Egy vidéki orvosi rendelőbe indulunk, ahol a háziorvos egy szívelégtelen néninek készített EKG-t. Pitvarfibrilláció – szabálytalan szívműködést jelent; egy veszélyes szívritmuszavar. Egyszer nagyon szapora a szívverés (megemelkedik a pulzus), a következő pillanatban pedig úgy érzi a beteg, hogy kihagyott a szíve. Ez természetesen a szervezetet is megterheli, Julika néni 2 napja küzd a problémával és már kimerült, gyengének érzi magát.

Ő maga 78 éves, most magas a vérnyomása és szédül. Már három alkalommal katéterezték a szívét Miskolcon, ezen kívül több stroke-on is átesett és gyógyszeres cukorbeteg. Székre ültetjük, úgy toljuk ki a mentőhöz. Az autóban elmondja, hogy tisztában van vele, külön-külön is komoly egészségügyi gondjai vannak; a felmenői között többen voltak, akik szív- és érrendszeri betegségekben hunytak el. Ráadásul Miskolcon megmondták neki az orvosok, hogy nem tudják őt meggyógyítani.

De mást is elmesél, például, hogy nem szereti a keresztnevét. 1948-ban még otthon születtek a gyerekek és az ő anyukája nem készült fel a névválasztással. Végül a bábaasszony nevét kapta meg és nem is érti, miért nem volt elég 9 hónap végiggondolni ezt. Hihetetlen, mennyire gyakorlatias. Aztán kiderül, hogy miért. Egész életében műszaki területen dolgozott, elektronikai műszerészként. Lánykorában – 14 évesen – levitt egy rádiót a helyi KTSZ-be (Kisipari Termelő Szövetkezet), ahol akkoriban a lakosság elektromos cikkeit javították. Az alkalmazottak elkezdték „fűteni”, hogy tanuljon tovább ezen a vonalon. „Biztos, hogy szeretni fogja ezt a szakmát” – mondták. És így is lett. Julika néni villanymotorok tekercselésével foglalkozott egész életében; nemcsak ő, de a férje is. Évtizedekig azonos munkahelyük volt és otthon is vállaltak munkát.

Elmesélte, hogy 1967-ben házasodtak össze, a párja utánament az első munkahelyére, a Dohánygyárba. Két fiúgyermekük született, de alig volt olyan időszak, hogy ne dolgoztak volna. Előfordult, hogy 40 partnerrel álltak kapcsolatban, akik hétről-hétre szállították nekik a hibás villanymotorokat. Kézzel tekercselni nagyon aprólékos folyamat, fokozott precizitást igényel. Imre bácsi egész életében állva dolgozott, míg Julika néni mindvégig ült. Ennek ellenére mindkettőjüknek „szétment” a térde. Az ortopéd orvos azt mondta, az ízületeknek egyik sem jó: a porcokat az is károsítja, ha túlterhelik, a túlzott kímélet viszont sorvadást eredményezhet. A mozgásszervi nehézségek vezettek odáig, hogy eldöntötték: együtt vonulnak vissza a munkától. A betegünk ekkor 72, míg a férje 76 esztendős volt! Egy kisebb lakásba költöztek és még mindig imádják egymás társaságát. Pedig egy életet töltöttek el vállvetve, munkában és magánéletben egyaránt. „Értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja?” – mindvégig „pörögtek” a csodás évtizedek alatt, a „tekercseléssel” soha-soha nem volt gond…

#41