Eger mellett járunk, egy pici faluban. De esküszöm, Heves megyében minden kistelepülésen van ilyen nevű utca. Mindenképpen megér egy gondolatot a névadója: Dankó István, magyar cigánymuzsikus, dalszerző. Apja korai halála miatt csak három osztályt végzett el, mégis annyira szeretett olvasni, hogy felnőttként saját könyvtára lett! A szerelmét nem adták neki, ezért megszöktette. Költészetében központi elem lett a rózsa (mert a párja, Ilonka az első sikertelen lánykérésnél egy szál rózsát adott neki a kapuban); népszerűsége az 1890-es években egészen a cári udvarig repítette, Szentpétervárra. A legenda szerint, a koncertjüket követően Miklós herceg odalépett Dankóhoz és elismerése gyanánt a zenész ujjára húzta legszebb gyémántgyűrűjét. A vendégek ezt látva odamentek hozzá gratulálni, így a művész mindegyik ujjára került egy-egy gyűrű. Miután megteltek a kezei, állítólag így sóhajtott: „Drága jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat…”. Igazi roma volt, ahogy a róla elnevezett utcák is ezen közösség kultúráját hordozzák magukban.

A betegünk csak 36 éves, „h nélkül” írja a Balogot. A bőre olyan fekete, hogy az még közöttük is ritka. Nyomó jellegű mellkasi fájdalma van, hajnal óta szédül, szárad a szája és zsibbad a bal karja. Valószerűtlennek tűnik, hogy infarktusa legyen, de az ördög nem alszik. Elkészítjük az EKG-t, ami nem mutat eltérést. Elmagyarázzuk neki, hogy ez csupán egy pillanatnyi állapot, ezért fontos, hogy bevigyük a kórházba. Ehhez az apja is ragaszkodik, akinek már katéterezték a szívét. Útközben megkérdezem a srácot, hogy az édesapja hány éves, de nem tudja megmondani. Az viszont tény, hogy amikor érezte a bajt, átsietett a szülői házba (ez az ő otthonának szomszédságában található) és ott várta meg a mentőt. Megijedt. Ő is és a hozzátartozók is. Sokan voltak körülöttünk: felnőttek, fiatal felnőttek és gyerekek. A gyerekekre kiabáltak, hogy menjenek most ki a szobából, de ők ugyanúgy nem tágítottak, ahogy a beteg sem a szülei mellől.

Elfogadja a kórházi szállítást. Az autóban jelzi, hogy nem jó neki ülni, ezért lefektetjük. Így viszont menetiránynak háttal utazik, ami miatt egyre fokozódik a szédülése. Folyamatosan kérdezgetem és beszélgetek vele, mert hajlamos arra, hogy pánikba essen. Ha egy percig nem szólok hozzá, akkor már panaszkodik, hogy sokkal rosszabbul érzi magát. „Ej, cigány!” – mondja többször is saját magának, utalva arra, hogy mekkora bajba került. Én viszont rendre csak nyugtatom: ne gondoljon rosszra, meg fog gyógyulni. Viszont fontos, hogy megtalálják az okát a bajnak.

Rendben beérünk a kórházba, a triázs után a váróban hagyjuk. Kérdésre elmondja, hogy mióta kiszálltunk az autóból, már jobban is lett. Ez biztosan így van, hiszen később többször látjuk a Sürgősségi Osztály előtti dohányzóban. Cigizik, már láthatóan lecsillapodott és feltehetően csak a „kegyelmet és megnyugvást” nyújtó eredményét várja.

#45