Orvosi rendelőbe hívnak minket, oda vitte be a fia a 89 éves nénit, mert fájni kezdett a lába. A doktor beutalót írt, szeretné kizárni a mélyvénás trombózis lehetőségét. 2 napos panaszok, az egyik térd megduzzadt, kivörösödött, meleg tapintású és rendkívül fájdalmas. Éva néni elmondja, hogy ez most nagyon rossz. Idős kora ellenére nem szokott beteg lenni, gyógyszert sem szed rendszeresen. Aztán azt is odaszúrja, hogy neki már „el kellene mennie” – ahogy a szépkorúak mondják el mindig.

Tanult asszony, valamikor a Szülészeten dolgozott, aztán csecsemőgondozóként helyet kapott a közeli Bölcsődében. Jaj, nagyon szerette! Örömmel járt be dolgozni, rajongással végezte a munkáját. Megsiratta a nyugdíjazását: mindenki őszintén gratulált és a pályáját méltatta, ő pedig csak maradni szeretett volna a gyerekekkel.

Fekve szállítjuk, én írom az ambuláns lapot, közben Éva néni mesélni kezd. Legelőször arról, hogy hívő ember, ám a televízióban soha nem tudja végignézni a keresztre feszítésről szóló jeleneteket. Azt is tudja, hogy miért. 4 éves volt, amikor az apját elvitték harcolni a Donra. Soha nem jött haza és soha nem heverte ki a hiányát a család. Ő viszont szerencsés: testnevelőtanár volt a férje (egykori focista) és három csodálatos gyermekük született. Most 8 unokája van, közülük sokan zenével foglalkoznak. Ezt a vénát lehet, hogy tőle örökölték. „Annyira szeretem az operát! Azok a részek a legszebbek, amikor a legtöbb ember már kikapcsolja…” – és ezzel el is mond mindent.

Aggódó fia saját autóval jön utánunk a kórházba. Ő színészként dolgozik, Éva néni nagyon büszke rá. Megnézi őt a színházban, amikor csak teheti. Közös ismerőst is találunk, a férfi kollégájának személyében. Elmondom, hogy én ritkán járok színházba, de az anyukám és a barátnői az összes darabon ott vannak. Éva néni ennek őszintén örül. Ekkorra már elfelejti a Don-kanyart és azt is, hogy eljárt felette az idő. Sokkal inkább örvendezik, annak a sok-sok csodálatos dolognak, ami a kórházig szóba került.

Amikor odaérünk elmagyarázom, hogy mi fog történni. Ő nyugtázza, de csak a kezemet szorítja. Végtelen a boldogsága, hogy egymás útjába terelt minket a sors. Nagyon örül, hogy velünk „utazhatott”. Aztán nevetve kéri, hogy adjak neki egy puszit. Meg is mutatja az arcán, hogy hová szeretné. Na, ilyen sem történt még soha velem! 5 éve mentőzöm, de most először pusziltam meg valakit a mentőben.

#4

Vagy Egerfarmos. Már nem emlékszem, ahogy a sérült nevére sem. Az eset viszont tisztán itt van előttem. Délelőtti feladat: 92 éves bácsi elesett az udvaron, tegnap óta ott fekszik. Ma találtak rá, de nem tudják mozdítani, mert akkor erős fájdalmai vannak. Sietve megyünk, kéklámpa-sziréna.

Combnyaktörés, ahogy sejtettük. Jobb lába kifelé rotál, megrövidült. Iszonyatosan tud fájni. De a sérültünk nem panaszkodik, talált egy elviselhető nyugalmi helyzetet. Teljesen tiszta a tudata. Elmondja, hogy egyedül él. Tegnap este még kijött a házból, hogy odavessen a kutyának egy kis maradékot; ám rosszul lépett és elesett, az oldalára zuhant. Azóta nem tud felállni. A szomszédok reggel átkiabáltak, hogy rendben van-e minden, mire ő visszaintegetett és azt mondta, nincs baj. Aztán később még mindig ott feküdt, ekkor mentek át hozzá. A hozzátartozók közben kerékpárral jönnek a közeli Mezőszemeréről. Aggódnak, de nem esnek pánikba. Pontosan tudják, hogy a nagypapa rendkívül szívós természetű.

