Apai nagyapám Bartus Pista bácsi volt. A nagyszüleim közül őt veszítettem el legelőször, 72 esztendős korában. Aktív éveiben gépkocsivezetőként dolgozott Kömlőn és Tarnaszentmiklóson, a Termelőszövetkezetben. Egykor Csepel teherautón kezdett, a nyugdíjazásakor – 36 évvel később – pedig az imádott, billenőplatós, terepes IFA fülkéjéből szállt le. Azt az autót még én is vezettem, amikor gyakorlaton voltam Kömlőn, a Szövetkezetben. Ekkor már „Vince Jenő” bátyám járt vele. Aratáskor megengedte, hogy átüljek a volánhoz és elguruljak vele a nagyszüleim tornácos háza elé. Volt nagy öröm: az öregek megismerték a hangját a kocsinak, majd megpillantottak engem a volánnál. Nagyapa megkapta az „1 millió kilométer balesetmentesen” kitüntetést, a vele járó jelvényt büszkén erősítette a hűtőrácsra. A kocsit Berlintől nem messze gyártották, az egykori NDK területén. A fülkében csak két ülés volt, közöttük zakatolt a 6 literes dízelmotor. Miután tesómmal ikrek voltunk, Bartus papa egy pótülést szereltetett a „bakra”, hogy mindkettőnket el tudjon vinni magával fuvarba. Nagyon sokat utaztunk vele. Nem tett különbséget a két gyermek között – noha nevetve mindkettőnknek azt mondta, amikor szeretett volna valamit, hogy „hozd ide azt nekem…tudod, hogy Te vagy a kedvesebb”.

Különleges fazon volt, aki állandóan viccelődött. Mondjuk sajátos humorral. Általában 130-140 kilogramm körül mozgott a testsúlya, már a megjelenése is tekintélyt parancsolt. Erőteljes hangja és akaratos jelleme pedig egyedivé tette. Na, meg a felesége, aki kiegészítette minden hiányosságát. Bartus mami örök türelme és fenntartások nélküli szeretete fényessé tette a családnevünket. Furcsa, hogy a papát mégsem a vezetéknevén ismerték a környéken. Mint minden sofőr, szerette a társaságot és a közös poharazást. Regina néni kocsmájában ő is gyakran megfordult. Amikor letette az autót, az első útja általában oda vezetett és csak néhány kör után ment haza. De ez abban az időben nem volt ördögtől való. Mama is elfogadta; gyakran mondogatta, hogy „minden nap lett volna okom elválni, de eszembe sem jutott” – el kell tudni fogadni a másikat, csupán szeretni kell!

Szóval nagyapa törzsvendég volt az italboltban, de sűrűn megjegyezte, hogy ő nem iszik pálinkát. Ahogy a többiek itták a feleseket, Regina néni neki is kiöntötte a cseresznyét, majd egy kis kevertet csepegtetett bele a literes üveg csőrös kiöntődugóján keresztül. Az ital neve „pettyes” volt, mert az aranybarna likőr megszínezte a fehér pálinkát. Aztán az évek alatt nagyapám ragadványneve is ez lett: Pettyes Pista. Volt olyan, hogy két „nyolcvan pluszos” beteg ült velem szemben a mentőben (az egyikük Kisköréről, a másik Tiszanánáról), akikkel felidéztem nagyapám emlékét. Bartus Pistaként egyikük sem emlékezett rá, de amikor megemlítettem a ragadványnevét, mindkettőjüknek felcsillant a szeme és hosszasan mesélték a közös történeteiket vele. Fel is hívtam Apa húgát, Maját és elmeséltem ezt neki. Jóízűen nevettünk és végtelenül örültünk mindketten.

#34

44 éves férfi, kórházból kórházba szállítás. Egerből indulunk, Neurológiai és Stroke Osztály a III. emeleten. Már az orvosok és az ápolók szavaiból is kitűnik, hogy Viktor különbözik az „átlag” betegtől. Magas, jókötésű, életerős. Fiatal. Amikor bemegyünk érte a kórterembe, már az ágy szélén ülve, felöltözve vár minket. Ott van vele a felesége és az édesanyja, akik érzik, hogy most végre felgyorsulnak az események. Logisztikázni kezdenek: a fiatalasszony otthon marad a két általános iskolás fiúgyermekkel; az anya pedig szeretne velünk jönni. Sikerül a két másik unoka „hazaútját” is megoldani az óvodából. Ők a beteg egyik testvérének a gyermekei. Merthogy itt az egész család a jelen történések mentén igyekszik helytállni. Kiderül, hogy Viktor édesapja és húga már a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Onkológiai Klinikáján várakozik.

