Egerben történt, emlékezetből írom. „Ittas földönfekvő”, az egykori Népkert szélét jelölték meg helyszínként. A bejelentő ott maradt mellette, pedig már agresszív a „beteg”. Hangosan kiabál vele, de tény: nem bír felállni, túl sok a maligán.

Az ilyen betegeket általában „név nélküli” jelzéssel kapjuk, amit a dokumentációban NN-ként jelölnek. Amikor odaérünk, a férfi a földön ül. Ismerjük is őt, gyakorlatilag hajléktalan, noha nem egy szállón vagy az erdőben él. Egy ideje van barátnője, nála és annak az anyjánál lakik. Az asszonyok most is itt vannak, csak távolabb állnak – mert velük is veszekszik. Ahogy odalépünk, a részeg visszavesz a hangjából; megszeppen, mert így már megváltoztak az erőviszonyok. Szóval annyira nem „ázott el”, hogy ne lássa át a helyzetet. Megvizsgáljuk, nincs rajta sérülés. Egy műanyag palackból itta meg az „alsópolcos” borának nagy részét. Még van a kétliteres flaska alján, azt odaadjuk a barátnőjének. A hiányzót nagyon gyorsan fogyasztotta el, azt mesélik szinte „méregből nyelte”.

Egy fiatal, egyetemista srác találta meg, aki éppen a vasútállomásról tartott a Leányka úti kollégiumba. A földön fekvő ember először beszélni sem tudott; aztán rákiáltott a segítőre, pénzt kért tőle. A gépészem megkérdezi, hogy „ugye, nem adtál neki”, majd az ittas férfira ripakodik: „azonnal add vissza”. A bejelentő viszont közbeszól, „dehogy is, hiszen csak egy ezres volt”. Őt sokkal jobban érdekli, hogy ne haljon meg az ismeretlen. Azt hitte, nagy baj van, ezért nem sétált el mellette. Ezt megköszönjük neki.

Aztán megkérjük a beteget, hogy álljon fel. Ekkorra már sokat józanodott, a sajátjaival is normálisan beszél. A fiatalabb asszony szerint a párja dühös mindenre és mindenkire, legfőképp saját magára. Nem könnyű elfogadni, amikor a világ peremére kerülsz. Persze ők is tudják, hogy erről nem mások tehetnek. A barátnő fogadkozik, hogy hazaviszi, csak ne vigyük be a kórházba. Mondjuk neki, hogy látnunk kell, képes-e járni. Elindul a Deák Ferenc utca felé, önállóan. Sikerül neki, így üresen bevonulunk.

Alig telik el egy óra és újra bejelenti valaki, hogy közterületen fekszik a földön egy ittas férfi (NN). Megint minket küldenek, természetesen ugyanaz a beteg. Alig 2-300 méterre vagyunk az előző helytől. Megállunk az út szélén, ő a saját lábán áll. „Most tényleg hazamegyünk” – mondja érthetően. Azt már ő is érzi, hogy túlzás a két kivonulás. A mentőautók nem ezért vannak. Elmagyarázom neki, hogy amíg mi vele beszélgetünk, valaki másnak várnia kell a mentőre. Egy igazi betegnek például. Lehajtja a fejét, talán még el is szégyelli magát. „Nem lesz több gond, ígérem”, majd megmutatja az üres palackot, „nincs már mit innom”. Én visszaülök az autóba, amit nagyra értékel. Onnan lehet tudni, hogy a szívére teszi a kezét és a saját nyelvén köszön el: Tavesz Baktalo! – Legyél Te is szerencsés (Tavesz vitu, muro phral)! Aznap éjszaka már nem találkozunk.

#47