CT vizsgálatra szállítunk Egerből Gyöngyösre, mert váratlanul elromlott az „itthoni” képalkotó masina. Szóval ez megint beszélgetős út lesz; azonnali (sürgős) szállítás, ugyanakkor nagy a távolság. Kéklámpa és sziréna, autópályán megyünk. A gépészemnek ez természetes – ösztönösen kerüli, hogy összerázza a beteget.

80 év feletti hölgy; hosszú ideje nyugdíjas, egykor pedagógus volt. Saját elmondása szerint alapvetően szótlan, visszahúzódó ember, de az utunk során kiderül, hogy a szavak mestere. Évtizedekig tanított biológiát és technikát (micsoda párosítás!) az egyik egri általános iskolában. Ma reggel viszont azért hozta be a férje a kórházba, mert akadozik a beszéde, mintha csak gondolkodna a mondanivalóján. Agyi vérellátási zavar, ennek feltárásához szükséges a natív koponya CT.

Gyorsan elkészül a felvétel, amit egy radiológus doktor értékel, majd megküldi az eredményt a vizsgálatot kérő kórháznak. Mire visszaérünk Egerbe, már látni fogják a leletet és tájékoztatják róla a betegünket. Ő viszont rendkívül kíváncsi, rettenetesen izgul. Menet közben megbeszéltük, hogy miért fontos ez a vizsgálat és miért jelentkezhettek a panaszai. Gyöngyösön mégis annyiszor rákérdez az eredményre, hogy tovább dobom a labdát. Az operátort megkérem, hogy nézzen rá a felvételre. „Ez csak folyosói pletyka” – hangsúlyozom a néninek; de elárulom, amit sikerült megtudnom. A kolléga megmutatta nekem is, hogy nincs markáns eltérés a felvételen: egyértelmű meszesedés látszik, ám szimmetrikus, mindkét oldalon felfedezhető.

Minimális információ, mégis reményt nyújt a betegnek, hogy talán mégsem olyan nagy a baj. Visszafelé elmagyarázom neki, hogy így is fontos a kórházi kezelés, a vérhígítás és a rehabilitáció. Ezt megérti és megnyugszik, a mentőben ez igen lényeges körülmény. Így is van már elég baj, nem hiányzik még több probléma. Egyszerű pszichológia; nem gondolom, hogy átverés lenne (megérttettük vele, hogy mi nem vagyunk orvosok).

Az autópályán már arról mesél, hogy bölcsészként a tudományban hisz. A természetfeletti dolgok helyett fura hobbik felé fordul, amik Johannes Gutenberg örökségéhez kötöttek. Nem használ számítógépet és okostelefont sem. Imádja viszont a különleges, kevésbé ismert szavakat. Ha ilyet hall, azonnal kikeresi az Idegen szavak és kifejezések szótárában vagy más könyvben; sőt könnyedén meg is jegyzi azt. Ekkor már mindketten nevetünk – nem egy szokványos elfoglaltság. Persze mesél a családjáról is (a férjéről nagyon sokat és informatikus fiáról); meg arról, hogy van egy visszatérő gondolata, ami az egész világon a legrejtélyesebb a számára. Jelesül az, hogy a földünk – a hatalmas méretei ellenére – miként képes lebegni és mozogni a végtelen űrben. Tényleg fantasztikus asszony, nem mindennapi gondolatvilággal. Mielőbbi jobbulást Neki!

#24

Egerben ez közismert hely. Az utca eleje rendezett, a vége már húzósabb. Sokat járunk ide, a terület felső részén élők általános egészségi állapota még az átlagnál is aggasztóbb. Zömében romák élnek itt, kiegyenlítetlen esélyekkel. Az Irányító Csoport ismeri a családot: a betegünk édesanyja sokáig a kórházban dolgozott, takarítóként. Már nyugdíjas. A fia most 43 éves, hozzá megyünk. A lába és a hasa erősen vizesedik, reggel óta fokozódó nehézlégzésről számol be. A panaszai 3 napja kezdődtek, de néhány éve már súlyos betegségekkel küzd. Szívelégtelen, 1,5 éve ICD-vel él, cukorbeteg és COPD-s. Legutóbb azt mondták neki a „pesti szívkórházban”, hogy szívátültetésre lenne szüksége, de hallani sem akar róla.