A betegünk 2-3 hete kezdte érezni, hogy valami nincs rendben. Enyhe szédülés és néha fájt a feje; semmi olyan tünet, amivel kórházba szaladna az ember. Aztán hirtelen kettőslátás jelentkezett, ezért a család behozta őt az SBO-ra. Elkezdték vizsgálni: teljes szemészeti, belgyógyászati és neurológiai ellenőrzés. Tegnap CT és MRI felvétel készült, ami „térfoglalást” mutatott a koponyán belül. Az elváltozás oka és a természete még nem ismert. A család viszont azonnal intézkedett, megtalálták a vonalat az általuk legjobbnak vélt orvoshoz és ma reggel már a felvételekről készült CD-vel jelentkeztek a budapesti professzornál. Mi pedig a beteget szállítjuk a szakkórházba, ahol hozzáértő kezek és további vizsgálatok várják.

Viktor rendkívül fegyelmezett. Az egyik szemét folyamatosan lehunyva tartja. Külön-külön mindkettő jó működik, ám ha egyszerre kinyitja őket, akkor erős látászavar kínozza, amit rövid időn belül szédülés és hányinger kísér. A mentőbe az anyukája is beszáll, nagy tisztelettel köszöni meg, hogy velünk tarthat. Annyira feszült pillanatok ezek, hogy az asszonyt hagyom az ágy melletti székre ülni, én pedig menetiránynak háttal helyezkedek el. Röviden kifaggatom őket a történtekről és a kórelőzményekről; ám figyelembe veszem, hogy láthatóan nem szeretnének beszélgetni. A perceket számolják, hogy mielőbb a fővárosi intézménybe érjenek; miközben egymásban tartják a lelket. A Klinikán rákérdeznek, hogy ülő- vagy fekvő a beteg, majd rácsodálkoznak, hogy a saját lábán sétál be az épületbe. Merthogy Viktor sem enged az erejéből; megmutatja, hogy nem fogja elhagyni magát.

Sok-sok beteget láttam már, nagyon nehéz élethelyzetekben. Nincs szabály a gyógyulásra, de egyet biztosnak vélek: akiknek megfordul a sorsuk, azok mindannyian erős támogatást kapnak a környezetüktől és tesznek is ezért a szeretetért. Viktor és családtagjai esetében hihetetlen összetartásról árulkodtak a gesztusok és a tettek. Erőt és egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánok Neki!

#33

Füzesabonyba hívnak minket, ahonnan Egerbe visszük a beteget. A mentő majdnem mindig a Sürgősségi Osztályra szállít, most sincs ez másképp. Tiszta rendezett családi ház és udvar, „Kádár-kocka” – ahogy mostanában gyakran hallani. Talán egy tetőcsere ráférne, ám a lakója már jócskán túl van a nyolcvanon, nincs igénye a felújításra. Kedves, barátságos asszony, akinek az arcán halvány nyugalom tükröződik, azzal a finoman megjelenő beletörődéssel, ami a magányról árulkodik. A férjét két évvel ezelőtt veszítette el, azóta egyre csak romlik az állapota.

Pedig a közelében élnek a gyermekei, a lánya és a menye most is itt vannak mellette. Kiszáradás veszélye miatt hívtak mentőt, a néninek napok óta hasmenése van, étvágytalan és alig iszik; emiatt legyengült, szinte felállni sem bír. A várnyomása alacsony (90/60 Hgmm körüli), ezért folyadékot próbálunk pótolni, infúzió formájában. Ám a dehidratáció miatt az erek már kezdenek összeesni; így amikor már vezet a branül, eldurran a vénája. A halvány kis beteget ez sem zavarja, de én nem szurkálom tovább; „az SBO-n majd megcsinálják a lányok, ők sokkal ügyesebbek” – mondom, ezután magasabbra emeljük a lábait, pozícionálással javítunk a tenzióján.

