira ideges és majd’ szétszakad a feje. Miközben megvizsgáljuk és pozícionáljuk a kisfiút, megpróbáljuk az anyukát is megnyugtatni. Megmérem a fiatal nő vérnyomását és elmagyarázom neki, hogy mi fog történni a Gyermek Osztályon. Ekkora már összeszedetten beszél, sőt kifejezetten színes szókinccsel, összetett mondatokban válaszol a kérdéseimre. Annyira szokatlan ez a választékos kifejezésmód a romák között, hogy rákérdezek, mi a foglalkozása. Azt mondja, most egy húsüzemben dolgozik, de az általános iskola után gimnáziumba járt, rendőrnek tanult. Heves városában rendvédelmi képzésben vett részt – még fotót is mutatott, amin gyakorló egyenruhában mosolyog. A váratlanul beindult szülése napján is az iskolapadban ült, ám ezt követően a hátralévő 5 hónapot már nem fejezte be.

Pedig nem volt számára könnyű az idáig vezető út. 14 évesen döntötte el, hogy a rendőri hivatást választja és a mai napig nem tett le róla. A felvételikor tizenheten (!) voltak romák a teremben, a feladatsort időre kellett kitölteniük. Ibolya volt a leggyorsabb és az eredménye is neki lett a legkiválóbb. Szomorúan tapasztalta, hogy a többi „cigánygyerek” utálkozva nézett rá. Nem örültek a sikerének, egyáltalán nem támogatták egymást. Ez nem irigység volt, hanem harag. Ugyanaz a hozzáállás, amit a szülőfalujában tapasztalt, amikor a környezetében élők azt a buta kérdést szegezték neki, hogy miért akarja bántani a romákat. A szülei – akik a tanterem előtt izgulták végig a megmérettetést – ugyanakkor azt mondták, hogy ők úgy is büszkék lettek volna rá, ha csak egyszerűen bekerül az osztályba. A mai napig hálás nekik ezért a támogatásért, pedig az édesapja sajnos már nem is él. „Oláhcigányok vagyunk, perfektül beszélem ezt a nyelvjárást” – mondja büszkén.

Benett közben elaludt az ágyon, a 23 éves anyuka pedig szinte áradozva mesélt tovább a terveiről. Elmondta, hogy a tanárai a mai napig várják, hogy visszamenjen. És ezt meg is fogja valósítani! A kisfia jövőre iskolába kerül, ő pedig leérettségizik, majd elvégzi a Miskolci Rendvédelmi Technikumot. Ennyivel tartozik a szüleinek és saját magának is. Dicséretes!

#38

Helyi feladat, esti kivonulás. A „nyugdíjasházban” él az asszonyka, aki segítségre szorul. Ez egy tízemeletes panel, tele egyszobás lakásokkal. Az ingatlanokban kivétel nélkül nyugdíjasok laknak; olyan idősek, akik rendszerint már egyedül vannak. A betegünk saját maga hívott mentőt, mert „kiugrott” a vérnyomása. Elmondja, hogy nyom a tarkója, kicsit kipirult, nem érzi jó magát.

Leültetjük és megmérjük mi is a paramétereit. Csakugyan nagyon magas a vérnyomása, „220 felett” van a szisztolés érték. Ahogy a Neoton Família autóversenyzős dalában énekelte Csepregi Éva – csakhogy itt nem a sebességről van szó. Az asszonyka elmondja, hogy korábban is járt már így és volt is rá gyógyszere, ám az már lejárt, nem merte bevenni. Gondolkodott azon, hogy le kellene menni az ügyeletes gyógyszertárba, de nem mert elindulni. Ezt jól is tette, ilyen értékek mellett nem szabad sétálgatni. Adunk neki egy „tizenkétésfeles” Tensiomin tablettát; megkérjük, hogy ne nyelje le, csak tartsa a nyelve alatt. A hatóanyag így a nyálkahártyán keresztül szívódik fel és gyorsan hat. Ezt együtt megvárjuk. Ha mégsem lenne elég, a dózis megismételhető. Elmondjuk neki, hogy ettől függetlenül magunkkal kell vinnünk; ki kell vizsgálni, hogy mi okozta ezt a krízist. Megnyugtatjuk, hogy csak akkor fogunk elindulni a kórházba, ha már rendeződött a vérnyomása, ez körülbelül 15-20 perc.

