Egy vidéki orvosi rendelőbe indulunk, ahol a háziorvos egy szívelégtelen néninek készített EKG-t. Pitvarfibrilláció – szabálytalan szívműködést jelent; egy veszélyes szívritmuszavar. Egyszer nagyon szapora a szívverés (megemelkedik a pulzus), a következő pillanatban pedig úgy érzi a beteg, hogy kihagyott a szíve. Ez természetesen a szervezetet is megterheli, Julika néni 2 napja küzd a problémával és már kimerült, gyengének érzi magát.

Ő maga 78 éves, most magas a vérnyomása és szédül. Már három alkalommal katéterezték a szívét Miskolcon, ezen kívül több stroke-on is átesett és gyógyszeres cukorbeteg. Székre ültetjük, úgy toljuk ki a mentőhöz. Az autóban elmondja, hogy tisztában van vele, külön-külön is komoly egészségügyi gondjai vannak; a felmenői között többen voltak, akik szív- és érrendszeri betegségekben hunytak el. Ráadásul Miskolcon megmondták neki az orvosok, hogy nem tudják őt meggyógyítani.

De mást is elmesél, például, hogy nem szereti a keresztnevét. 1948-ban még otthon születtek a gyerekek és az ő anyukája nem készült fel a névválasztással. Végül a bábaasszony nevét kapta meg és nem is érti, miért nem volt elég 9 hónap végiggondolni ezt. Hihetetlen, mennyire gyakorlatias. Aztán kiderül, hogy miért. Egész életében műszaki területen dolgozott, elektronikai műszerészként. Lánykorában – 14 évesen – levitt egy rádiót a helyi KTSZ-be (Kisipari Termelő Szövetkezet), ahol akkoriban a lakosság elektromos cikkeit javították. Az alkalmazottak elkezdték „fűteni”, hogy tanuljon tovább ezen a vonalon. „Biztos, hogy szeretni fogja ezt a szakmát” – mondták. És így is lett. Julika néni villanymotorok tekercselésével foglalkozott egész életében; nemcsak ő, de a férje is. Évtizedekig azonos munkahelyük volt és otthon is vállaltak munkát.

Elmesélte, hogy 1967-ben házasodtak össze, a párja utánament az első munkahelyére, a Dohánygyárba. Két fiúgyermekük született, de alig volt olyan időszak, hogy ne dolgoztak volna. Előfordult, hogy 40 partnerrel álltak kapcsolatban, akik hétről-hétre szállították nekik a hibás villanymotorokat. Kézzel tekercselni nagyon aprólékos folyamat, fokozott precizitást igényel. Imre bácsi egész életében állva dolgozott, míg Julika néni mindvégig ült. Ennek ellenére mindkettőjüknek „szétment” a térde. Az ortopéd orvos azt mondta, az ízületeknek egyik sem jó: a porcokat az is károsítja, ha túlterhelik, a túlzott kímélet viszont sorvadást eredményezhet. A mozgásszervi nehézségek vezettek odáig, hogy eldöntötték: együtt vonulnak vissza a munkától. A betegünk ekkor 72, míg a férje 76 esztendős volt! Egy kisebb lakásba költöztek és még mindig imádják egymás társaságát. Pedig egy életet töltöttek el vállvetve, munkában és magánéletben egyaránt. „Értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja?” – mindvégig „pörögtek” a csodás évtizedek alatt, a „tekercseléssel” soha-soha nem volt gond…

#41

Van egy ikertestvérem, szőke és kék szemű. De minden más egyezik: a termetünk, a gesztusaink, a beszédünk, minden. Kétpetéjű ikrek vagyunk, a hetvenes-nyolcvanas években a szülők következetesen egyformán öltöztették az ikergyerekeket. Ezért a rokonok és ismerősök sokszor még a keresztnevünket is összekeverték, így mindketten hallgattunk a másik nevére. Ezt én soha nem bántam, hiszen Szilárd kifejezetten példaképnek való ember. Elmondom, hogy miért.

Kölyökkorunkban szinte állandóan verekedtünk. Egyszer Sziszi győzött, egyszer én. Gyerekek voltunk, a vége mindig veszekedés és kiabálás lett. Ezt Apu úgy rendezte, hogy „berobogott” a szobánkba, mint egy vonat és mind a ketten kaptunk. Őt nem érdekelte, hogy ki kezdte. Végül ebből lett az, hogy minden körülmények között kiálltunk egymásért. Az ikrek megérzik, ha a másikat baj éri. Lehet benne valami; az biztos, hogy nem kell idő, amíg felfogjuk, hogy a másikunknak támogatásra van szüksége.