Nagyobb darab cigányember, most el is van hízva; de mit tehetne, nem bírja már a terhelést, fáradékony. Néhány perc alatt levesszük, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért mentőt kellett hívnia. Megvizsgáljuk, majd elmondjuk, hogy ezek a panaszok maguktól nem fognak megszűnni, szóval indokolt volt az a telefonhívás. Elkeseredett, még azt is odaszúrja, hogy nem tudja, már minek él. „Ezt azonnal fejezze be” – kérem Tőle. A legidősebb fia (még nem töltötte be a 23-at) végig mellette van. Ő mondja el, mi történt most, full értelmes gyerek. De ott van minden rokon körülöttünk: sokan bent a lakásban, a többiek az udvaron. Szerető család, ezt már korábban is írtam a romákról. Sokan példát vehetnének róluk. A mentőben a körülményeiről kérdezem. Elmondja, hogy a testvérének építőipari vállalkozása van, ő maga is abban dolgozott. Most pedig az elsőszülött fia van ott, családi házakat építenek az alaptól a tetőig. Leginkább a megyében, de sokat dolgoztak már a fővárosban is.

Ekkorra megnyugszik, elmondja, hogy nincs ellenére, ha kórházba kell menni. Három fia és egy lánya van, na meg az első kisunoka. Tudja, hogy otthon minden rendben lesz, a legidősebb legény kézben tartja a dolgokat. A két öccse szintén megbízható; és itt jön a lényeg! A betegünk nem pénzt adott a fiúk kezébe örökségként. Úgy nevelte őket, hogy szakmájuk legyen (víz-gáz szerelő, burkoló, kőműves) és mindannyian kitűnővel végeztek. Az apa abban hisz, hogy egy dolgos ember nem tér rossz útra, az értékrendje nem engedi. Elmondja, hogy a legnagyobb félelme az volt, hogy az ő családját is megmételyezi a drog, ami a legtöbb roma családot tönkreteszi az utcájukban. De nem így történt. Már minden fiúgyermek felnőtt és dolgozik. Képzeljem el – mondja büszkén –, a mai napig bekopognak a szobájukba és jelzik, ha elmennek otthonról. Amikor a TESCO-ban vásárolnak, felhívják őt videón, hogy milyen gyümölcsöt vegyenek; mert tudják, hogy az édesapjuk beteg és ez szükséges az egészségéhez. Ilyen az élet gyönyörű körforgása. Persze bármikor jöhetnek közbe nehézségek, de az biztos, hogy Apa jól döntött, amikor elkötelezte magát a fiúk taníttatása és keménykezű, következetes nevelése mellett.

#23

Most én vagyok a gépész. Havonta egyszer van lehetőségem erre, Budapesten. Ez is KMR, de ilyenkor megfordulnak a szerepek; az ápoló bajtárs irányít, én a mentőautót vezetem. Máriaremetére kell mennünk, meredek utcácska egy domboldalon. A családi ház földszinti lakrészére keskeny lépcsősor vezet. A beteg zavart, gyenge, beszélni is nehezen tud. Legalábbis mi alig értjük, amit mond. A hozzátartozók elmondják, hogy korábban volt egy stroke-ja, nagyon durva maradványtünetekkel. Hetek óta a kórházakat járja, most sincs jól. Pista bácsi 61 éves, a jobb oldala teljesen megnyomorodott (hemiplegia). A lábát képtelen kinyújtani és a jobb keze is kényszertartásban rögzült. Az izmai merevek, gyakorlatilag ágyban fekvő. A családdal közösen visszük le az autóhoz, nagyon lassan, óvatosan.

A felesége beszáll hátra és az ápolónak segít az anamnézis megismerésében, a lánya pedig beül mellém a vezetőfülkébe. Rendkívül nyugtalan, az édesapja következő napjai miatt izgul – rossz tapasztalat az előző kórházi időszakból. Szilviának hívják (Sziszi a beceneve) és többször elérzékenyült már a házban is. Az apukája 21 évvel ezelőtt lett beteg: otthon kapott szélütést, ami epilepsziás rohamot váltott ki nála. Pista bácsi ekkor 40 éves volt, az otthonukhoz közeli Adyligeti Rendészeti Szakközépiskolában dolgozott főtisztként, mint rendőr őrnagy. Civil fiatalok százainak adott tisztességes hivatást, közrendes járőröket képezve belőlük. A régi szolgálati törvénynek köszönhetően közel állt a nyugdíjhoz; kikérte az éveit, ám rosszul számolták ki neki. Ezen annyira feldühítette magát, hogy stroke lett a vége. Sziszi találta meg, mindössze 13 évesen. Szóltak a háziorvosnak, aki rosszul szervezte meg a betegutat. Epilepsziának vélte, a valós kiváltó ok fel sem merült benne. A kórházba kerülése alatt az értékes órák elvesztek. Időablakos kórkép, így hát Pista bácsit nem lehetett rehabilitálni, hazaengedték. Képzeljétek el, mit élhetett át az az ember, aki korábban nem tűrt semmiféle ellentmondást, megszelídítette még az oroszlánt is. Hirtelen pedig a saját teste szabott neki szigorú, áthághatatlan határokat.

