Blog

  • BENETT ANYUKÁJA

    BENETT ANYUKÁJA

    Több, mint 25 km-re indulunk Egertől, ez már nagy távolságnak számít mentővel. 5 éves gyerekhez hívott segítséget az édesanyja. A kisfiú neve Benett, már harmadik napja lázas és fáj a hasa. A háziorvosa látta, de a lázcsillapításon kívül semmi mást nem javasolt. Az anya ezt be is tartotta: hűtőfürdőt alkalmazott és priznicelt, 4 óránként lázcsillapítót adott a fiának, eredménytelenül. Amikor odaérünk, mi is 40 fokos lázat mérünk. A gyermek hasa puha, betapintható, ugyanakkor visszatérő hasi görcsei vannak. Amikor fáj, akkor szinte elviselhetetlen; a könnyei is kicsordulnak.

    Benett anyukája, Ibolya egész éjszaka nem aludt, rettenetesen izgul. Még a beszéde is akadozik, annyira ideges és majd’ szétszakad a feje. Miközben megvizsgáljuk és pozícionáljuk a kisfiút, megpróbáljuk az anyukát is megnyugtatni. Megmérem a fiatal nő vérnyomását és elmagyarázom neki, hogy mi fog történni a Gyermek Osztályon. Ekkora már összeszedetten beszél, sőt kifejezetten színes szókinccsel, összetett mondatokban válaszol a kérdéseimre. Annyira szokatlan ez a választékos kifejezésmód a romák között, hogy rákérdezek, mi a foglalkozása. Azt mondja, most egy húsüzemben dolgozik, de az általános iskola után gimnáziumba járt, rendőrnek tanult. Heves városában rendvédelmi képzésben vett részt – még fotót is mutatott, amin gyakorló egyenruhában mosolyog. A váratlanul beindult szülése napján is az iskolapadban ült, ám ezt követően a hátralévő 5 hónapot már nem fejezte be.

    Pedig nem volt számára könnyű az idáig vezető út. 14 évesen döntötte el, hogy a rendőri hivatást választja és a mai napig nem tett le róla. A felvételikor tizenheten (!) voltak romák a teremben, a feladatsort időre kellett kitölteniük. Ibolya volt a leggyorsabb és az eredménye is neki lett a legkiválóbb. Szomorúan tapasztalta, hogy a többi „cigánygyerek” utálkozva nézett rá. Nem örültek a sikerének, egyáltalán nem támogatták egymást. Ez nem irigység volt, hanem harag. Ugyanaz a hozzáállás, amit a szülőfalujában tapasztalt, amikor a környezetében élők azt a buta kérdést szegezték neki, hogy miért akarja bántani a romákat. A szülei – akik a tanterem előtt izgulták végig a megmérettetést – ugyanakkor azt mondták, hogy ők úgy is büszkék lettek volna rá, ha csak egyszerűen bekerül az osztályba. A mai napig hálás nekik ezért a támogatásért, pedig az édesapja sajnos már nem is él. „Oláhcigányok vagyunk, perfektül beszélem ezt a nyelvjárást” – mondja büszkén.

    Benett közben elaludt az ágyon, a 23 éves anyuka pedig szinte áradozva mesélt tovább a terveiről. Elmondta, hogy a tanárai a mai napig várják, hogy visszamenjen. És ezt meg is fogja valósítani! A kisfia jövőre iskolába kerül, ő pedig leérettségizik, majd elvégzi a Miskolci Rendvédelmi Technikumot. Ennyivel tartozik a szüleinek és saját magának is. Dicséretes!

    #38

  • KÜLFÖLDÖN LAKNAK

    KÜLFÖLDÖN LAKNAK

    Helyi feladat, esti kivonulás. A „nyugdíjasházban” él az asszonyka, aki segítségre szorul. Ez egy tízemeletes panel, tele egyszobás lakásokkal. Az ingatlanokban kivétel nélkül nyugdíjasok laknak; olyan idősek, akik rendszerint már egyedül vannak. A betegünk saját maga hívott mentőt, mert „kiugrott” a vérnyomása. Elmondja, hogy nyom a tarkója, kicsit kipirult, nem érzi jó magát.