Engem már ismertek, Sziszi pedig egyébként is egy „szamaritánus”. Az egész kerek világon mások segítése érdekli a legjobban. Az elesetteket támogatja: a védteleneket, a gyengéket, az áldozatokat. Embereket és állatokat egyaránt. 50 éves férfi, aki a párjával egy vagyont képes elkölteni mentett állatok orvosi számláinak kifizetésére csak azért, hogy utána találjon nekik egy megfelelő „gazdit”.

Amikor a Rendőrtiszti Főiskolára felvételizett, a teljes nyári szünetre leköltözött a nagyszüleinkhez Kömlőre, hogy nyugodtan tudjon tanulni. Csak egyetlen szakot jelölt meg, a bűnügyet – pedig akkoriban oda nagyon magas volt a felvételi pontszám, szinte lehetetlen volt bekerülni. Annyira kitartó és elszánt volt, hogy az lett volna a furcsa, ha nem sikerül neki. Azóta is rendőr, nyomozóként dolgozik. Télen-nyáron a budapesti utcákat járja. Felkészült, ravasz és nagyon jó szeme van. Egyetlen mozdulatából felismeri a bűnözőt, ő maga viszont szinte észrevehetetlen, kitűnően rejtőzködik. A zsebtolvajok ragasztották rá a nevet: „Sziszi nyomozó”. Egymás között is így hívják, tisztelettel beszélnek róla. Volt időszak, amikor a zsebesek között elismerés volt, ha a tesóm fogta el őket.

Nagyon rutinos rendőr, az élet viszont ennél sokkal bonyolultabb. 2009-ben egy betörési akcióban meglőtték az óbudai Remetehegyen. Combartériás „lőttseb”, mégis elfogta az elkövetőt. A Honvédkórházban mentették meg az életét, „érsebészeti bravúr” – ezt már egy orvosi szaklapban írták. Sziszit hangosan ünnepelték; az akkori bűnügyi parancsnok úgy nyilatkozott róla, mint „a BRFK egyik legjobb civil ruhás nyomozója”. A Belügyminiszter pedig soron kívül előléptette rendőr őrnagyból rendőr alezredessé, mindössze 34 évesen! Sziszi ezt úgy hálálta meg, hogy teljesen felépült, a mai napig vigyáz ránk. Gondolkodás nélkül az életét adná a másik emberért: értem…érted…bárkiért. Neki nem kell helyette semmi: „egy igazi hős”.

#40

86 éves fejsérült, közterületen. Hazafelé sétált, amikor néhány lépcsőháznyira az otthonától megbotlott és elesett. Helyi feladat, úgyhogy szerencsére nagyon gyorsan odaérünk. Nem tudott letámasztani a kezével, így fejjel előre zuhant a betonra. Az orrnyergén egy kb. 2-3 cm hosszú, repesztett seb keletkezett, amiből ömlött a vér. Ezen kívül volt néhány kisebb sérülés a kézfején és a szeme alatt is. Az emberek összeszaladtak, mindenki ismerte a bácsit, hiszen közel 50 éve a környéken lakik. A vérzés miatt megijedtek, nem tudták felmérni a valós helyzetet, ezért a földön hagyták. Egy segítő férfi fogta a fejét, ő maga pedig egy tiszta textíliát szorított az orrához.

Odaérve megvizsgáltuk: a fejét, a nyakát, a gerincét, a végtagjait. Sehol nem jelzett fájdalmat, sem hányingert, sem szédülést. Kivettük a mentőből az ágyat és leengedtük mellé, az ott lévők közben fáradhatatlanul segédkeztek. Elmondtuk a bácsinak és nekik is, hogy be kell mennünk a kórházba, ahol összevarrják a sebet és CT-t is készítenek. Miután betettük a mentőbe, lemostuk a vért, fertőtlenítettük a sebeket és bekötöztük. Minthogy az egyik orrnyílásából is vérzett, parittyakötést készítettünk; így mindkét keze felszabadult. Többször is átbeszéltük vele a történteket, miközben a kórelőzményét is megismertük. A sérültünk mindvégig tisztán beszélt, térben-időben orientált maradt. Sőt! Kitért arra is, hogy miután mi egészségügyisek vagyunk, mindenképpen tudnunk kell arról, hogy a délelőtt folyamán három felest is megivott a közeli Diana Sörözőben!