Érezni lehet a lemondást a viselkedésén, amit a lánya is megerősít, aki minden problémára gyakorlati megoldást keres. Viszont az édesanyjával már nem tud mit kezdeni, hiába jön el naponta többször. A nénivel mindig történik valami baj, esik-kel. A család már látja, hogy állandó felügyeletre szorulna, de ő hallani sem akar az Idősek Otthonáról. Azt mondja, a legjobb lenne már „elmenni”. Nemcsak a szavai, a szemei is szomorúak. Nagyon nehéz életszakasz, még vitatkozni sem tudok vele. Elmesélem, hogy a szemközti szomszédom, a drága Marika néni ugyanilyen helyzetbe került: az idő előre szaladt, ő pedig nem bírta már követni; annak ellenére, hogy nem volt beteges, sőt szellemileg frissebb volt bármelyikünknél. Veszélyessé vált számára az egyedüllét, gyakran elesett és megsérült. Ezért be kellett látnia, hogy szakszerű segítsége szorul. Egy nagyobb intézménybe került, ahol azóta is jól érzi magát. Kitűnő szobatársak, orvosi felügyelet, soha nincs egyedül. Arra kérem a betegünket, hogy legalább próbálja meg; ha nem érzi jól magát, akkor keresnek más megoldást. Szerető családja úgysem hagyja olyan helyen, ami nem felel meg neki.

Ezután a lányomról mesélek, aki nemrég költözött albérletbe a barátjával. Rájuk szakadt az önállóság teljes felelőssége. „Pislognak, mint pocok a lisztben”, hogy a háztartás vezetése mennyi nehézséggel jár. Eddig kollégiumban laktak, most már mindent maguk intéznek. Ezen már a betegünk is mosolyog, sőt nevet! Pedig neki egy ugyanilyen változást kellene elfogadnia: megszoknia egy új helyet, ami szerencsés esetben biztonságot nyújthat számára. El kell fogadnia az öregedést, a szépkorúság lemondásait…és a majdani közösség talán a melankólián is enyhíthetne.

#32

Collapsus utáni állapot. Minden előzmény nélkül ájult el, néhány másodpercre elveszítette az eszméletét. Ráadásul ezt közterületen sikerült „összehoznia”, egy táncoló-szórakozó tömeg közepén. Merthogy az egri várnál éppen utcabált rendeztek és a két lánytestvér eljött ide szórakozni a barátaikkal. Szerencsére le tudott ülni, amikor érezte, hogy valami nincs rendben, így nem sérült meg. A mentővel behajtunk a lezárt területre, ahol többen integetnek, a beteg húga vár minket. Őt ismerem is, 15 évvel ezelőtt a gyermekeink ugyanabba az oviba jártak. Napsugár csoport – merthogy Eger tényleg ennyire kicsi, mint egy óvodai közösség. Dóri nagyon izgatott; elmondja, hogy mi történt a nővérével és egyből megkérdezi, hogy ugye vele maradhat. Igenlő választ adunk, de először meg kell vizsgálnunk Évit, aki egy lépcsőn ülve a falnak támaszkodik. Sápadt és kifejezetten erőtlen. Megtudjuk, hogy a rosszullétet nem kísérte görcsroham és idegrendszeri tünetei sincsenek. A mellkasa nem fáj és a végtagjai sem zsibbadnak. Viszont, amikor rosszul lett, hirtelen leverte a víz – ijesztő hideg veríték.

A körülötte lévők szörnyen megijedtek. Betegünket felsegítjük a mentőre, ágyra fektetjük és elmagyarázzuk, hogy el kell végeznünk néhány vizsgálatot. A paraméterei teljesen rendben vannak (mint egy 20 évesnek, pedig ő már kb. a duplája) és a vércukorszintje is normális. El is mondja, hogy vacsorázott, mielőtt elindultak a buliba és folyadékot is fogyasztott rendesen, egész nap. Az viszont tény, hogy egy hirtelen fellépő keringési zavar áldozata lett, aminek az okát még nem ismerjük. EKG-t készítünk a mentőben, de előtte egy kicsit távolabb állnunk a tömegtől. A testvére ekkor már az autóban ül velünk és rettenetesen izgul. Többször elmondja, mit is látott; néha megismétli, amit tőlünk hall – megpróbál belekapaszkodni az „aktuális jó hírekbe”. A ragaszkodását tiszteletben tartja a gépészem is: amikor megáll, rákérdez, hogy hátra jöjjön-e segíteni. Ez máskor nem is kérdés, most viszont így maradunk, hogy elférjünk. Nincs szívünk leszállítani az aggódó hozzátartozót. A felvételt elküldöm Miskolcra, ahol egy kardiológus doktornő nézi meg. Neki kell referálnom a történtekről és a beteg állapotáról. Miután megismerte a részleteket, az orvos jó hírt közöl: az EKG nem mutat eltérést. Évit így az egri kórházba szállítjuk, valószínűleg nem kardiológiai eredetű a rosszulléte. A két nő megkönnyebbül, annak ellenére, hogy szükség lesz további kivizsgálásokra.