    Leültetjük és megmérjük mi is a paramétereit. Csakugyan nagyon magas a vérnyomása, „220 felett” van a szisztolés érték. Ahogy a Neoton Família autóversenyzős dalában énekelte Csepregi Éva – csakhogy itt nem a sebességről van szó. Az asszonyka elmondja, hogy korábban is járt már így és volt is rá gyógyszere, ám az már lejárt, nem merte bevenni. Gondolkodott azon, hogy le kellene menni az ügyeletes gyógyszertárba, de nem mert elindulni. Ezt jól is tette, ilyen értékek mellett nem szabad sétálgatni. Adunk neki egy „tizenkétésfeles” Tensiomin tablettát; megkérjük, hogy ne nyelje le, csak tartsa a nyelve alatt. A hatóanyag így a nyálkahártyán keresztül szívódik fel és gyorsan hat. Ezt együtt megvárjuk. Ha mégsem lenne elég, a dózis megismételhető. Elmondjuk neki, hogy ettől függetlenül magunkkal kell vinnünk; ki kell vizsgálni, hogy mi okozta ezt a krízist. Megnyugtatjuk, hogy csak akkor fogunk elindulni a kórházba, ha már rendeződött a vérnyomása, ez körülbelül 15-20 perc.

    Közben megírom az ambuláns lapot és beszélgetni is van idő. Szétnézek a lakásban: rendezett, tiszta otthon, telis-tele családi fényképekkel. A néni elmondja, hogy a gyermekei külföldön laknak. Már unokái is születtek, de nagyon ritkán látja őket. A férjét sajnos elveszítette, így teljesen egyedül maradt. Nem haragszik a családtagokra, csak szomorú, hogy a fia és a lánya is a határon túlra kényszerültek. Itthon is megpróbálták, de nem tudtak normálisan boldogulni. Pedig tanult emberek mindketten, szakmájuk is van. Szinte csak vegetáltak Magyarországon és szerettek volna jobban élni. Nem volt ez olyan rossz, amíg a mami is dolgozott. Most viszont már nyomasztóvá vált számára az egyedüllét; rendszerint a lakásban tartózkodik, a legtöbbször a családtagokról készült fényképeket nézegeti.

    A vérnyomása elindul lefelé, ennek kapcsán elsütöm neki a „neoton famíliás poént”. Sok hipertóniás betegnél járunk, így korábban már utánanéztem a dal valódi mondandójának. Azon túl, hogy az autóversenyző a száguldás szerelmese, a 220 km/óra feletti sebesség mámorában szükségszerűen magányossá válik és elszigetelődik. Pontosan úgy, mint az egyedül élő idős emberek, akiknek szörnyen fontos lenne, hogy a szeretteik mellettük legyenek. Ezt persze már nem mondom neki. Inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy ha már nem lehetnek együtt, akkor telefonon beszéljenek, időnként videón lássák egymást; csináljanak rendszert a kapcsolattartásból. Amikor csak lehet, legyenek jelen a másik életében!

    #37

  • ROMALÁNY

    ROMALÁNY

    Kincsőnek hívják, romalány. Egy Egerhez közeli faluban lakik a családjával. Már ott is született és valójában nem is lány, hanem asszony. Bár mindössze 21 éves, a harmadik gyermekét várja; ez a negyedik terhessége. A kisfiút 15 évesen szülte, aztán volt egy vetélése, majd megszületett a kislány. Az urától elvált, most az új párjával várják első közös gyermeküket.

    Az iskolát abbahagyta, 5 osztályt végzett el. Ebben a kultúrában a nők feladata nem a tanulás, hanem a család összetartása. Nem is bánja ezt, úgy gondolja, felesleges lenne befejeznie az általános iskolát, mert a „nyolcosztály” manapság már nem is elég. Megkérdezi, nekem vannak-e gyerekeim. Elmesélem, hogy a lányom csak egy évvel fiatalabb nála, míg a fiam most kezdi a gimnáziumot. Érdeklődik, hogy a nagyobbnak mi lett a szakmája, mire elmondom, hogy informatikusnak tanul a Miskolci Egyetemen. Kincső elgondolkodik egy pillanatra, majd együttérzően megjegyzi, hogy az nem olyan jó, mert el fog romlani a szeme a számítógéptől és a sok üldögéléstől a háta is fájni fog. Nem kezdek el okoskodni, csak annyit mondok: „semmit sem adnak ingyen”. Nem biztos, hogy nekem lenne igazam…

    Családi vita miatt hívtak ki minket és a rendőröket. A fiatal kismama édestestvére és unokatestvére veszekedtek, „össze is mentek”. Ezután a drogos uncsitesó kijött az udvarra és Kincső anyukáját kezdte szidalmazni, sőt átkozta is! – amit már ő sem hagyhatott annyiban. A bejelentés szerint, a terhes asszonyt hasba rúgták. Ezt ő tagadja. Elmondása szerint, annyi történt, hogy nagyon felidegesítette magát, ezért elfolyt a magzatvize. Viszont még csak 35 hetes. Tisztázatlanok a körülmények, ez nem játék; elmagyarázzuk neki, hogy be kell mennünk a Szülészetre, ahol készítenek egy ultrahangot. Meg talán a két nap múlva esedékes NST-t is elvégzik – ezzel nyugtatjuk, így hajlandó bejönni velünk a kórházba.