Megkönnyebbült, hogy elmondhatta ezt a „titkot”. A lakótelepi kiskocsmát pont úgy hívják, mint a lányomat. Talán ez az oka annak, hogy képtelen voltam neheztelni a bácsira. Egyáltalán nem lehetett érezni rajta, hogy alkoholt fogyasztott. Abban is biztos voltam, hogy nem ezért esett el, de megnyugtattam, hogy a traumás doktornak jelezni fogom ezt a „fontos” körülményt. Témát váltott és elmesélte, hogy a feleségét évekkel ezelőtt elveszítette. Két fia van, az egyikük Szentistvánon, a másik Egerbaktán lakik. Utóbbit már értesítették az aggódó szomszédok. Jól ismerik a középkorú férfit. Bár a bácsi egyedül él, a családtagjai rendszeresen látogatják őt. Odafigyelnek rá, hogy mindig találkozzanak, annak ellenére, hogy nem szorul segítségre. Szinte teljesen egészséges, mindössze a vérnyomására szed gyógyszert. A napjai nagy részét viszont egyedül tölti. Szereti és keresi a társaságot, ezért reggelente át szokott menni a Dianába, beszélgetni. És meginni három féldeci pálinkát, soha nem többet!

Közben tudatosul benne, hogy eléggé csúnyán megsérült. De nem ezen aggódik. Újra megemlíti azt a három felest és szinte már komikus, ahogy megjegyzi: „mit fogok én ezért kapni a fiamtól”. Nem lesz semmi baj, eddig sem volt – ezekkel a szavakkal búcsúzunk tőle. Mielőbbi gyógyulást!

#39

Több, mint 25 km-re indulunk Egertől, ez már nagy távolságnak számít mentővel. 5 éves gyerekhez hívott segítséget az édesanyja. A kisfiú neve Benett, már harmadik napja lázas és fáj a hasa. A háziorvosa látta, de a lázcsillapításon kívül semmi mást nem javasolt. Az anya ezt be is tartotta: hűtőfürdőt alkalmazott és priznicelt, 4 óránként lázcsillapítót adott a fiának, eredménytelenül. Amikor odaérünk, mi is 40 fokos lázat mérünk. A gyermek hasa puha, betapintható, ugyanakkor visszatérő hasi görcsei vannak. Amikor fáj, akkor szinte elviselhetetlen; a könnyei is kicsordulnak.

Benett anyukája, Ibolya egész éjszaka nem aludt, rettenetesen izgul. Még a beszéde is akadozik, annyira ideges és majd’ szétszakad a feje. Miközben megvizsgáljuk és pozícionáljuk a kisfiút, megpróbáljuk az anyukát is megnyugtatni. Megmérem a fiatal nő vérnyomását és elmagyarázom neki, hogy mi fog történni a Gyermek Osztályon. Ekkora már összeszedetten beszél, sőt kifejezetten színes szókinccsel, összetett mondatokban válaszol a kérdéseimre. Annyira szokatlan ez a választékos kifejezésmód a romák között, hogy rákérdezek, mi a foglalkozása. Azt mondja, most egy húsüzemben dolgozik, de az általános iskola után gimnáziumba járt, rendőrnek tanult. Heves városában rendvédelmi képzésben vett részt – még fotót is mutatott, amin gyakorló egyenruhában mosolyog. A váratlanul beindult szülése napján is az iskolapadban ült, ám ezt követően a hátralévő 5 hónapot már nem fejezte be.

Pedig nem volt számára könnyű az idáig vezető út. 14 évesen döntötte el, hogy a rendőri hivatást választja és a mai napig nem tett le róla. A felvételikor tizenheten (!) voltak romák a teremben, a feladatsort időre kellett kitölteniük. Ibolya volt a leggyorsabb és az eredménye is neki lett a legkiválóbb. Szomorúan tapasztalta, hogy a többi „cigánygyerek” utálkozva nézett rá. Nem örültek a sikerének, egyáltalán nem támogatták egymást. Ez nem irigység volt, hanem harag. Ugyanaz a hozzáállás, amit a szülőfalujában tapasztalt, amikor a környezetében élők azt a buta kérdést szegezték neki, hogy miért akarja bántani a romákat. A szülei – akik a tanterem előtt izgulták végig a megmérettetést – ugyanakkor azt mondták, hogy ők úgy is büszkék lettek volna rá, ha csak egyszerűen bekerül az osztályba. A mai napig hálás nekik ezért a támogatásért, pedig az édesapja sajnos már nem is él. „Oláhcigányok vagyunk, perfektül beszélem ezt a nyelvjárást” – mondja büszkén.