A stroke óta Sziszi gondozza, ismeri minden rezdülését. Ő most 34 éves, nincs párja, nincs gyermeke. A saját döntése volt: a fiatalságát alárendelte annak, hogy az édesapját életben tartsa. A barátnői egytől-egyig azt mondták, hogy egy évig sem bírták volna a magatehetetlen ember mozgatását, ellátását. De Sziszi nem akarja elengedni, képtelen lenne idősotthonba adni. Beérünk a kórházba, azonnal az apjához siet. Úgy néz rá, hogy ilyesmit nagyon ritkán látni. Önzetlen, rajong érte, félti – szóval teljes szívéből szereti. Újra könnyes a szeme. Az apukája pedig hálás; nem szól, de őszinte, örömteli mosollyal köszöni meg neki az örök gondoskodást.

#22

Budapesten mentőzünk, KMR (Közép-magyarországi régió) szolgálat. A XII. kerületbe szól a riasztás. 94 éves néni, napok óta erőtlen, nem bír felkelni az ágyból. A címen több generációs családi ház, a hozzátartozók már várják a mentőt. Végtelenül kedves, szeretetreméltó asszonyka a beteg. Fogadkozik, hogy gondot okoz nekünk, de tény, hogy legyengült; keveset iszik és étvágya sincs. A paraméterei stabilak, úgyhogy még időben vagyunk – de be kell menni a kórházba, mert itthon nem fog tudni megerősödni. Nem is vitatkozik, imádni való! Elmagyarázzuk, hogy be fogjuk hozni az ágyat a mentőből, arra fektetjük, és ezután már azzal fogjuk mozgatni, amíg át nem adjuk a Kútvölgyiben. A rokonok azt mondják, addig elkészítik, felöltöztetik.

Kifelé indulunk a szobából, amikor megpillantok a néni szeretettel őrzött fényképei között egy ismerőst. „Angyal Peti?” – kérdezem ragyogó arccal, annak ellenére, hogy tudom, Peti néhány évvel ezelőtt, fiatalon (hatvanegynéhány évesen) elhunyt.

A család rácsodálkozik, milyen kicsi a világ. Főleg miután kiderül, hogy egri mentőegység vagyunk. De én ezelőtt, Peti és a felesége, Olga jóvoltából lehúztam két fantasztikus évtizedet a titkosszolgálatoknál. A jelen lévő rokonok pontosan tudják, hogy ez az, amiről soha nem szabadott nyíltan beszélni. Most mégis azzal szembesülnek, hogy egy ismeretlen férfi megköszöni, hogy ismerhette Angyal néni fiát és az operatív munka szépségeiről áradozik nekik.

A Nemzetbiztonságnál dolgozni igazi kiváltság, a családunkban soha nem volt senki, aki akár a közelébe is kerülhetett volna a Szolgálatoknak. Sorkatonaként ismertem meg a házaspárt, akik megváltoztatták az életemet és átformálták a jövőmet. Angyal Peti és párja figyelmessége, szíve és jóindulata tette lehetővé, hogy bekerüljek abba a világba, amit ők már belülről ismertek. Úgy ajánlottak be, hogy meg sem mondhatták, mit kell ott csinálni. Viszont megnyugtattak, hogy nekem ez menni fog és teszik is majd. Én hittem nekik, milyen jól tettem! Így lettem KT-zó és tartom magam annak a mai napig. Már hivatásosként tudtam meg, hogy Peti és Olga szakmájuk kiválóságai voltak. Vérprofik, lazák és csibészek mindketten. Valószínűleg ezért engedhették meg maguknak, hogy egy „külsőst” bejuttassanak a zárt rendszerbe. Kiváló emberismerők; egyenes, őszinte, önzetlen emberek. Köszönöm nekik!