    Indulás előtt megvizsgálom, a paraméterei megfelelőek, csupán a pulzusa emelkedett egy kicsit, az idegesség miatt. Útközben pedig jobban megfigyelem: nyári ruhát és papucsot visel. Kifejezetten szép arcú lány; a hasa nem hegyes, inkább elterül. A cigányasszonyok tudják, hogy az ilyen anyuka kislányt fog szülni. Kincső őszintén elmondja, hogy a kábítószer keseríti meg a legtöbb roma család életét. Ez a srác is, aki balhézott: 16 éves, kimaradt az iskolából; mást sem csinál, csak „kristályozik”. A házból mindent megpróbál pénzzé tenni, pedig ő is ott lakik. Az utca utolsó ingatlanában több, mint tízen élnek. Kincső szüleinek nyolc gyermeke született és még ezt a fiút is ők nevelték fel. Boldogok lehetnének, ha nem lenne a drog. Most abban bíznak, hogy a legény decemberben megkezdi a kiszabott börtönbüntetését és kap egy esélyt a leszokásra. „Bárcsak meg lehetne őt menteni!” – mondja Kincső, teljesen őszintén. Már most úgy viselkedik, mint aki hamarosan összefogja majd az egész családot.

    #36

  • VETERÁN AUTÓK

    VETERÁN AUTÓK

    Józsi bácsi belépett a 82. életévébe. Van néhány egészségügyi problémája, de összességében nincs nagy baj. Egyedül él egy gyönyörű, igényesen kialakított családi házban. A fia és a lánya rendszeresen látogatják őt, gondoskodó család, odafigyelnek egymásra. Teljesen önellátó, sőt még mindig dolgozik. Otthoni munkavégzés, de nem home office! Sokkal inkább fizikai tevékenység, a tanult szakmája és foglalkozása kárpitos. Nyugdíjazása óta a fia mellett tevékenykedik, aki veterán autózik és ilyen körökben is mozog. Szóval a bácsi már nem emelget bútorokat, viszont speciális tevékenységet folytat: „oldtimerek” felújításában vesz részt.

    Ma reggel 6 órakor úgy ébredt, hogy szinte mozdulni sem bírt. Mindkét karja zsibbadt, a jobb oldali végtagjait gyengébbnek érezte. Felhívta a fiát, de a beszéde elkent volt, nehezen lehetett érteni. A bejelentést – a stroke tünetek miatt – azonnalos feladatként kezelték, így esetszerűen vonultunk ki a címre. A kaput már kinyitotta a betegünk fia, így be tudtunk tolatni az udvarra. Józsi bácsi egy kanapén ült, beszámolt a panaszairól; a mellette aggódó menye segítségével pedig megismertük a kórtörténetét.

    Nehezen tudja formálni a szavakat, mintha nem minden jutna eszébe. Jobb kezével alig bír szorítani, bár nem ejti a végtagot. Ez jó hír. Az arcának szimmetriáját sem veszítette el, nincs félrehúzódva a szájzug, vagy a szem környéke. Elmondjuk neki, hogy agyi vérellátási zavarra utalnak a tünetei, ezért sürgősen be kell vinnünk a kórházba, ahol egy koponya CT-t fognak készíteni. A hozzátartozókat megnyugtatjuk, hogy az érelzáródásnak vannak „fokozatai” és úgy néz ki, hogy szerencsére nem a legsúlyosabb kategóriával állunk szemben – ugyanakkor szükség lesz a képalkotó vizsgálatra és valószínűleg vérhígításra. Megértik a hallottakat és Józsi bácsi sem ellenkezik; azonban többször hangot ad annak, hogy nem érti, mi történhetett hirtelen. Tegnap este még a veteránosokkal találkoztak, mert júliusban egy rendezvényen vesznek részt. Borfesztivál lesz Egerben, ahol évről-évre kiállítják az oldtimereket. Van köztük egy hibátlan állapotú Ford T-modell, amit 1926-ban gyártottak. Fából vannak a kerekei, a küllőket is beleértve; 100 évesen is üzemképes. Azt is elmeséli, hogy most éppen egy motorkerékpáron dolgoznak – ekkorra már enyhülnek a tünetei, jobban tud szorítani a kezével és a beszéde is folyékonyabb.

