2010. szeptember 1. Problémamentes terhességből született, időre. Mégis mindössze három napot élt. Bálint néven anyakönyvezték. Tervezett baba volt: amíg a pocakban lakott, a szülők és a nővére számtalan közös játékot találtak ki, amiben Ő is szerepelt. Szóval ezzel a 9 hónappal biztosan hosszabb volt az élete. Mondókák, rajzok, simogatások. Halk mesék, nevetések és odasúgott titkok. Még a szülés is rendben volt, bár a tesója után Bálint is császárral érkezett. Aztán a napvilágon elszakadtak a szálak. Nemcsak a köldökzsinór; de a boldogság, remény, a hit és az igazság is odalett.

Anya szíve meghasadt, mert elvették tőle a gyermekét, akit a szíve alatt nevelt eddig. És vissza sem adták többé. Csak a Cerny mentősei mutatták meg neki a fiát, mielőtt átszállították Budapestre. A gyermeket vitték el egyedül. Minden mást Egerben hagytak. A fájdalmat Egerben hagyták.

Apa szíve örökre megfagyott. Orvosokkal beszélt és reggeltől estig olvasott. Hátha talál megoldást a betegségre, amiről előtte még csak nem is hallott. Patau-szindróma: annyira ritka genetikai rendellenesség, hogy a várandósság alatt nem is vizsgálták a lehetőségét. A budapesti professzor már az értelemről beszélt neki, húsbavágó realitás az együttérző szavak mögött. Azt mondta, „maguk fiatalok, tovább fognak tudni lépni”. Viszont Bálintot nem lehetett elengedni. Nem.

Áááááá! Szeptember harmadikán, hajnalban halt meg. El kellett mondani Anyának és a négy és fél éves testvérnek. És el kellett mondani magadnak százszor. Aztán még ezerszer és egy milliószor. Mégis úgy sújtott, mintha akkor szakadt volna le az égből. Majd hetekig, hónapokig így is maradt. Végül a református lelkipásztor segített; nagytudású, végtelen jószívű esperes a városban. Azt mondta, a kisfiút annyira szerette a Jóisten, hogy magának akarta. Ez erőt adott a búcsúzáshoz. Utólag kiderült, hogy nem volt igaz. Egyszerűen csak előre kellett megfizeti mindent, amit még utána adott nekik ugyanaz az Isten.

A házasságok 99 százaléka megszakad egy ilyen tragédiát követően. Mert ezt képtelenség elviselni. A Szülészeten dolgozó főnővér viszont már többször látott ilyet. Azt mondta, az egyetlen dolog, ami megmentheti a családot, az a SZERETET. Messze nem volt olyan reményteljes, mint az egyház szavai. Ködös, bizonytalan, távolinak tűnő iránymutatás. És nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. Megállt az idő, pedig a „nagylány” miatt folytatni kellett. A káoszban mindenki belé kapaszkodott. Így végül az az édes négyéves mentette meg a többiek lelkét. A szülőkét, a nagyszülőkét, rokonokét, barátokét és ismerősökét. Mindenkit megmentett, aki a mindennapokban képes volt újra hinni és reménykedni. A drága kicsi lány pedig – másfél évvel később – egy kistestvért kapott viszonzásul és közben rengeteg szeretetet. Éppen azt a szeretetet, ami egyetlen megoldásként kínálkozott az elfogadhatatlan leküzdésére és a továbblépésre.

#50