Angyal nénit átadtuk a Sürgősségin. Másnap az unokája szólt, hogy sajnos meghalni vittük. Soha nem volt beteges, egyszerűen elaludt. Örülnek, hogy legalább nem vadidegenek szállították. Én pedig annak örülök, hogy együtt mosolyoghattam Angyal Peti anyukájával, miközben felidéztem imádott fia nagylelkűségét, humorát és különlegességét azon az úton, ami újra Petihez vezette őt.

#21

Kínai férfi bujkál éjjel a bokorban. A bejelentés szerint Eger és Almár között, a közúton sétált, majd amikor meglátta a rendőrautót, leszaladt az árokba. Azt nem vette figyelembe, hogy láthatósági mellényt visel, ezért világított, mint egy Tungsram izzó. Zavartnak látják.

A Rendőrség őrzi – de miután közterületen van, sietve megyünk a megadott helyszínre. Nagyon nehéz napunk van, szombat éjszaka, rengeteg feladat. Útközben már kínunkban nevetünk, mi jöhet még: valószerűtlennek tűnik ez a riasztás. Aztán csakugyan meglátjuk. Ázsiai férfi, alacsony, zömök, kortalan. Felnőtt, az biztos. A járőrök elmondják, hogy Kecskemétre akart utazni, csak rossz irányba indult. Az idegen maximálisan együttműködő, viszont kimerült, meggyötört. Tegnap már látta az SBO, mert egy közeli vasútállomáson vérző fejsérüléssel találtak rá. Ellátták, kivizsgálták, koponya CT is készült negatív eredménnyel, ezért kiengedték a kórházból. Senki nem gondolta, hogy lesz még folytatás.

Úgy tűnik, viszonylag jól ért magyarul, de beszélni nehezen tud. A zavartsága vélhetően a nyelvi akadályoknak tudtahó be. Egyébként képben van (térben- és időben orientált), a vitális paraméterei stabilak, még a vércukorszintje is normális. A rendőröktől megtudjuk, hogy a mai napra érvényes vonatjegye van, de azzal már éjfélig biztosan nem fog hazaérni. Megpróbáljuk megtudni, hogy mi történt vele. Ő pedig megpróbálja elmagyarázni, hogy Kecskeméten lakik és dolgozik, oda szeretne eljutni. Szakács egy kínai étteremben. Az nem derül ki, miért van Egerben. Nyilvánvalóan nehéz neki a magyar nyelv.

Tájékoztatjuk, hogy ismét be fogjuk szállítani a kórházba. Ezt megérti, de nem reagál. Egykedvűen mered maga elé, láthatóan fáradt és szomorú, amiért nem fog tudni megjelenni a munkahelyén. Valószínűleg ez elfogadhatatlan az ő kultúrájukban. A bajtársam elmagyarázza neki, hogy esélye sincs arra, hogy reggelig Kecskemétre érjen. Térképet rajzol a levegőbe és megmutatja, hogy milyen messze került onnan. Még szerencse, hogy nem ment fel a Bükkbe, mert akkor meg sem találták volna.

A férfi bánatosan helyesel, belenyugszik. Sine morbo – azt jelenti „betegség nélküli”, vagyis egészséges. Mégis segítségre szorul, hiszen annyira elveszett, hogy az már szinte fájdalmas. Megkérdezem, hogy mikor evett utoljára. Azt mondja „ma még nem”, csak egy deci bort ivott, amit valakitől kapott. Nincs pénze. Ekkor már úton vagyunk a kórházba. A gépészem az ablakon át hallja a beszélgetést, majd megszólít és egy csomagolt péksüteményt nyújt hátra. A Sürgősségi Osztályra érünk, a kis kínai leszáll az autóról és a bejárat előtt megeszi a croissant-t. A fal felé fordul, talán még szégyelli is. Éjfél van. Jól esik látni, ahogy egy éhes ember habzsol.