    Stabil állapotban adjuk át a kórházban, majd órákkal később a megfigyelő kórteremben ismét találkozunk vele. Elmondja, hogy a CT-vizsgálat eredményét várja, de gyakorlatilag megszűntek a panaszai. Úgy tűnik, nem stroke volt, hanem TIA. Átmeneti agyi keringési zavar – az érintett agyi terület vérellátása csupán lecsökkent, majd maradványtünetek nélkül helyreállt. Józsi bácsi mosolyog és megkér minket, hogy látogassunk ki az Egri Bor Ünnepre és kóstoljuk meg együtt a borokat. Közben megmutatja majd a veterán autókat is. Köszönjük és jó egészséget kívánunk!

    #35

  • PETTYES PISTA

    PETTYES PISTA

    Apai nagyapám Bartus Pista bácsi volt. A nagyszüleim közül őt veszítettem el legelőször, 72 esztendős korában. Aktív éveiben gépkocsivezetőként dolgozott Kömlőn és Tarnaszentmiklóson, a Termelőszövetkezetben. Egykor Csepel teherautón kezdett, a nyugdíjazásakor – 36 évvel később – pedig az imádott, billenőplatós, terepes IFA fülkéjéből szállt le. Azt az autót még én is vezettem, amikor gyakorlaton voltam Kömlőn, a Szövetkezetben. Ekkor már „Vince Jenő” bátyám járt vele. Aratáskor megengedte, hogy átüljek a volánhoz és elguruljak vele a nagyszüleim tornácos háza elé. Volt nagy öröm: az öregek megismerték a hangját a kocsinak, majd megpillantottak engem a volánnál. Nagyapa megkapta az „1 millió kilométer balesetmentesen” kitüntetést, a vele járó jelvényt büszkén erősítette a hűtőrácsra. A kocsit Berlintől nem messze gyártották, az egykori NDK területén. A fülkében csak két ülés volt, közöttük zakatolt a 6 literes dízelmotor. Miután tesómmal ikrek voltunk, Bartus papa egy pótülést szereltetett a „bakra”, hogy mindkettőnket el tudjon vinni magával fuvarba. Nagyon sokat utaztunk vele. Nem tett különbséget a két gyermek között – noha nevetve mindkettőnknek azt mondta, amikor szeretett volna valamit, hogy „hozd ide azt nekem…tudod, hogy Te vagy a kedvesebb”.

    Különleges fazon volt, aki állandóan viccelődött. Mondjuk sajátos humorral. Általában 130-140 kilogramm körül mozgott a testsúlya, már a megjelenése is tekintélyt parancsolt. Erőteljes hangja és akaratos jelleme pedig egyedivé tette. Na, meg a felesége, aki kiegészítette minden hiányosságát. Bartus mami örök türelme és fenntartások nélküli szeretete fényessé tette a családnevünket. Furcsa, hogy a papát mégsem a vezetéknevén ismerték a környéken. Mint minden sofőr, szerette a társaságot és a közös poharazást. Regina néni kocsmájában ő is gyakran megfordult. Amikor letette az autót, az első útja általában oda vezetett és csak néhány kör után ment haza. De ez abban az időben nem volt ördögtől való. Mama is elfogadta; gyakran mondogatta, hogy „minden nap lett volna okom elválni, de eszembe sem jutott” – el kell tudni fogadni a másikat, csupán szeretni kell!

    Szóval nagyapa törzsvendég volt az italboltban, de sűrűn megjegyezte, hogy ő nem iszik pálinkát. Ahogy a többiek itták a feleseket, Regina néni neki is kiöntötte a cseresznyét, majd egy kis kevertet csepegtetett bele a literes üveg csőrös kiöntődugóján keresztül. Az ital neve „pettyes” volt, mert az aranybarna likőr megszínezte a fehér pálinkát. Aztán az évek alatt nagyapám ragadványneve is ez lett: Pettyes Pista. Volt olyan, hogy két „nyolcvan pluszos” beteg ült velem szemben a mentőben (az egyikük Kisköréről, a másik Tiszanánáról), akikkel felidéztem nagyapám emlékét. Bartus Pistaként egyikük sem emlékezett rá, de amikor megemlítettem a ragadványnevét, mindkettőjüknek felcsillant a szeme és hosszasan mesélték a közös történeteiket vele. Fel is hívtam Apa húgát, Maját és elmeséltem ezt neki. Jóízűen nevettünk és végtelenül örültünk mindketten.