Rájöttünk mi is, hogy a bácsi, nem szokott nyavalyogni. Nagyon ritkán találkozunk ennyire pozitív emberrel. Útközben elmeséli, hogy több mint 40 éven át élt házasságban. Miután a feleségét meggyászolta, lett egy új asszonya, akivel 10 évig tudott együtt maradni. Ezután még mindig úgy érezte, lehetne boldog is. Újabb asszony a háznál, akit szintén elveszített. Közben rólam is kérdez, nagyon közvetlen ember. Hangosan kineveti az 50 évemet, azt mondja ő még utána kétszer megnősült. Pedig nem az a csapongó fajta, csak az évtizedek alatt elveszítette a párjait. Megjegyzi, hogy még most is tudna maga mellé hozni valakit, de megszólná a falu az idős kora miatt, ezért nem akarja.

Közben mesél arról, hogy az egészségben eltöltött 92 év szerinte nem is genetika, hiszen a testvérei és szülei korán meghaltak. „Nem tudom, én hogy lettem ilyen” – mondja nevetve. Kifejezetten jó társaság, szórakoztató és imád beszélgetni. Mint már mondtam, ritka az ilyen a mentőben.

Elmondja, hogy korábban művelte a földjét és mindig tartott jószágokat. Ma már csak a kiskutyája van, ahhoz ragaszkodik. Elmeséli, hogy a világháborúban látott tacskókat, akikkel robbanószerkezetet juttattak a harckocsik alá. Az okos állatok harc közben odafutottak a tankhoz és „felragasztották” az aknát az alvázra. Az ellenség észre sem vette a fürge négylábúakat, a harckocsi pedig megsemmisült. Mosolyogva kéri, hogy képzeljem el, ahogy egy apró tacskó legyőz egy 40 tonnás monstrumot. Micsoda győzelem! Mégha sokszor el is pusztult a hős kutyus.

A kórházba érve visszatér a jelenhez és közli, hogy óriási szerencséje van. „Még jó, hogy az éjszaka nem kezdett el esni az eső, mert akkor biztos megfagytam volna” – mondja. Több, mint 12 órát feküdt az udvaron és még csak nem is amiatt panaszkodik, hogy a csontját törte.

#3

Eger SBO-ról szállítunk Miskolc Idegsebészeti Őrzőbe, mert koponyaűri vérzése van. Elesett és a fejét ütötte be, ami még csak nem is vérzett. Nem esett nagyobbat, mint máskor. A megfigyelőben elmondják, hogy ittas fejsérült, gyakorlatilag hajléktalan. Megfürdették, mert ő maga nem figyel a higiéniára. A ruháit egy zsákba zárták, így nekünk „könnyű” dolgunk volt.

Amikor megszólítjuk, hangosan, pimaszul válaszol. Mint egy bekerített vad, aki támadásnak véli még a segítő kezeket is. Olyan az orgánuma, hogy a nővérek (újra) rászólnak „csendesedjen már el, késő este van”.

Elindulunk, közben kifaggatom. A panaszairól, a történtekről. Majd a helyzetéről, és ami a legfontosabb: az útról, ami idáig juttatta. Ez az, amit soha senki nem kérdez meg tőle, mert valójában senki nem akar terhet a nyakába. Sokkal könnyebb az élet, ha homokba dugjuk a fejünket – bőven elég a saját bajunk…

Viszont egy mentőben ülünk, ahol sajátosak a szabályok. Itt megteheted, hogy ráfogod az állapot javítására a kedvességet; és még magaddal sem kell elszámolnod. Laci 70 éves, de szerencséjére jóval fiatalabbnak néz ki. Persze az ital meglátszik rajta: tökéletes családi élet, sikeres fiúgyermek, gondoskodó feleség. 20 boldog év gépjárműoktatóként, majd személyszállítás, nemzetközi fuvarozás. Meg is kérdezi, hogy a jogosítványa (!) ugye megvan, pedig már régen nem vezet. Nem hivalkodik, de végtelenül büszke. Aztán elmeséli, hogy a felesége megunta a haverozást és a piálást. Elhagyta, ő pedig egyre lejjebb csúszott. A múlt héten eszébe jutott, hogy a nyugdíját költhetné egy Idősotthonra is, ne hagyja tovább kihasználni magát egy fűtetlen házrészben, idegeneknél (már biztosan rájöttél, hogy ezért nem fürdik). Én is erre biztatom és nem is csodálkozom, hogy az erőteljes hangnem időközben finom homokká csiszolódik. Kérte, hogy tegeződjünk és bizalmasan elmeséli, hogy a felesége utólag letolta, amiért hagyta őt elmenni – a mai napig egyedül él. Áhh, szinte hihetetlen!