#20

2024. szeptember, Parád. Egerből indulunk, fullad a beteg, csak rövid mondatokban tud beszélni. A recski mentőautó éppen feladatot lát el, ezért ez a nagy távolság. Kéklámpa-sziréna. Hamar megtaláljuk a címet, a település szélén, nyugodt utca, igényesen kialakított lakóház, gyönyörű környezetben. Egy 70 körüli asszony jön elénk és kísér minket a férjéhez. Hasonló korú férfi, súlyos beteg. A mostani tünetei a betegsége velejárói. Hamar kiderül, hogy nem akkora a baj, mint ő gondolja; pánikol is picit. Ugyanakkor én is tudom: ha elfogy a levegő, az mindig riasztó. Az oxigéntelítettség az alsó határon van, de még elfogadható. Orrszondát adok a kezébe és előkészítem az oxigént; de azt javaslom, hogy csak akkor vegye fel, ha tényleg szükségét érzi. Elmondom neki, hogy kórházba fogjuk szállítani, ahol elvégzik az alapvizsgálatokat. Elfogadja, sőt hangsúlyozza, hogy ő maga is ezt szeretné. Határozott, vonalas ember, külsőre is szívós, szikár. De megijedt a tünetektől. Széken visszük ki a mentőig, én vele szemben ülök le, menetiránynak háttal. Felveszem az adatait és kikérdezem az ismert betegségeiről. 

Még mindig ideges, a kezeit dörzsöli. Megkérdezem, hogy mivel foglalkozott, amíg aktív volt, mire visszakérdez, hogy „ez miért fontos”. Nem fontos egyáltalán. A panaszai nagy részét viszont az idegesség okozza, amit csillapítani tudunk azzal, ha beszélgetünk. „Megcsináltam vagy ezer környezettanulmányt” – motyogja maga elé; kissé dühösen, amiért most mégis idáig jutott. „Konspirált vagy nyílt KT-kat” – kérdezek vissza.

Megfagy a levegő, Lajos bácsi nem érti, hogy ez hogyan lehetséges. Egy generációnyi különbség van közöttünk, soha nem találkoztunk. Viszont ugyanazon a helyen dolgoztunk évtizedekig, egyazon egységnél. Erre mennyi esély volt fenn a Mátrában?! Elmondja, hogy a nyugdíjazását követően költöztek ide a fővárosból. A felesége hírszerző volt, már régóta ide jártak nyaralni. Eldöntötték, hogy nyugállományúakként itt fognak majd élni és ezt meg is valósították. Csakhogy nem számoltak a betegséggel. Most mindketten haraggal gondolnak a sorsra, amiért nem hagyja, hogy élvezzék a megérdemelt pihenést. Erre nem tudok értelmes választ adni, viszont felidézek számos közös ismerőst a Szolgálattól. Egy ideig ugyanaz a vezető volt a főnükünk és kiderül, hogy van olyan barátom, akinek ő volt a mentora. Micsoda emlékek! Messze van a kórház, de gond nélkül beérünk. Én útközben végig figyelem a szaturációját – nincs szükség oxigénre. A közös emlékek elűzik a tüneteket, a dühöt és a tehetetlenséget. Búcsúzáskor kezet fogunk, majd még aznap este felhívok néhány volt kollégát, hogy elmeséljem nekik ezt a csodás találkozást.

Sajnos néhány hónap múlva a nyugdíjasainktól megtudom, hogy Lajos bácsi nem sokkal később elhunyt. Itt temették el a hegyek között, a csillagok őrizzék az álmát…

#19

Mezőkövesdre kell mennünk, mérsékelt nehézlégzés. A helyi Ügyelet már volt kint és ellátta a beteget. 20 csepp Berodual porlasztva és 80 mg Solu-Medrol intravénásan, sikerült is rendezniük az asszony állapotát. Azt viszont nem tudni, hogy mi okozta a betegség fellángolását, ezért be kell őt vinnünk a kórházba.