    #34

  • GESZTUSOK ÉS TETTEK

    GESZTUSOK ÉS TETTEK

    44 éves férfi, kórházból kórházba szállítás. Egerből indulunk, Neurológiai és Stroke Osztály a III. emeleten. Már az orvosok és az ápolók szavaiból is kitűnik, hogy Viktor különbözik az „átlag” betegtől. Magas, jókötésű, életerős. Fiatal. Amikor bemegyünk érte a kórterembe, már az ágy szélén ülve, felöltözve vár minket. Ott van vele a felesége és az édesanyja, akik érzik, hogy most végre felgyorsulnak az események. Logisztikázni kezdenek: a fiatalasszony otthon marad a két általános iskolás fiúgyermekkel; az anya pedig szeretne velünk jönni. Sikerül a két másik unoka „hazaútját” is megoldani az óvodából. Ők a beteg egyik testvérének a gyermekei. Merthogy itt az egész család a jelen történések mentén igyekszik helytállni. Kiderül, hogy Viktor édesapja és húga már a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Onkológiai Klinikáján várakozik.

    A betegünk 2-3 hete kezdte érezni, hogy valami nincs rendben. Enyhe szédülés és néha fájt a feje; semmi olyan tünet, amivel kórházba szaladna az ember. Aztán hirtelen kettőslátás jelentkezett, ezért a család behozta őt az SBO-ra. Elkezdték vizsgálni: teljes szemészeti, belgyógyászati és neurológiai ellenőrzés. Tegnap CT és MRI felvétel készült, ami „térfoglalást” mutatott a koponyán belül. Az elváltozás oka és a természete még nem ismert. A család viszont azonnal intézkedett, megtalálták a vonalat az általuk legjobbnak vélt orvoshoz és ma reggel már a felvételekről készült CD-vel jelentkeztek a budapesti professzornál. Mi pedig a beteget szállítjuk a szakkórházba, ahol hozzáértő kezek és további vizsgálatok várják.

    Viktor rendkívül fegyelmezett. Az egyik szemét folyamatosan lehunyva tartja. Külön-külön mindkettő jó működik, ám ha egyszerre kinyitja őket, akkor erős látászavar kínozza, amit rövid időn belül szédülés és hányinger kísér. A mentőbe az anyukája is beszáll, nagy tisztelettel köszöni meg, hogy velünk tarthat. Annyira feszült pillanatok ezek, hogy az asszonyt hagyom az ágy melletti székre ülni, én pedig menetiránynak háttal helyezkedek el. Röviden kifaggatom őket a történtekről és a kórelőzményekről; ám figyelembe veszem, hogy láthatóan nem szeretnének beszélgetni. A perceket számolják, hogy mielőbb a fővárosi intézménybe érjenek; miközben egymásban tartják a lelket. A Klinikán rákérdeznek, hogy ülő- vagy fekvő a beteg, majd rácsodálkoznak, hogy a saját lábán sétál be az épületbe. Merthogy Viktor sem enged az erejéből; megmutatja, hogy nem fogja elhagyni magát.

    Sok-sok beteget láttam már, nagyon nehéz élethelyzetekben. Nincs szabály a gyógyulásra, de egyet biztosnak vélek: akiknek megfordul a sorsuk, azok mindannyian erős támogatást kapnak a környezetüktől és tesznek is ezért a szeretetért. Viktor és családtagjai esetében hihetetlen összetartásról árulkodtak a gesztusok és a tettek. Erőt és egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánok Neki!

    #33

  • IDŐSEK OTTHONA

    IDŐSEK OTTHONA

    Füzesabonyba hívnak minket, ahonnan Egerbe visszük a beteget. A mentő majdnem mindig a Sürgősségi Osztályra szállít, most sincs ez másképp. Tiszta rendezett családi ház és udvar, „Kádár-kocka” – ahogy mostanában gyakran hallani. Talán egy tetőcsere ráférne, ám a lakója már jócskán túl van a nyolcvanon, nincs igénye a felújításra. Kedves, barátságos asszony, akinek az arcán halvány nyugalom tükröződik, azzal a finoman megjelenő beletörődéssel, ami a magányról árulkodik. A férjét két évvel ezelőtt veszítette el, azóta egyre csak romlik az állapota.