Benett közben elaludt az ágyon, a 23 éves anyuka pedig szinte áradozva mesélt tovább a terveiről. Elmondta, hogy a tanárai a mai napig várják, hogy visszamenjen. És ezt meg is fogja valósítani! A kisfia jövőre iskolába kerül, ő pedig leérettségizik, majd elvégzi a Miskolci Rendvédelmi Technikumot. Ennyivel tartozik a szüleinek és saját magának is. Dicséretes!

#38

Helyi feladat, esti kivonulás. A „nyugdíjasházban” él az asszonyka, aki segítségre szorul. Ez egy tízemeletes panel, tele egyszobás lakásokkal. Az ingatlanokban kivétel nélkül nyugdíjasok laknak; olyan idősek, akik rendszerint már egyedül vannak. A betegünk saját maga hívott mentőt, mert „kiugrott” a vérnyomása. Elmondja, hogy nyom a tarkója, kicsit kipirult, nem érzi jó magát.

Leültetjük és megmérjük mi is a paramétereit. Csakugyan nagyon magas a vérnyomása, „220 felett” van a szisztolés érték. Ahogy a Neoton Família autóversenyzős dalában énekelte Csepregi Éva – csakhogy itt nem a sebességről van szó. Az asszonyka elmondja, hogy korábban is járt már így és volt is rá gyógyszere, ám az már lejárt, nem merte bevenni. Gondolkodott azon, hogy le kellene menni az ügyeletes gyógyszertárba, de nem mert elindulni. Ezt jól is tette, ilyen értékek mellett nem szabad sétálgatni. Adunk neki egy „tizenkétésfeles” Tensiomin tablettát; megkérjük, hogy ne nyelje le, csak tartsa a nyelve alatt. A hatóanyag így a nyálkahártyán keresztül szívódik fel és gyorsan hat. Ezt együtt megvárjuk. Ha mégsem lenne elég, a dózis megismételhető. Elmondjuk neki, hogy ettől függetlenül magunkkal kell vinnünk; ki kell vizsgálni, hogy mi okozta ezt a krízist. Megnyugtatjuk, hogy csak akkor fogunk elindulni a kórházba, ha már rendeződött a vérnyomása, ez körülbelül 15-20 perc.

Közben megírom az ambuláns lapot és beszélgetni is van idő. Szétnézek a lakásban: rendezett, tiszta otthon, telis-tele családi fényképekkel. A néni elmondja, hogy a gyermekei külföldön laknak. Már unokái is születtek, de nagyon ritkán látja őket. A férjét sajnos elveszítette, így teljesen egyedül maradt. Nem haragszik a családtagokra, csak szomorú, hogy a fia és a lánya is a határon túlra kényszerültek. Itthon is megpróbálták, de nem tudtak normálisan boldogulni. Pedig tanult emberek mindketten, szakmájuk is van. Szinte csak vegetáltak Magyarországon és szerettek volna jobban élni. Nem volt ez olyan rossz, amíg a mami is dolgozott. Most viszont már nyomasztóvá vált számára az egyedüllét; rendszerint a lakásban tartózkodik, a legtöbbször a családtagokról készült fényképeket nézegeti.

A vérnyomása elindul lefelé, ennek kapcsán elsütöm neki a „neoton famíliás poént”. Sok hipertóniás betegnél járunk, így korábban már utánanéztem a dal valódi mondandójának. Azon túl, hogy az autóversenyző a száguldás szerelmese, a 220 km/óra feletti sebesség mámorában szükségszerűen magányossá válik és elszigetelődik. Pontosan úgy, mint az egyedül élő idős emberek, akiknek szörnyen fontos lenne, hogy a szeretteik mellettük legyenek. Ezt persze már nem mondom neki. Inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy ha már nem lehetnek együtt, akkor telefonon beszéljenek, időnként videón lássák egymást; csináljanak rendszert a kapcsolattartásból. Amikor csak lehet, legyenek jelen a másik életében!