Együtt örülnek, pedig még csak nem is látják egymást. Évi az ágyon fekszik, félülő testhelyzetben, míg Dóri a háta mögött ül; mindketten menetiránynak háttal. Én vagyok csak szemben velük és azt látom, hogy a két lánytestvér összekapaszkodik. Nem érnek egymáshoz, vagy ilyesmi, de a testvéri szeretet összekulcsolja a szívüket. Olyan, mintha a lelkük fonódna össze. Mintha a karjaik elérnék a másikat és soha többé nem engednék el. Szinte izzanak együtt, kölcsönös szeretetükkel a felszínen tartják egymást. Nagyon erőteljes érzés, fantasztikus volt megtapasztalni.

#31

Megint csak Budapest. Ahogy végzünk a betegátadással, már kapjuk is a következő feladatot. Astoria villamosmegálló, végtagsérülés. Megadták, hogy melyik oldal: a Deák irányából a Szabadság híd felé. Megállunk az út szélén, mert bent áll egy villamos, így nem is látjuk a sérültet. De ahogy kigurul a jármű, már integetnek nekünk; mutatják, hol vannak pontosan. Katika néni 80 év körüli; már leszállt a villamosról, amikor elveszítette az egyensúlyát és „megpördült”. A bal oldalára esett, óriási fájdalma volt. Segítőkész kezek felállították, de az alsó végtagját nem tudta terhelni, ezért sokáig fél lábon állt. Viszont 30 fok felett van a hőmérséklet. Éppen a mai napon jött be ez a nagy meleg és a beton vonzza-fokozza a hőséget. Szóval le kellett ülnie és ezt követően már mozdulni sem bírt.

Amikor a villamos elindul, mi felállunk a sínekre. Áthajtunk a „Demszky-csöcsökön”, ahogy a pesti autósok és motorosok hívják a villamos sávot határoló, félgömb alakú betonszegélyeket. Megnézzük a nénit és kivesszük az ágyat az autóból. Mondjuk neki, hogy próbálunk nagyon vigyázni rá, de ez most kellemetlen lesz. Ilyenkor az ép végtag kerül a sérült láb alá; csak azt emeljük, hogy ne feszüljön, ne fájjon annyira. A beérkező villamos megáll mögöttünk; jó hosszú a peron, így le tudja szállítani az utasait. A vezető int nekünk, hogy rendben van így, nem kell kapkodnunk. Amikor Kati néni már a mentőben fekszik, félreállunk és elmagyarázom neki, hogy mi történhetett. Csípőtáji sérülés, a bal láb kifelé rotál, megrövidült. Nem zúdítok rá mindent egyszerre, hogy ne ijesszem meg még jobban. De egyértelműnek tűnik a helyzet: combnyaktörés. Rettenetesen ki van tikkadva, én mégis arra kérem, ne igyon; valószínűleg meg fogják műteni. A Baleseti Intézetbe szállítjuk, ahol a szokásosnál is többen vannak. Megdöbbenünk, amikor odaérünk. Tele van a váró, három mentő is áll előttünk (akik még a Triázsra várnak) és számtalan sérült, akiket a hozzátartozóik hoztak be. Tényleg olyan, mint egy túlzsúfolt vasútállomás.

Katika néni viszont a türelem megtestesítője. Sikerült úgy pozícionálnunk, hogy szinte megszűnt a fájdalma. Közben a férje is megérkezett, akit még a mentőből hívott fel. Mindketten nyugdíjas vízügyi mérnökök. Büszkén mesélik, hogy a családjukban minden gyerek és unoka a Műegyetemen végzett – csakúgy, mint ők maguk. Közben az is kiderül, hogy a SOTE-n áramszünet van, ezért minden traumást ide irányítanak. A várakozók között óriási a feszültség. Szinte mindenki elégedetlenkedik, többen hangosan veszekednek a nővérekkel, néhány ember durva sértések közepette ott is hagyja a kórházat. Csak Katika néni és a párja, Zoli bácsi nem ideges. Olyan önuralommal bírnak mindketten, hogy azt tanítani kellene. Pedig több, mint 80 percet várunk, amíg az orvos behív minket. Ezt megelőzően még arra is figyelnek, hogy köszönetet mondjanak nekünk, csodaszép szavakba öntve a hálájukat.

