Májusban lett beteg, most július vége van. Azóta a kórházakat járja. Hirtelen nehezebb lett a légzése, előtte szinte semmi baj nem volt. Mi most az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe megyünk érte, ahol – többek között – a tüdődaganatos betegeket kezelik. Át kell szállítanunk a Szent János Kórházba, CT-re. A vizsgálat eredménye alapján dől el, hogy ott marad vagy visszakerül a „Korányiba”.

70 feletti asszonyka, barátságos arcú; kissé meggyötört, de bizakodó. Ez abból látszik, hogy még az idegen mentősökre is tud mosolyogni. Itt van vele a fia és a lánya. Az első kérdésük az, hogy az egyikük „ugye” elkísérheti Anyát. Én most gépész vagyok, de az ápolóm is úgy gondolja, ennek semmi akadálya. A fiatalasszony jön velünk, beül mellém a fülkébe – közel egyidős velem, mégis magázódunk. Útközben mesél a félelmeiről; a nehézségekről, amik felborították az életüket. Elmondja azt is, hogy a kezelés utáni eredmények tényleg jók, de mégis mindig közbejön egy-egy újabb probléma. Mint most, a mai új tünetek: hirtelen kialakult szédülés, végtaggyengeség; valami nincs rendben.

Miközben a CT-re várunk, az anyukájával is tudok váltani néhány szót. Nem akar a „Jánosban” maradni, az már túl messze van tőlük. Egy kisvárosban laknak: Pilisvörösvár (németül: Werischwar), az egyik legnagyobb magyarországi sváb település. A lakosság 16 százaléka a német nemzetiségi közösség tagjának vallja magát (ahogy ők is). Ilyen családnevekkel, hogy Fetter, Manhertz, Wiest vagy Herbst. A betegnek azt mondom, csak arra gondoljon, hogy visszakerül a „megszokott” kórházba és meggyógyul. Így bevonzza, amit csak szeretne! – Ő újra mosolyog.

Nem jó híreket kapnak, a neurológus doktornő sokáig beszélget a beteggel, majd a lányával, végül együtt mindkettőjükkel. Amikor a hozzátartozó egyedül marad, sír. A kezelési tervet viszont elfogadja; tudja és érzi, hogy ez a jó választás. Minden okkal történik: visszavisszük őket a „Korányiba”. Ekkorra már az utasom is megnyugszik, átgondolja a történteket. Hagyja, hogy az érzelmei keresztülszaladjanak rajta. Nemcsak a gondolatain; szinte látszik, ahogy a végtagjai újra erőre kapnak, az a nagy fájdalom a semmibe vész. Pillanatok alatt megerősödik; pedig tudja, hogy viszontagságos út előtt állnak. De az anyukája itt van vele és ez mindent megér! Azt meséli, hogy amikor Anya kórházban van, ő sokszor átmegy takarítani és rendet rakni a tőle egy utcányira található szülői házba. Már azt is eldöntötték az öccsével, hogy soha nem válnak meg ettől az otthontól. Aztán elmondja, hogy nem függ a digitalizált világtól. Sokkal jobban szeret a teraszon üldögélni és imádja az állatokat. Segíti is őket, élelmet és szalmát szokott vinni egy közeli menhelynek. Már bent vagyunk a hatalmas kórház területén, amikor egy fiatal vörös róka sétál át közvetlenül előttünk az úton. A reményt és megoldást jelentő épületek között, teljes nyugalomban.

#43