#37

Kincsőnek hívják, romalány. Egy Egerhez közeli faluban lakik a családjával. Már ott is született és valójában nem is lány, hanem asszony. Bár mindössze 21 éves, a harmadik gyermekét várja; ez a negyedik terhessége. A kisfiút 15 évesen szülte, aztán volt egy vetélése, majd megszületett a kislány. Az urától elvált, most az új párjával várják első közös gyermeküket.

Az iskolát abbahagyta, 5 osztályt végzett el. Ebben a kultúrában a nők feladata nem a tanulás, hanem a család összetartása. Nem is bánja ezt, úgy gondolja, felesleges lenne befejeznie az általános iskolát, mert a „nyolcosztály” manapság már nem is elég. Megkérdezi, nekem vannak-e gyerekeim. Elmesélem, hogy a lányom csak egy évvel fiatalabb nála, míg a fiam most kezdi a gimnáziumot. Érdeklődik, hogy a nagyobbnak mi lett a szakmája, mire elmondom, hogy informatikusnak tanul a Miskolci Egyetemen. Kincső elgondolkodik egy pillanatra, majd együttérzően megjegyzi, hogy az nem olyan jó, mert el fog romlani a szeme a számítógéptől és a sok üldögéléstől a háta is fájni fog. Nem kezdek el okoskodni, csak annyit mondok: „semmit sem adnak ingyen”. Nem biztos, hogy nekem lenne igazam…

Családi vita miatt hívtak ki minket és a rendőröket. A fiatal kismama édestestvére és unokatestvére veszekedtek, „össze is mentek”. Ezután a drogos uncsitesó kijött az udvarra és Kincső anyukáját kezdte szidalmazni, sőt átkozta is! – amit már ő sem hagyhatott annyiban. A bejelentés szerint, a terhes asszonyt hasba rúgták. Ezt ő tagadja. Elmondása szerint, annyi történt, hogy nagyon felidegesítette magát, ezért elfolyt a magzatvize. Viszont még csak 35 hetes. Tisztázatlanok a körülmények, ez nem játék; elmagyarázzuk neki, hogy be kell mennünk a Szülészetre, ahol készítenek egy ultrahangot. Meg talán a két nap múlva esedékes NST-t is elvégzik – ezzel nyugtatjuk, így hajlandó bejönni velünk a kórházba.

Indulás előtt megvizsgálom, a paraméterei megfelelőek, csupán a pulzusa emelkedett egy kicsit, az idegesség miatt. Útközben pedig jobban megfigyelem: nyári ruhát és papucsot visel. Kifejezetten szép arcú lány; a hasa nem hegyes, inkább elterül. A cigányasszonyok tudják, hogy az ilyen anyuka kislányt fog szülni. Kincső őszintén elmondja, hogy a kábítószer keseríti meg a legtöbb roma család életét. Ez a srác is, aki balhézott: 16 éves, kimaradt az iskolából; mást sem csinál, csak „kristályozik”. A házból mindent megpróbál pénzzé tenni, pedig ő is ott lakik. Az utca utolsó ingatlanában több, mint tízen élnek. Kincső szüleinek nyolc gyermeke született és még ezt a fiút is ők nevelték fel. Boldogok lehetnének, ha nem lenne a drog. Most abban bíznak, hogy a legény decemberben megkezdi a kiszabott börtönbüntetését és kap egy esélyt a leszokásra. „Bárcsak meg lehetne őt menteni!” – mondja Kincső, teljesen őszintén. Már most úgy viselkedik, mint aki hamarosan összefogja majd az egész családot.

#36

Józsi bácsi belépett a 82. életévébe. Van néhány egészségügyi problémája, de összességében nincs nagy baj. Egyedül él egy gyönyörű, igényesen kialakított családi házban. A fia és a lánya rendszeresen látogatják őt, gondoskodó család, odafigyelnek egymásra. Teljesen önellátó, sőt még mindig dolgozik. Otthoni munkavégzés, de nem home office! Sokkal inkább fizikai tevékenység, a tanult szakmája és foglalkozása kárpitos. Nyugdíjazása óta a fia mellett tevékenykedik, aki veterán autózik és ilyen körökben is mozog. Szóval a bácsi már nem emelget bútorokat, viszont speciális tevékenységet folytat: „oldtimerek” felújításában vesz részt.