#30

Egy apró Heves megyei település, ahonnan Anyu és Apu is származik. „Kömleiek” – így mondják magukról a helybéliek. Anyai nagyapám, Cseh Zsiga bácsi háromgyermekes család legkisebb tagja, ami meghatározta a sorsát és a generációs öröklés okán talán az én életemet is. Cseh papa 1931-ben született, a II. világháború alatt még gyerek volt, 13-14 éves. Ezért nem vitték el harcolni, viszont a környezetében szinte minden férfinak mennie kellett. Apa, fiútestvér, nagybácsi, szomszédok, barátok – a felnőtt férfiak mind bevonultak katonának. A gyerekek az asszonyokkal és az öregekkel maradtak a faluban, óriási teherrel a nyakukban. Egészen fiatalon dolgozniuk kellett, a fiúknak főként nehéz fizikai munka jutott.

Nagyapám azt hitte, szerencsés. A szüleinek volt egy lova, amit ő fogott be a kocsi elé és hajtott nap, mint nap. Ez úri feladat volt, egy legénynek még kalandos is lehetett. A baj akkor kezdődött, amikor 1944 novemberében a háborúban egymással szemben álló felek megküzdöttek a faluért. A frontvonal a hevesi kistelepülés közelében húzódott – végtelenül hosszúnak tűnő ideig. Kömlő a harcokban többször is gazdát cserélt, a kényszerű visszavonulások alkalmával az elesett katonák temetését társaik nem tudták elvégezni. A feladat a kömlei lakosságra hárult, majd 1945 tavaszán a helyieknek a hősi halottak végleges elhantolásában is segédkezniük kellett. A legnehezebb napokban és hetekben a polgári lakosság a pincékben bujkált, félelem és reménytelenség uralkodott a településen.

De a harcok végül megszűntek, mert minden rossz véget ér egyszer. A megmaradtak elzárták a szívükben a borzalmakat, nagyapám és nagyanyám sem beszélt erről többé. Én törtem meg a csendet, amikor főiskolás lettem. Nagyon szerettem a nagyszüleim meséit. Ha csak tehettem, leutaztam hozzájuk és faggattam őket a múltról, a családunkról, az életükről. Történeteikből megismerhettem a régmúlt időket; szokásokról, háziállatokról és munkáról meséltek a legtöbbet. Szegényparaszti családok szülöttei voltak mindketten. Nagyapám végül állatgondozó lett, ami különösen tetszett nekem. Évtizedekig dolgozott a helyi tehenészetben (ezt „Százas”-nak hívták akkor), majd a sertéstelepen folytatta a munkát. Nagyon sokat segédkezett az állatorvosnak is – annyi, de annyi borjú, csikó, és kismalac született meg a két keze segítségével! Cseh papa tisztelte az életet.

A konyhájukban ülve beszélgettünk egy hétvégén, míg a mami a főzéssel fáradozott. Én megint csak kérdezősködtem, ekkor éppen a világháborúról. Nagyapám őszinte volt, mint mindig. Fájdalmasan nehéz korszakról mesélt, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt megszenvedtek. Vagyis mesélni próbált, de a hangja elcsuklott és könnybe lábadtak a szemei. Ekkor Cseh mama kezdett beszélni. „Nagyapádnak is volt lovaskocsija, nekik kellett a sírokig szállítaniuk az elhunyt katonákat” – mondta és ezzel lezárta a témát, szókimondó gondoskodásával újabb évtizedekre száműzve a démonokat.

#29

69 éves férfi, ágyban fekvő, önállóan csak felülni képes. Az ágykeretre rögzített kötéllel tudja felhúzni magát. Két éve tartja fogságban a teste és a szobája. A falra televíziót szereltek, a tévézés a legfőbb elfoglaltsága. Szórakozásnak nem mondható, mert ha nem lenne mozgásképtelen, akkor egy percig sem nézné. Egykor autószerelőként dolgozott a Volánnál. Az Eger közelében felépített családi ház hátsó udvarán még most is ott áll a szerszámokkal felszerelt dupla garázs, ahol egykor szabadidejében szerelgetett és a gyermekeit is megtanította erre.