Közben megírom az ambuláns lapot és beszélgetni is van idő. Szétnézek a lakásban: rendezett, tiszta otthon, telis-tele családi fényképekkel. A néni elmondja, hogy a gyermekei külföldön laknak. Már unokái is születtek, de nagyon ritkán látja őket. A férjét sajnos elveszítette, így teljesen egyedül maradt. Nem haragszik a családtagokra, csak szomorú, hogy a fia és a lánya is a határon túlra kényszerültek. Itthon is megpróbálták, de nem tudtak normálisan boldogulni. Pedig tanult emberek mindketten, szakmájuk is van. Szinte csak vegetáltak Magyarországon és szerettek volna jobban élni. Nem volt ez olyan rossz, amíg a mami is dolgozott. Most viszont már nyomasztóvá vált számára az egyedüllét; rendszerint a lakásban tartózkodik, a legtöbbször a családtagokról készült fényképeket nézegeti.

A vérnyomása elindul lefelé, ennek kapcsán elsütöm neki a „neoton famíliás poént”. Sok hipertóniás betegnél járunk, így korábban már utánanéztem a dal valódi mondandójának. Azon túl, hogy az autóversenyző a száguldás szerelmese, a 220 km/óra feletti sebesség mámorában szükségszerűen magányossá válik és elszigetelődik. Pontosan úgy, mint az egyedül élő idős emberek, akiknek szörnyen fontos lenne, hogy a szeretteik mellettük legyenek. Ezt persze már nem mondom neki. Inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy ha már nem lehetnek együtt, akkor telefonon beszéljenek, időnként videón lássák egymást; csináljanak rendszert a kapcsolattartásból. Amikor csak lehet, legyenek jelen a másik életében!

#37

Kincsőnek hívják, romalány. Egy Egerhez közeli faluban lakik a családjával. Már ott is született és valójában nem is lány, hanem asszony. Bár mindössze 21 éves, a harmadik gyermekét várja; ez a negyedik terhessége. A kisfiút 15 évesen szülte, aztán volt egy vetélése, majd megszületett a kislány. Az urától elvált, most az új párjával várják első közös gyermeküket.

Az iskolát abbahagyta, 5 osztályt végzett el. Ebben a kultúrában a nők feladata nem a tanulás, hanem a család összetartása. Nem is bánja ezt, úgy gondolja, felesleges lenne befejeznie az általános iskolát, mert a „nyolcosztály” manapság már nem is elég. Megkérdezi, nekem vannak-e gyerekeim. Elmesélem, hogy a lányom csak egy évvel fiatalabb nála, míg a fiam most kezdi a gimnáziumot. Érdeklődik, hogy a nagyobbnak mi lett a szakmája, mire elmondom, hogy informatikusnak tanul a Miskolci Egyetemen. Kincső elgondolkodik egy pillanatra, majd együttérzően megjegyzi, hogy az nem olyan jó, mert el fog romlani a szeme a számítógéptől és a sok üldögéléstől a háta is fájni fog. Nem kezdek el okoskodni, csak annyit mondok: „semmit sem adnak ingyen”. Nem biztos, hogy nekem lenne igazam…

Családi vita miatt hívtak ki minket és a rendőröket. A fiatal kismama édestestvére és unokatestvére veszekedtek, „össze is mentek”. Ezután a drogos uncsitesó kijött az udvarra és Kincső anyukáját kezdte szidalmazni, sőt átkozta is! – amit már ő sem hagyhatott annyiban. A bejelentés szerint, a terhes asszonyt hasba rúgták. Ezt ő tagadja. Elmondása szerint, annyi történt, hogy nagyon felidegesítette magát, ezért elfolyt a magzatvize. Viszont még csak 35 hetes. Tisztázatlanok a körülmények, ez nem játék; elmagyarázzuk neki, hogy be kell mennünk a Szülészetre, ahol készítenek egy ultrahangot. Meg talán a két nap múlva esedékes NST-t is elvégzik – ezzel nyugtatjuk, így hajlandó bejönni velünk a kórházba.