Ma reggel 6 órakor úgy ébredt, hogy szinte mozdulni sem bírt. Mindkét karja zsibbadt, a jobb oldali végtagjait gyengébbnek érezte. Felhívta a fiát, de a beszéde elkent volt, nehezen lehetett érteni. A bejelentést – a stroke tünetek miatt – azonnalos feladatként kezelték, így esetszerűen vonultunk ki a címre. A kaput már kinyitotta a betegünk fia, így be tudtunk tolatni az udvarra. Józsi bácsi egy kanapén ült, beszámolt a panaszairól; a mellette aggódó menye segítségével pedig megismertük a kórtörténetét.

Nehezen tudja formálni a szavakat, mintha nem minden jutna eszébe. Jobb kezével alig bír szorítani, bár nem ejti a végtagot. Ez jó hír. Az arcának szimmetriáját sem veszítette el, nincs félrehúzódva a szájzug, vagy a szem környéke. Elmondjuk neki, hogy agyi vérellátási zavarra utalnak a tünetei, ezért sürgősen be kell vinnünk a kórházba, ahol egy koponya CT-t fognak készíteni. A hozzátartozókat megnyugtatjuk, hogy az érelzáródásnak vannak „fokozatai” és úgy néz ki, hogy szerencsére nem a legsúlyosabb kategóriával állunk szemben – ugyanakkor szükség lesz a képalkotó vizsgálatra és valószínűleg vérhígításra. Megértik a hallottakat és Józsi bácsi sem ellenkezik; azonban többször hangot ad annak, hogy nem érti, mi történhetett hirtelen. Tegnap este még a veteránosokkal találkoztak, mert júliusban egy rendezvényen vesznek részt. Borfesztivál lesz Egerben, ahol évről-évre kiállítják az oldtimereket. Van köztük egy hibátlan állapotú Ford T-modell, amit 1926-ban gyártottak. Fából vannak a kerekei, a küllőket is beleértve; 100 évesen is üzemképes. Azt is elmeséli, hogy most éppen egy motorkerékpáron dolgoznak – ekkorra már enyhülnek a tünetei, jobban tud szorítani a kezével és a beszéde is folyékonyabb.

Stabil állapotban adjuk át a kórházban, majd órákkal később a megfigyelő kórteremben ismét találkozunk vele. Elmondja, hogy a CT-vizsgálat eredményét várja, de gyakorlatilag megszűntek a panaszai. Úgy tűnik, nem stroke volt, hanem TIA. Átmeneti agyi keringési zavar – az érintett agyi terület vérellátása csupán lecsökkent, majd maradványtünetek nélkül helyreállt. Józsi bácsi mosolyog és megkér minket, hogy látogassunk ki az Egri Bor Ünnepre és kóstoljuk meg együtt a borokat. Közben megmutatja majd a veterán autókat is. Köszönjük és jó egészséget kívánunk!

#35

Apai nagyapám Bartus Pista bácsi volt. A nagyszüleim közül őt veszítettem el legelőször, 72 esztendős korában. Aktív éveiben gépkocsivezetőként dolgozott Kömlőn és Tarnaszentmiklóson, a Termelőszövetkezetben. Egykor Csepel teherautón kezdett, a nyugdíjazásakor – 36 évvel később – pedig az imádott, billenőplatós, terepes IFA fülkéjéből szállt le. Azt az autót még én is vezettem, amikor gyakorlaton voltam Kömlőn, a Szövetkezetben. Ekkor már „Vince Jenő” bátyám járt vele. Aratáskor megengedte, hogy átüljek a volánhoz és elguruljak vele a nagyszüleim tornácos háza elé. Volt nagy öröm: az öregek megismerték a hangját a kocsinak, majd megpillantottak engem a volánnál. Nagyapa megkapta az „1 millió kilométer balesetmentesen” kitüntetést, a vele járó jelvényt büszkén erősítette a hűtőrácsra. A kocsit Berlintől nem messze gyártották, az egykori NDK területén. A fülkében csak két ülés volt, közöttük zakatolt a 6 literes dízelmotor. Miután tesómmal ikrek voltunk, Bartus papa egy pótülést szereltetett a „bakra”, hogy mindkettőnket el tudjon vinni magával fuvarba. Nagyon sokat utaztunk vele. Nem tett különbséget a két gyermek között – noha nevetve mindkettőnknek azt mondta, amikor szeretett volna valamit, hogy „hozd ide azt nekem…tudod, hogy Te vagy a kedvesebb”.