    Pedig a közelében élnek a gyermekei, a lánya és a menye most is itt vannak mellette. Kiszáradás veszélye miatt hívtak mentőt, a néninek napok óta hasmenése van, étvágytalan és alig iszik; emiatt legyengült, szinte felállni sem bír. A várnyomása alacsony (90/60 Hgmm körüli), ezért folyadékot próbálunk pótolni, infúzió formájában. Ám a dehidratáció miatt az erek már kezdenek összeesni; így amikor már vezet a branül, eldurran a vénája. A halvány kis beteget ez sem zavarja, de én nem szurkálom tovább; „az SBO-n majd megcsinálják a lányok, ők sokkal ügyesebbek” – mondom, ezután magasabbra emeljük a lábait, pozícionálással javítunk a tenzióján.

    Érezni lehet a lemondást a viselkedésén, amit a lánya is megerősít, aki minden problémára gyakorlati megoldást keres. Viszont az édesanyjával már nem tud mit kezdeni, hiába jön el naponta többször. A nénivel mindig történik valami baj, esik-kel. A család már látja, hogy állandó felügyeletre szorulna, de ő hallani sem akar az Idősek Otthonáról. Azt mondja, a legjobb lenne már „elmenni”. Nemcsak a szavai, a szemei is szomorúak. Nagyon nehéz életszakasz, még vitatkozni sem tudok vele. Elmesélem, hogy a szemközti szomszédom, a drága Marika néni ugyanilyen helyzetbe került: az idő előre szaladt, ő pedig nem bírta már követni; annak ellenére, hogy nem volt beteges, sőt szellemileg frissebb volt bármelyikünknél. Veszélyessé vált számára az egyedüllét, gyakran elesett és megsérült. Ezért be kellett látnia, hogy szakszerű segítsége szorul. Egy nagyobb intézménybe került, ahol azóta is jól érzi magát. Kitűnő szobatársak, orvosi felügyelet, soha nincs egyedül. Arra kérem a betegünket, hogy legalább próbálja meg; ha nem érzi jól magát, akkor keresnek más megoldást. Szerető családja úgysem hagyja olyan helyen, ami nem felel meg neki.

    Ezután a lányomról mesélek, aki nemrég költözött albérletbe a barátjával. Rájuk szakadt az önállóság teljes felelőssége. „Pislognak, mint pocok a lisztben”, hogy a háztartás vezetése mennyi nehézséggel jár. Eddig kollégiumban laktak, most már mindent maguk intéznek. Ezen már a betegünk is mosolyog, sőt nevet! Pedig neki egy ugyanilyen változást kellene elfogadnia: megszoknia egy új helyet, ami szerencsés esetben biztonságot nyújthat számára. El kell fogadnia az öregedést, a szépkorúság lemondásait…és a majdani közösség talán a melankólián is enyhíthetne.

    #32

  • TESTVÉRI SZERETET

    TESTVÉRI SZERETET

    Collapsus utáni állapot. Minden előzmény nélkül ájult el, néhány másodpercre elveszítette az eszméletét. Ráadásul ezt közterületen sikerült „összehoznia”, egy táncoló-szórakozó tömeg közepén. Merthogy az egri várnál éppen utcabált rendeztek és a két lánytestvér eljött ide szórakozni a barátaikkal. Szerencsére le tudott ülni, amikor érezte, hogy valami nincs rendben, így nem sérült meg. A mentővel behajtunk a lezárt területre, ahol többen integetnek, a beteg húga vár minket. Őt ismerem is, 15 évvel ezelőtt a gyermekeink ugyanabba az oviba jártak. Napsugár csoport – merthogy Eger tényleg ennyire kicsi, mint egy óvodai közösség. Dóri nagyon izgatott; elmondja, hogy mi történt a nővérével és egyből megkérdezi, hogy ugye vele maradhat. Igenlő választ adunk, de először meg kell vizsgálnunk Évit, aki egy lépcsőn ülve a falnak támaszkodik. Sápadt és kifejezetten erőtlen. Megtudjuk, hogy a rosszullétet nem kísérte görcsroham és idegrendszeri tünetei sincsenek. A mellkasa nem fáj és a végtagjai sem zsibbadnak. Viszont, amikor rosszul lett, hirtelen leverte a víz – ijesztő hideg veríték.