Ilyenkor már a szívig hatol minden apró körülmény. Laci megköszöni a kéklámpát, amit a visszaverődő jelzőtáblákon lát. Azt mondja, ő még soha nem volt ennyire fontos. Kár, hogy még a mentőben is előfordul, hogy hibáztatják a nehézsorsú embereket. Pedig szinte sokkoló, ahogy érezni lehet Laci életének szerencsétlen fordulatát. Azt a pillanatot, amikor eldőlt, hogy ennek a férfinak szenvednie és küzdenie kell majd. De jó lett volna, ha még élnek a szülei; biztosan nem hagyják, hogy a nehezebb utat válassza.

Gond nélkül érünk az Idegsebészetre, ahol már csokorban várják őt a nővérek. Kedvesek pedig, de Laci ismét kiengedi a hangját, amivel ellenszenvet vált ki és újra mínuszból indul. Felölti a vértjét és harcolni kezd a sorsával. Velem kezet fog, finoman szorít és megköszöni a találkozást.

#2

Anaemiás, őrzött szállítás. Egykor koraszülött volt, gondozatlan terhességből a 29. héten jött világra és azonnal agyvérzést kapott. A tüdeje nem fejlődött ki, majd jött ezer új probléma. A legrosszabb, hogy visszamaradt a fejlődésben: mentális retardáció.

Az anyja haza sem vitte a kórházból. Most 16 éves, 12-nek néz ki, de csupán egy 3-4 éves szintjén van. Nem beszél, képtelen rá. Egy otthonban lakik, szociális intézmény a dombtetőn. Túlterhelt gondozónők, még elkísérni sem tudták. Pedig gyermeket nem szállíthatunk felnőtt kíséret nélkül. Egy biztos, a kicsi Virágot nagyon szerethetik. Szép kislány, most ugyan hófehér a betegségtől és cserepes a szája, de a haja tiszta, frissen mosott, szőkés. És a szeretett pótanyuka két kis csattot csempészett hullámos fürtjeibe, oldalra egy-egy hosszú copfot készítve neki…

Szerencsére nincs fájdalma, de előbb-utóbb nem fog elég oxigént szállítani a vére és fulladni kezd. Ezért kellünk mi a kórházak közötti szállításhoz, ami kb. 1 óra. A Gyermek Osztályon már összekészítették a dolgait egy táskába. Virágot egy tolószékben találjuk, türelmesen várakozva, hang nélkül. Egy apró maci maradt az ágyán; nem az övé volt, de ő utána nyúlt. Mi pedig elhoztuk. Egy asszony biztatott rá, aki a szomszéd ágyon őrizte asztmás kisunokáját. Megismert, mert már egyszer szállítottuk őket otthonról a kórházba. Azt mondta, „vigyék el, én nem szólok senkinek”. Így hát a kis beteg kezébe adtuk, aki többé már el sem engedte azt. Ez volt az első érzelem, amit a részéről kifejezni láttunk.

Elindultunk a mentővel, Virágot az ágyra ültettük, menetiránynak háttal. Semmi dolgom nem volt vele, szépen vette a levegőt, még csak nem is szörcsögött. Nem volt kérdés, hogy ezt az időt Őrá fordítom. Minden szóra figyelt, felém fordult és rám nézett. Ha mosolyogtam, mozgatta a száját; ha pislogtam, ő is pislogott. Számtalanszor megdicsértem a maciját, Virág pedig számtalanszor megsimogatta a maci fejét a szabad kezével. Kérdeztem, szereti-e a meséket, de a kis angyal erre nem tudott választ adni. Aztán kiderült, hogy Aranyosi Ervin nagyon sokat írt a macikról, minden versét egy-egy képpel illusztrálva. Felolvastam a vers címét, majd megmutattam a hozzá tartozó fotót a telefonomon, amit minden alkalommal megnézett: legalább 10 medve vagy bocs, vagy mindkettő együtt. Egymás után hallgatta a mondókákat a macikról; amikor elfogytak, akkor pedig cicákról és kutyákról. Nagyon gyorsan megtettük az utat, a tündérke nem mosolygott és nem válaszolgatott, de mindvégig kommunikált – a maga kedves módján. És éreztem, hogy boldog volt és szerintem Aranyosi Ervin is boldog lett volna. És természetesen én is boldog voltam.

https://versek.aranyosiervin.com/1kep1vers/aranyosi-ervin-a-maci-az-tudja/

#1