Különleges fazon volt, aki állandóan viccelődött. Mondjuk sajátos humorral. Általában 130-140 kilogramm körül mozgott a testsúlya, már a megjelenése is tekintélyt parancsolt. Erőteljes hangja és akaratos jelleme pedig egyedivé tette. Na, meg a felesége, aki kiegészítette minden hiányosságát. Bartus mami örök türelme és fenntartások nélküli szeretete fényessé tette a családnevünket. Furcsa, hogy a papát mégsem a vezetéknevén ismerték a környéken. Mint minden sofőr, szerette a társaságot és a közös poharazást. Regina néni kocsmájában ő is gyakran megfordult. Amikor letette az autót, az első útja általában oda vezetett és csak néhány kör után ment haza. De ez abban az időben nem volt ördögtől való. Mama is elfogadta; gyakran mondogatta, hogy „minden nap lett volna okom elválni, de eszembe sem jutott” – el kell tudni fogadni a másikat, csupán szeretni kell!

Szóval nagyapa törzsvendég volt az italboltban, de sűrűn megjegyezte, hogy ő nem iszik pálinkát. Ahogy a többiek itták a feleseket, Regina néni neki is kiöntötte a cseresznyét, majd egy kis kevertet csepegtetett bele a literes üveg csőrös kiöntődugóján keresztül. Az ital neve „pettyes” volt, mert az aranybarna likőr megszínezte a fehér pálinkát. Aztán az évek alatt nagyapám ragadványneve is ez lett: Pettyes Pista. Volt olyan, hogy két „nyolcvan pluszos” beteg ült velem szemben a mentőben (az egyikük Kisköréről, a másik Tiszanánáról), akikkel felidéztem nagyapám emlékét. Bartus Pistaként egyikük sem emlékezett rá, de amikor megemlítettem a ragadványnevét, mindkettőjüknek felcsillant a szeme és hosszasan mesélték a közös történeteiket vele. Fel is hívtam Apa húgát, Maját és elmeséltem ezt neki. Jóízűen nevettünk és végtelenül örültünk mindketten.

#34

44 éves férfi, kórházból kórházba szállítás. Egerből indulunk, Neurológiai és Stroke Osztály a III. emeleten. Már az orvosok és az ápolók szavaiból is kitűnik, hogy Viktor különbözik az „átlag” betegtől. Magas, jókötésű, életerős. Fiatal. Amikor bemegyünk érte a kórterembe, már az ágy szélén ülve, felöltözve vár minket. Ott van vele a felesége és az édesanyja, akik érzik, hogy most végre felgyorsulnak az események. Logisztikázni kezdenek: a fiatalasszony otthon marad a két általános iskolás fiúgyermekkel; az anya pedig szeretne velünk jönni. Sikerül a két másik unoka „hazaútját” is megoldani az óvodából. Ők a beteg egyik testvérének a gyermekei. Merthogy itt az egész család a jelen történések mentén igyekszik helytállni. Kiderül, hogy Viktor édesapja és húga már a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Onkológiai Klinikáján várakozik.

A betegünk 2-3 hete kezdte érezni, hogy valami nincs rendben. Enyhe szédülés és néha fájt a feje; semmi olyan tünet, amivel kórházba szaladna az ember. Aztán hirtelen kettőslátás jelentkezett, ezért a család behozta őt az SBO-ra. Elkezdték vizsgálni: teljes szemészeti, belgyógyászati és neurológiai ellenőrzés. Tegnap CT és MRI felvétel készült, ami „térfoglalást” mutatott a koponyán belül. Az elváltozás oka és a természete még nem ismert. A család viszont azonnal intézkedett, megtalálták a vonalat az általuk legjobbnak vélt orvoshoz és ma reggel már a felvételekről készült CD-vel jelentkeztek a budapesti professzornál. Mi pedig a beteget szállítjuk a szakkórházba, ahol hozzáértő kezek és további vizsgálatok várják.

Viktor rendkívül fegyelmezett. Az egyik szemét folyamatosan lehunyva tartja. Külön-külön mindkettő jó működik, ám ha egyszerre kinyitja őket, akkor erős látászavar kínozza, amit rövid időn belül szédülés és hányinger kísér. A mentőbe az anyukája is beszáll, nagy tisztelettel köszöni meg, hogy velünk tarthat. Annyira feszült pillanatok ezek, hogy az asszonyt hagyom az ágy melletti székre ülni, én pedig menetiránynak háttal helyezkedek el. Röviden kifaggatom őket a történtekről és a kórelőzményekről; ám figyelembe veszem, hogy láthatóan nem szeretnének beszélgetni. A perceket számolják, hogy mielőbb a fővárosi intézménybe érjenek; miközben egymásban tartják a lelket. A Klinikán rákérdeznek, hogy ülő- vagy fekvő a beteg, majd rácsodálkoznak, hogy a saját lábán sétál be az épületbe. Merthogy Viktor sem enged az erejéből; megmutatja, hogy nem fogja elhagyni magát.