Két éve lett beteg, a bal oldala lebénult. A rehabilitáció során kialakult lágyéksérve és a prosztata megnagyobbodása miatt állandó hólyagkatétert kapott. Ez lett a legkeservesebb problémája és mi is ezért vagyunk most náluk. Megint nem vezet az eszköz – vizeletretenció (elakadás). A hasa feszül, amit tompa fájdalomként ír le; viszont azt is tudja, hogy ez fokozódni fog, ha nem cserélik ki a katétert. Türelemmel viseli a nehézségeket. Ehhez erőt ad, hogy az urológus szerint nem végleges ez a megoldás; még van remény, javulhat a helyzet. A felesége segíti őt, támogatja, óriási türelemmel. Pedig fizikálisan is nehéz ez a fajta gondozás. Felmerült már, hogy otthonba adják, de János bácsi nem szeretne a helyi intézménybe költözni. Azt mondja, ott a volt kollégák feleségei dolgoznak és szégyelli előttük az állapotát. Így nem is kérdés, hogy a házukban marad, a párja mellett. Az asszonyka több, mint 40 éve dolgozik, az utóbbi évtizedet egy egri pékségben húzta le. Egy éve van hátra a nyugdíjig, utána már könnyebb lesz helytállni. Kéri, hogy hadd jöhessen be a mentővel a kórházba – természetesen elvisszük. A kisebbik fia majd visszahozza őket.

Útközben az asszony beszél, János bácsi csak helyesel és elégedetten mosolyog. Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy eltereljem a figyelmet a problémákról, a kórelőzmény mellett a körülményeikről érdeklődöm; arról az időszakról, amikor még minden rendben volt. Nagyon hamar a családra terelődik a szó, elmesélik, hogy három gyermekük született, két fiú és egy lány. Mindhárman a környéken élnek, szerető kapcsolatot ápolnak egymással. Amikor összejön a teljes família, az étkezőasztalt meg kell toldani, hogy mindenkinek legyen hely. Összesen 5 unokájuk született: vannak, akik már egyetemre járnak, de van egy egészen pici is. Ekkorra már felszabadultan mesélnek az életükről, csupa szép dologról. Az SBO-ra érve János bácsi elmondja a problémáját, miközben a felesége háttérbe vonul. Csupán akkor lép oda a triázspulthoz, amikor mi már végeztünk és átemeljük a férjét a kórházi ágyra. Egy nagyobb méretű ajándéktasakot nyújt oda az ápolónak, amiben tisztára mosott, apró plüss figurák vannak. Folyamatosan gyűjtögetik azokat a játékokat, amiket az unokáik már nem használnak. Most pedig kihasználták az alkalmat, hogy a Sürgősségi Osztályra érkező gyermekekhez juttassák el őket. Aranylelkű emberek, akik figyelnek másokra is a bajban. Respect!

#28

„Él, mint Marci Hevesen” – a legenda szerint, az 1900-as évek elején Zöld Márton alföldi betyár néhány év alatt hatalmas vagyonra tett szert, amit Heves megyében szórt el, gondtalanul szórakozva. Heves városa hosszú ideje hagyományként őrzi a történetet és annak szereplőjét: így évről-évre megválasztják Heves Marciját. Rendszerint a település egyik közkedvelt lakóját bízzák meg e nemes feladattal, olyan embert, akit mindenki ismer és nagyra tart.

Főhősünk több éven át szolgálta a várost Marciként és népszerűsítette ezzel szűkebb hazáját. Akkor még volt tisztességes neve és foglalkozása. Ma már csak „Tónyó” becenéven ismerik. Évtizedeken át központi figurája volt Hevesnek, tiszteletre méltó vadászember, aki saját szakmája mellett kitanulta a hentes mesterséget is. A helyiek azon versengtek, hogy őt hívhassák meg magukhoz disznóvágásra. Emellett az összes városi rendezvényen jelen volt, általában ő ment elől; könnyen szerethető személyisége, közvetlensége és a jelenlétét körülvevő emelkedett hangulat miatt rendkívül népszerűvé vált. Költségeit fizette a város, gyakorlatilag mindenhol vendégül látták; jó szívvel hívták és mindig marasztalták.