Indulás előtt megvizsgálom, a paraméterei megfelelőek, csupán a pulzusa emelkedett egy kicsit, az idegesség miatt. Útközben pedig jobban megfigyelem: nyári ruhát és papucsot visel. Kifejezetten szép arcú lány; a hasa nem hegyes, inkább elterül. A cigányasszonyok tudják, hogy az ilyen anyuka kislányt fog szülni. Kincső őszintén elmondja, hogy a kábítószer keseríti meg a legtöbb roma család életét. Ez a srác is, aki balhézott: 16 éves, kimaradt az iskolából; mást sem csinál, csak „kristályozik”. A házból mindent megpróbál pénzzé tenni, pedig ő is ott lakik. Az utca utolsó ingatlanában több, mint tízen élnek. Kincső szüleinek nyolc gyermeke született és még ezt a fiút is ők nevelték fel. Boldogok lehetnének, ha nem lenne a drog. Most abban bíznak, hogy a legény decemberben megkezdi a kiszabott börtönbüntetését és kap egy esélyt a leszokásra. „Bárcsak meg lehetne őt menteni!” – mondja Kincső, teljesen őszintén. Már most úgy viselkedik, mint aki hamarosan összefogja majd az egész családot.

#36

Józsi bácsi belépett a 82. életévébe. Van néhány egészségügyi problémája, de összességében nincs nagy baj. Egyedül él egy gyönyörű, igényesen kialakított családi házban. A fia és a lánya rendszeresen látogatják őt, gondoskodó család, odafigyelnek egymásra. Teljesen önellátó, sőt még mindig dolgozik. Otthoni munkavégzés, de nem home office! Sokkal inkább fizikai tevékenység, a tanult szakmája és foglalkozása kárpitos. Nyugdíjazása óta a fia mellett tevékenykedik, aki veterán autózik és ilyen körökben is mozog. Szóval a bácsi már nem emelget bútorokat, viszont speciális tevékenységet folytat: „oldtimerek” felújításában vesz részt.

Ma reggel 6 órakor úgy ébredt, hogy szinte mozdulni sem bírt. Mindkét karja zsibbadt, a jobb oldali végtagjait gyengébbnek érezte. Felhívta a fiát, de a beszéde elkent volt, nehezen lehetett érteni. A bejelentést – a stroke tünetek miatt – azonnalos feladatként kezelték, így esetszerűen vonultunk ki a címre. A kaput már kinyitotta a betegünk fia, így be tudtunk tolatni az udvarra. Józsi bácsi egy kanapén ült, beszámolt a panaszairól; a mellette aggódó menye segítségével pedig megismertük a kórtörténetét.

Nehezen tudja formálni a szavakat, mintha nem minden jutna eszébe. Jobb kezével alig bír szorítani, bár nem ejti a végtagot. Ez jó hír. Az arcának szimmetriáját sem veszítette el, nincs félrehúzódva a szájzug, vagy a szem környéke. Elmondjuk neki, hogy agyi vérellátási zavarra utalnak a tünetei, ezért sürgősen be kell vinnünk a kórházba, ahol egy koponya CT-t fognak készíteni. A hozzátartozókat megnyugtatjuk, hogy az érelzáródásnak vannak „fokozatai” és úgy néz ki, hogy szerencsére nem a legsúlyosabb kategóriával állunk szemben – ugyanakkor szükség lesz a képalkotó vizsgálatra és valószínűleg vérhígításra. Megértik a hallottakat és Józsi bácsi sem ellenkezik; azonban többször hangot ad annak, hogy nem érti, mi történhetett hirtelen. Tegnap este még a veteránosokkal találkoztak, mert júliusban egy rendezvényen vesznek részt. Borfesztivál lesz Egerben, ahol évről-évre kiállítják az oldtimereket. Van köztük egy hibátlan állapotú Ford T-modell, amit 1926-ban gyártottak. Fából vannak a kerekei, a küllőket is beleértve; 100 évesen is üzemképes. Azt is elmeséli, hogy most éppen egy motorkerékpáron dolgoznak – ekkorra már enyhülnek a tünetei, jobban tud szorítani a kezével és a beszéde is folyékonyabb.

Stabil állapotban adjuk át a kórházban, majd órákkal később a megfigyelő kórteremben ismét találkozunk vele. Elmondja, hogy a CT-vizsgálat eredményét várja, de gyakorlatilag megszűntek a panaszai. Úgy tűnik, nem stroke volt, hanem TIA. Átmeneti agyi keringési zavar – az érintett agyi terület vérellátása csupán lecsökkent, majd maradványtünetek nélkül helyreállt. Józsi bácsi mosolyog és megkér minket, hogy látogassunk ki az Egri Bor Ünnepre és kóstoljuk meg együtt a borokat. Közben megmutatja majd a veterán autókat is. Köszönjük és jó egészséget kívánunk!

#35