Sok-sok beteget láttam már, nagyon nehéz élethelyzetekben. Nincs szabály a gyógyulásra, de egyet biztosnak vélek: akiknek megfordul a sorsuk, azok mindannyian erős támogatást kapnak a környezetüktől és tesznek is ezért a szeretetért. Viktor és családtagjai esetében hihetetlen összetartásról árulkodtak a gesztusok és a tettek. Erőt és egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánok Neki!

#33

Füzesabonyba hívnak minket, ahonnan Egerbe visszük a beteget. A mentő majdnem mindig a Sürgősségi Osztályra szállít, most sincs ez másképp. Tiszta rendezett családi ház és udvar, „Kádár-kocka” – ahogy mostanában gyakran hallani. Talán egy tetőcsere ráférne, ám a lakója már jócskán túl van a nyolcvanon, nincs igénye a felújításra. Kedves, barátságos asszony, akinek az arcán halvány nyugalom tükröződik, azzal a finoman megjelenő beletörődéssel, ami a magányról árulkodik. A férjét két évvel ezelőtt veszítette el, azóta egyre csak romlik az állapota.

Pedig a közelében élnek a gyermekei, a lánya és a menye most is itt vannak mellette. Kiszáradás veszélye miatt hívtak mentőt, a néninek napok óta hasmenése van, étvágytalan és alig iszik; emiatt legyengült, szinte felállni sem bír. A várnyomása alacsony (90/60 Hgmm körüli), ezért folyadékot próbálunk pótolni, infúzió formájában. Ám a dehidratáció miatt az erek már kezdenek összeesni; így amikor már vezet a branül, eldurran a vénája. A halvány kis beteget ez sem zavarja, de én nem szurkálom tovább; „az SBO-n majd megcsinálják a lányok, ők sokkal ügyesebbek” – mondom, ezután magasabbra emeljük a lábait, pozícionálással javítunk a tenzióján.

Érezni lehet a lemondást a viselkedésén, amit a lánya is megerősít, aki minden problémára gyakorlati megoldást keres. Viszont az édesanyjával már nem tud mit kezdeni, hiába jön el naponta többször. A nénivel mindig történik valami baj, esik-kel. A család már látja, hogy állandó felügyeletre szorulna, de ő hallani sem akar az Idősek Otthonáról. Azt mondja, a legjobb lenne már „elmenni”. Nemcsak a szavai, a szemei is szomorúak. Nagyon nehéz életszakasz, még vitatkozni sem tudok vele. Elmesélem, hogy a szemközti szomszédom, a drága Marika néni ugyanilyen helyzetbe került: az idő előre szaladt, ő pedig nem bírta már követni; annak ellenére, hogy nem volt beteges, sőt szellemileg frissebb volt bármelyikünknél. Veszélyessé vált számára az egyedüllét, gyakran elesett és megsérült. Ezért be kellett látnia, hogy szakszerű segítsége szorul. Egy nagyobb intézménybe került, ahol azóta is jól érzi magát. Kitűnő szobatársak, orvosi felügyelet, soha nincs egyedül. Arra kérem a betegünket, hogy legalább próbálja meg; ha nem érzi jól magát, akkor keresnek más megoldást. Szerető családja úgysem hagyja olyan helyen, ami nem felel meg neki.

Ezután a lányomról mesélek, aki nemrég költözött albérletbe a barátjával. Rájuk szakadt az önállóság teljes felelőssége. „Pislognak, mint pocok a lisztben”, hogy a háztartás vezetése mennyi nehézséggel jár. Eddig kollégiumban laktak, most már mindent maguk intéznek. Ezen már a betegünk is mosolyog, sőt nevet! Pedig neki egy ugyanilyen változást kellene elfogadnia: megszoknia egy új helyet, ami szerencsés esetben biztonságot nyújthat számára. El kell fogadnia az öregedést, a szépkorúság lemondásait…és a majdani közösség talán a melankólián is enyhíthetne.

#32