De mindez már csak a múlt. „Tónyó” hosszú éveken át úgy élt, mint Zöld Marci – gondtalanul, vidáman, könnyelműen. A fényűzésben elszórta a vagyonát, eltaszította maga mellől a családját és a barátait. Most már a legtöbben kerülik őt. Alig van olyan nap, hogy ne vinné be a mentő Egerbe. Rendszerint részegen fekve találják meg az utcán, de sokszor ő hív segítséget, mert érzi, hogy rosszul lesz, rohamozni fog. Azt beszélik, hogy a legtöbb kerékpárt ő vásárolta meg a városban, csakhogy mindig elhagyja azokat – általában nem is emlékszik arra, hogy hol.

„Tónyó” most 65 éves, alkoholos epilepsziás, sokszor kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Minduntalan elesik, általában a fejét töri össze. Az orrcsontja deformált, azt már helyre sem rakják. Az arca borvirágos, kitágult hajszálerekkel; bőre ráncos, érdes. A fejéről már annyi koponya CT készült, hogy ha nem inna, akkor sem működne megfelelően a buksija.

Alig bír járni, nehezen és lassan mozog. Ezért kellenek a biciklik. Nekem egyszer elmesélte, hogy a lábujjai lefagytak, amikor egy télen a bajba jutott vadászkutyáit próbálta menteni a hóban. Kifejezetten jóindulatú, előzékeny, barátságos ember. Azt is mondta már – miközben a mentőben meghúzta a flakonos borát –, hogy csak azért iszik, nehogy rohama legyen, mert tudja, hogy azzal csak további munkát adna nekem. Meg, hogy szívesen lett volna mentős, mert nagyon szép szakma. Csakhogy az életútja sajnos nem ezt vált hivatottá megmutatni a világnak. Sokkal inkább a magasságokat és mélységeket. Ugyanúgy, mint Zöld Mártonnak, akit a monda szerint néhány évnyi dorbézolás után végül elkaptak és kivégeztek. Sorsszerű az egész – mit gondoltok, vajon minden okkal történik?

#27

Hajléktalanszálló Eger északi részén, Felnémet végében. Tíz éve már, hogy kiköltöztették ide a belváros közeléből. A korábbi „Kertész 100” – már akkor is közismert hely volt. Emlékszem, mekkora hullámokat vert az intézmény tervezett jövőjének sorsa. Az eredeti helyszín, a Maklári hóstya és a Tihaméri városrész határán rendkívül értékes telek, ráadásul a környék lakói is tiltakoztak a működése ellen. Most távol van mindentől, a vasút túloldalán. Az egyetlen zavaró tényező, hogy az ott élők átvándorolnak a teljes északi városrészen, mire „hazaérnek”.

Nagyon sokat járunk ide, saját orvosi szolgálatuk van és a doktornő nem bízza a véletlenre a leromlott egészségi állapotú emberek sorsát. Most egy bácsiért jövünk, akinek ugyancsak az intézmény orvosa állított ki sürgősségi beutalót. Jócskán elmúlt 70 éves, ruházata tiszta, rendezett és szerencsére nincs is rosszul. Sőt nem is érti, miért kell most kórházba mennie. „Nincs itt olyan nagy baj” – mondja vidáman, azonban a vérképe mást mutat. Az emeletről sétál le, lassan, öregesen. A mozgásszervi problémái évek óta fennállnak; úgy mondja, ehhez már hozzászokott. Aktív éveiben víz-, gáz- és fűtésszerelő volt. Ebből a múlt rendszerben is meg lehetett élni, bár sokat kellett „fusizni”. Nagy családi ház, feleség, egy fiúgyermek. Na, meg állandóan távol otthonról, mert minden megbízást elvállalt, ha tehette. Szerette a munkáját, a felesége viszont nem bírta elviselni, hogy annyit dolgozik. A pénz jól jött, de sokszor ellenőrizgette; nem akarta elhinni, hogy olyan sokáig javít egy-egy helyen. Aztán persze válás lett a vége. Az ingatlant otthagyta nekik (sose mondta, hogy ő nem hibás, hiszen az italt is kóstolgatta), úgy gondolta, a szülői házat úgyis ő fogja örökölni. De nem így lett, az édesanyja mindent az unokára hagyott.