    A körülötte lévők szörnyen megijedtek. Betegünket felsegítjük a mentőre, ágyra fektetjük és elmagyarázzuk, hogy el kell végeznünk néhány vizsgálatot. A paraméterei teljesen rendben vannak (mint egy 20 évesnek, pedig ő már kb. a duplája) és a vércukorszintje is normális. El is mondja, hogy vacsorázott, mielőtt elindultak a buliba és folyadékot is fogyasztott rendesen, egész nap. Az viszont tény, hogy egy hirtelen fellépő keringési zavar áldozata lett, aminek az okát még nem ismerjük. EKG-t készítünk a mentőben, de előtte egy kicsit távolabb állnunk a tömegtől. A testvére ekkor már az autóban ül velünk és rettenetesen izgul. Többször elmondja, mit is látott; néha megismétli, amit tőlünk hall – megpróbál belekapaszkodni az „aktuális jó hírekbe”. A ragaszkodását tiszteletben tartja a gépészem is: amikor megáll, rákérdez, hogy hátra jöjjön-e segíteni. Ez máskor nem is kérdés, most viszont így maradunk, hogy elférjünk. Nincs szívünk leszállítani az aggódó hozzátartozót. A felvételt elküldöm Miskolcra, ahol egy kardiológus doktornő nézi meg. Neki kell referálnom a történtekről és a beteg állapotáról. Miután megismerte a részleteket, az orvos jó hírt közöl: az EKG nem mutat eltérést. Évit így az egri kórházba szállítjuk, valószínűleg nem kardiológiai eredetű a rosszulléte. A két nő megkönnyebbül, annak ellenére, hogy szükség lesz további kivizsgálásokra.

    Együtt örülnek, pedig még csak nem is látják egymást. Évi az ágyon fekszik, félülő testhelyzetben, míg Dóri a háta mögött ül; mindketten menetiránynak háttal. Én vagyok csak szemben velük és azt látom, hogy a két lánytestvér összekapaszkodik. Nem érnek egymáshoz, vagy ilyesmi, de a testvéri szeretet összekulcsolja a szívüket. Olyan, mintha a lelkük fonódna össze. Mintha a karjaik elérnék a másikat és soha többé nem engednék el. Szinte izzanak együtt, kölcsönös szeretetükkel a felszínen tartják egymást. Nagyon erőteljes érzés, fantasztikus volt megtapasztalni.

    #31

  • TÜRELEM

    TÜRELEM

    Megint csak Budapest. Ahogy végzünk a betegátadással, már kapjuk is a következő feladatot. Astoria villamosmegálló, végtagsérülés. Megadták, hogy melyik oldal: a Deák irányából a Szabadság híd felé. Megállunk az út szélén, mert bent áll egy villamos, így nem is látjuk a sérültet. De ahogy kigurul a jármű, már integetnek nekünk; mutatják, hol vannak pontosan. Katika néni 80 év körüli; már leszállt a villamosról, amikor elveszítette az egyensúlyát és „megpördült”. A bal oldalára esett, óriási fájdalma volt. Segítőkész kezek felállították, de az alsó végtagját nem tudta terhelni, ezért sokáig fél lábon állt. Viszont 30 fok felett van a hőmérséklet. Éppen a mai napon jött be ez a nagy meleg és a beton vonzza-fokozza a hőséget. Szóval le kellett ülnie és ezt követően már mozdulni sem bírt.

    Amikor a villamos elindul, mi felállunk a sínekre. Áthajtunk a „Demszky-csöcsökön”, ahogy a pesti autósok és motorosok hívják a villamos sávot határoló, félgömb alakú betonszegélyeket. Megnézzük a nénit és kivesszük az ágyat az autóból. Mondjuk neki, hogy próbálunk nagyon vigyázni rá, de ez most kellemetlen lesz. Ilyenkor az ép végtag kerül a sérült láb alá; csak azt emeljük, hogy ne feszüljön, ne fájjon annyira. A beérkező villamos megáll mögöttünk; jó hosszú a peron, így le tudja szállítani az utasait. A vezető int nekünk, hogy rendben van így, nem kell kapkodnunk. Amikor Kati néni már a mentőben fekszik, félreállunk és elmagyarázom neki, hogy mi történhetett. Csípőtáji sérülés, a bal láb kifelé rotál, megrövidült. Nem zúdítok rá mindent egyszerre, hogy ne ijesszem meg még jobban. De egyértelműnek tűnik a helyzet: combnyaktörés. Rettenetesen ki van tikkadva, én mégis arra kérem, ne igyon; valószínűleg meg fogják műteni. A Baleseti Intézetbe szállítjuk, ahol a szokásosnál is többen vannak. Megdöbbenünk, amikor odaérünk. Tele van a váró, három mentő is áll előttünk (akik még a Triázsra várnak) és számtalan sérült, akiket a hozzátartozóik hoztak be. Tényleg olyan, mint egy túlzsúfolt vasútállomás.