A kisváros egyik csendes mellékutcájába érkezünk. Keszekusza városrész, navigációval megyünk, de még így is segítséget kell kérnünk egy újságkihordó sráctól. Az utcácskában rendezett kockaházak és néhány sokkal régebbi vályogház. Mi az egyik elhanyagolt épületbe érkezünk, a hozzátartozók és barátok már várnak a ház előtt. Felnőtt férfi kísér minket az édesanyjához. Az asszony 48 éves, de sokkal idősebbnek néz ki. Cserzett, ráncos, sötétbarna bőr, lesoványodott testalkat, viszontagságos életút. Otthoni oxigénes, körlevegőn mindössze 80 százalékot szaturál. A bajtársam széket hoz és kis palackot, hogy levehessük a sajátjáról és kivihessük őt az autóhoz. Én bent maradok addig a házban és megmérem a paramétereit. Az otthonuk rendkívül sivár, évtizedek óta nem volt felújítva. A burkolatok kopottak és alig van benne bútor. A legfőbb berendezési tárgy az 50 literes oxigénpalack, amit az ágy mellé állítottak. Olyan, mintha más nem is lenne a szobában. Ott van viszont a szerető féltés, ami melegséggel tölti meg a szerény hajlékot. A beteg asszony lánya szótlanul ül az anyja mellett, nem tágít onnan. A fia pedig csak azt figyeli, hogy miben tud segíteni. Elkíséri a bajtársamat az autóhoz, majd siet vissza, hogy hallja, mit mondok az édesanyjának.

Megnézem a papírt, amit az Ügyelet otthagyott. Megkérdezem, hogy mióta COPD-s, ám ő nem tudja, mi az. Tüdőbetegség – ezt már érti. A mentőben elmeséli, hogy 2021-ben légmellet kapott (spontán PTX) és Mátraházára került. Büszkén fűzi hozzá, hogy azóta nem volt ilyen rohama. Elmagyarázom, hogy a betegsége okán rendkívül érzékeny a szervezete a legkisebb fertőzésekre is. Egy megfázás vagy vírusos betegség is kiválthatja ezeket a tüneteket. Eddig szerencsés volt. Odafigyel magára, már nagyon csendes életet él. Örül a szép családjának: négy unokája van. Ülve szállítjuk, közben jobban lesz. Kéri, hogy vegyem lejjebb az oxigént. Elmondja azt is, hogy Átányon született, majd ide jött férjhez, 15 éves kora óta ebben a házban lakik. Az a sok ember az udvarukon mind a rokona vagy a szomszédja volt; szeretik őt, aggódnak érte.

Mindannyian boldogok; egyetlen ellenségük a nélkülözés, de már azt is megszokták. Ezt abból tudom, hogy ugyanazt az oxigénkatétert használja hetek óta, nincs lehetősége újat beszerezni. A betegséget nem tekintik bajnak; bár félnek tőle, tudják, hogy az a sorsukba van írva. Nyugodt életükhöz annyival tudunk hozzájárulni, hogy ott hagyunk néhány új orrszondát a fiánál, a nehezebb napokra.

#18

Vidékről utazott be Egerbe és gyakorlatilag egész éjszaka ivott. Egyszer már éjfél körül is kimentünk egy vérző fejsérülthöz, akinek a sebét ez az ember okozhatta, ám vele szemben sajnos nem intézkedtek a rendőrök. Aztán hajnalban újra riasztottak: ittas, állítólag zavart. Még a helyszín is ugyanaz, a vasútállomás. De már nincs ott a beteg, ismeretlen helyre távozott. Végül reggel 7-kor találjuk meg, a helyi OMV kúton. A bejelentő már vár és elmondja, hogy a férfi részegen sétálgat a kocsik között, a vásárlókat zaklatja. Ugyanaz az ember, „a gégekanülös” – kapjuk az irányítástól az információt. De magunktól is rájövünk, hogy megint csak ő lehet.

Egy széken ül, a benzinkút teraszán, alig múlt 30 éves. Műanyag flakonos fehérbort szorongat. Beszáll a mentőbe, mert nincs pénze hazamenni; abban bízik, hogy az SBO-n kap egy orvosi igazolást, amivel felszállhat a vonatra. De azt leszögezi, hogy ha elvesszük a borát, akkor megöli magát. Meg is mutatja a bal csuklóját, amin néhány nappal ezelőtti falcolás nyomai látszanak. „Én nem fogom meginni azt a bort” – szólok monoton hangon. Vissza kell fognom magam, hogy ne érezze az ellenszenvemet. Amikor megkérdezem, hogy miért kapott gégekanült, azt mondja, hogy elütötték a zebrán. Pedig a zöldön ment át. A baleset során a felső légútjai roncsolódhattak, ezért megnyitották a légcsövét, hogy közvetlenül ezen az eszközön keresztül vehessen levegőt. Ha beszélni szeretne, be kell fognia a kanül végére helyezett szelepet.