A vízvezetékszerelő hajléktalan lett, a Tulipán téri szálló egyik első lakója, aki már a „Kertész 100”-ban is éveket töltött el. De nem sokáig bánkódott ezen, sőt miután túltette magát a történteken, tanult is belőle. Amikor nyugdíjas lett és már dolgozni sem bírt, abbahagyta az ivást. Most már csak egy-egy felest fogyaszt el reggelente, utána semmit. Kevesen tudják, de az intézmény emeleti része ápoló-gondozó otthonként működik. Négyágyas szobák, napi háromszori étkezés, orvosi felügyelet. Az ott élők fizetnek az ellátásért, a nyugdíjuk fedezi a költségeket. A betegünk megegyezett a vezetővel, aki meghatalmazással felveszi a teljes összeget, majd levonja belőle a kiadásokat, a maradékot pedig odaadja neki. Ebből megveszi a napi barackot és mindent, amire még szüksége lehet.

Rákérdezek a kerítés külső oldalán üldögélő, éppen piáló hajléktalanokra. Azt mondja, ők mind a földszinten „élnek”, éjszakára jönnek csak be, így napközben ihatnak. Gyakori, hogy tőle kérnek kölcsön 500 forintot. „Mit ér az ma már, egy-egy ezrest szoktam nekik adni, érezzék jól magukat egy kicsit” – mondja elégedett mosollyal, mint aki csakugyan nem közülük való.

#26

Akaratlanul is felvetődhet a kérdés, hogy a mentősök hogyan bírják elviselni a szélsőséges lelki terhelést, hogyan hat rájuk az emberek sorsának igazságtalan valósága. Biztosan magadtól is rájöttél már, senki nem úgy születik, hogy minden nehézséget képes legyen elviselni. Egy percig se hidd, hogy mi annyira kemények vagyunk, hogy mindent kibírunk! Leírom Neked, velem hogyan történt:

Heves városában kezdtem mentőzni. Ott mutatták/tanították meg nekem először, hogy miként lehet túllendülni egy-egy feldolgozhatatlannak tűnő eseményen. A tapasztalt bajtársak ezt nem úgy csinálták, hogy teszteket nyomtak elém vagy arról faggattak, mennyire volt viszontagságos eddig az életem. Sokkal inkább maguk mellé ültettek. A hevesi mentős közösség ebben a tekintetben nagyon összetartó. Ha belefutottam valami igazán megrázó feladatba, akkor rászánták az időt, hogy egy asztalhoz üljenek velem a pihenőben. Tudták, hogy úgyis kijön belőlem a szörnyűség. Meghallgattak. Meghallgattak és aztán következett a varázslat. Mesélni kezdték a saját, hasonlóan nehéz eseteiket. Nem tromfoltak és nem is vágtak egymás szavába. Csak egyszerűen elmondták, hogy kinek-kinek mi volt a legnehezebb. Aztán jött a sztorizás és jöttek a viccek. Olyan történetek, amiket hallva már mindenki hangosan nevetett. Még én magam is, aki néhány órával korábban még olyasmit láttam, amiről azt hittem, nem létezhet. Egyszer csak túllendültem a nehezén; hála nekik úgy, hogy szinte észre sem vettem. Három évig dolgoztam velük. Köszönöm a sorsnak, hogy Hevesre terelte az utam. Pedig ez csak véletlen volt; amikor jelentkeztem, azt mondták, ott azonnal tudok kezdeni vagy pedig várnom kell. Nem vártam.

Miközben észrevétlenül megtanították, hogyan viseljem el a borzalmakat, megerősödött bennem még valami, amit – így visszaemlékezve – már korábban is tudtam. Eszmében, hitben, szerelemben minden embernek joga van a saját meggyőződése és céljai szerint élni. Te döntesz és senkinek nincs köze ahhoz, mit választottál. Szép színes a világ, szerencsére nem vagyunk egyformák. „Eszmében, hitben, szerelemben” – ez az, ami feltétlenül kell az elfogadáshoz és a megbékéléshez. Ha ezt egyszer belátod és betartod magaddal és másokkal szemben is, akkor a betegekkel és a hozzátartozókkal sem lesz problémád, képes leszel tiszta szívből segíteni.

A Hevesi Mentőállomáson van egy mondás: „Ha vasárnap minden ember kimenne a piacra és egy-egy lepedőre kiterítené a problémáját, majd megnézné a többiekét, akkor a nap végén mindenki a sajátját szorongatva térne haza az otthonába.” Amikor úgy érzed, hogy rosszabb már nem lehet, megismersz valakit, akinek kétszer olyan nehéz a helyzete. A mentőben pedig a legtöbbször a felszínre tör az emberek fájdalma, bánata és reményvesztettsége. Szóval mindig csak nyitottan és megértéssel…

#25