    Katika néni viszont a türelem megtestesítője. Sikerült úgy pozícionálnunk, hogy szinte megszűnt a fájdalma. Közben a férje is megérkezett, akit még a mentőből hívott fel. Mindketten nyugdíjas vízügyi mérnökök. Büszkén mesélik, hogy a családjukban minden gyerek és unoka a Műegyetemen végzett – csakúgy, mint ők maguk. Közben az is kiderül, hogy a SOTE-n áramszünet van, ezért minden traumást ide irányítanak. A várakozók között óriási a feszültség. Szinte mindenki elégedetlenkedik, többen hangosan veszekednek a nővérekkel, néhány ember durva sértések közepette ott is hagyja a kórházat. Csak Katika néni és a párja, Zoli bácsi nem ideges. Olyan önuralommal bírnak mindketten, hogy azt tanítani kellene. Pedig több, mint 80 percet várunk, amíg az orvos behív minket. Ezt megelőzően még arra is figyelnek, hogy köszönetet mondjanak nekünk, csodaszép szavakba öntve a hálájukat.

    #30

  • KÖMLŐ

    KÖMLŐ

    Egy apró Heves megyei település, ahonnan Anyu és Apu is származik. „Kömleiek” – így mondják magukról a helybéliek. Anyai nagyapám, Cseh Zsiga bácsi háromgyermekes család legkisebb tagja, ami meghatározta a sorsát és a generációs öröklés okán talán az én életemet is. Cseh papa 1931-ben született, a II. világháború alatt még gyerek volt, 13-14 éves. Ezért nem vitték el harcolni, viszont a környezetében szinte minden férfinak mennie kellett. Apa, fiútestvér, nagybácsi, szomszédok, barátok – a felnőtt férfiak mind bevonultak katonának. A gyerekek az asszonyokkal és az öregekkel maradtak a faluban, óriási teherrel a nyakukban. Egészen fiatalon dolgozniuk kellett, a fiúknak főként nehéz fizikai munka jutott.

    Nagyapám azt hitte, szerencsés. A szüleinek volt egy lova, amit ő fogott be a kocsi elé és hajtott nap, mint nap. Ez úri feladat volt, egy legénynek még kalandos is lehetett. A baj akkor kezdődött, amikor 1944 novemberében a háborúban egymással szemben álló felek megküzdöttek a faluért. A frontvonal a hevesi kistelepülés közelében húzódott – végtelenül hosszúnak tűnő ideig. Kömlő a harcokban többször is gazdát cserélt, a kényszerű visszavonulások alkalmával az elesett katonák temetését társaik nem tudták elvégezni. A feladat a kömlei lakosságra hárult, majd 1945 tavaszán a helyieknek a hősi halottak végleges elhantolásában is segédkezniük kellett. A legnehezebb napokban és hetekben a polgári lakosság a pincékben bujkált, félelem és reménytelenség uralkodott a településen.

    De a harcok végül megszűntek, mert minden rossz véget ér egyszer. A megmaradtak elzárták a szívükben a borzalmakat, nagyapám és nagyanyám sem beszélt erről többé. Én törtem meg a csendet, amikor főiskolás lettem. Nagyon szerettem a nagyszüleim meséit. Ha csak tehettem, leutaztam hozzájuk és faggattam őket a múltról, a családunkról, az életükről. Történeteikből megismerhettem a régmúlt időket; szokásokról, háziállatokról és munkáról meséltek a legtöbbet. Szegényparaszti családok szülöttei voltak mindketten. Nagyapám végül állatgondozó lett, ami különösen tetszett nekem. Évtizedekig dolgozott a helyi tehenészetben (ezt „Százas”-nak hívták akkor), majd a sertéstelepen folytatta a munkát. Nagyon sokat segédkezett az állatorvosnak is – annyi, de annyi borjú, csikó, és kismalac született meg a két keze segítségével! Cseh papa tisztelte az életet.

    A konyhájukban ülve beszélgettünk egy hétvégén, míg a mami a főzéssel fáradozott. Én megint csak kérdezősködtem, ekkor éppen a világháborúról. Nagyapám őszinte volt, mint mindig. Fájdalmasan nehéz korszakról mesélt, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt megszenvedtek. Vagyis mesélni próbált, de a hangja elcsuklott és könnybe lábadtak a szemei. Ekkor Cseh mama kezdett beszélni. „Nagyapádnak is volt lovaskocsija, nekik kellett a sírokig szállítaniuk az elhunyt katonákat” – mondta és ezzel lezárta a témát, szókimondó gondoskodásával újabb évtizedekre száműzve a démonokat.

    #29