És ő bizony beszél, sőt kiabál, szitkozódik és fenyeget. Agresszív beteg. Ez a triázsban is bebizonyosodik, amikor beleáll a bajtársamba. Azt gondolja, rajta nevet, pedig csak az ápolóval beszélget. A triázsos nővér másodállásban Gyöngyösön is dolgozott, így jól ismeri a férfit. Drogfüggő. Már a balesetekor is rendszeresen fogyasztott kábítószert. Akkoriban mindig azért került be a Sürgire, mert kiütötte magát. Azóta pedig azért, mert képtelen elfogadni ezt a helyzetet. A személyisége mára teljesen eltorzult, a környezetén kéri számon a nyomorát. Állandóan verekszik, ha kórházba kerül, akkor rendszerint darabokra töri a detoxikáló helyiséget (ajtót, ablakot, villanyszerelvényeket). Ez az oka annak, hogy most nem teszik be az elkülönítőbe. Azt mondják neki, hogy hamarosan szólítani fogja az orvos, miközben a biztonsági őr már csak őrá figyel. A „gégekanülös” azonban türelmetlen, nem várja meg a vizsgálatot. Elhagyja a kórházat és minden bizonnyal megissza a bort, amit az összehúzott kabátja mindvégig a hasához szorított.

Mi reggel 8-kor végzünk, a következő szolgálatban megtudom, hogy 10 órakor újra bevitte őt a mentő. Ekkor már le kellett kötözni, majd szedálták és irány a Pszichiátria. Túltolta megint, veszélyes a környezetére. Elmekórtani eset. Valószínűleg már régen nem kellene szabadlábon lennie, képtelen beilleszkedni a társadalomba. Sajnos van, akin nem lehet segíteni.

#17

69 éves nőbeteg, a Belgyógyászati Osztályon kezelik, Egerben. Agydaganata van, ezért a miskolci Idegsebészeti Szakrendelésre kell szállítanunk, ahol megbeszélik a műtét részleteit és az időpontot. Szóval elég kilátástalan helyzet ez. Látszik rajta az izgalom; elfogadta a helyzetet, de végtelenül szomorú. Azért aggódik, mert a férje izgul érte. Elképzelni sem tudja, mi lenne vele nélküle, olyan régóta élnek már együtt.

Most csak annyi panasza van, hogy picit fáj a tarkója és időnként homályos a látása. Elmondja, hogy 2 hete hirtelen szédülni kezdett és jött a látásromlás. Bejöttek a Sürgősségire, ahonnan felkerült a Belre. Kiderült, hogy a nátriumháztartása felborult, ezért 5 napig infúziós kezelést kapott. Közben koponyafelvételt készítettek, a tüneti alapján ki akarták zárni az agyi keringési zavar lehetőségét. Az MRI azonban kimutatta, hogy egy viszonylag nagyméretű, vélhetően jóindulatú daganat van az agyállományban: „térfoglalás”. A felvételt átküldték Miskolcra, ahol szakértő szemek vizsgálták a képeket. Útközben arra biztatom, hogy mindent kérdezzen meg, amit tudni szeretne. A legjobban az izgatja, hogy ki fogja műteni, a gyermekei már másnap bemennének a sebészhez.

Mi most a szakrendelőbe visszük, de – a Jóisten is így akarta – lekéssük a rendelést. Ezért felküldenek minket az Osztályra, ahol még bent van a Főorvos úr, aki reggel a konzíliumot vezette. Újra megnézi a képeket, megvizsgálja a beteget és elmondja, hogy ez egy jóindulatú elváltozás, ami már régóta ott lehet. A mostani tüneteit nem ez okozta, az elektrolitzavar miatt lehetett rosszul. Valószínűleg a daganat már nem növekszik, viszont műteni kockázatos lenne. Rábízza a döntést: ha kiveszi, nagy valószínűséggel meghal; ha nem nyúlnak hozzá, még akár 10-15 évig élhet.

Engem melegség önt el, magával ragad a beteg öröme (pedig már lassan fél 5 és még nem is ebédeltünk). Az asszonyka pedig el sem akarja hinni, amit hall. Természetesen elfogadja az orvos javaslatát és mindent megkérdez, ami a jövőben fontos lehet az életvezetésével és az egészségével kapcsolatban. A visszaúton kitalálja, hogy itt az ideje felhagyni az „egy holdnyi földecske” művelésével és azt is meg fogja beszélni a párjával, hogy adják el a hatalmas családi házat. Költözzenek a lányuk közelébe; nekik már másfél szoba és egy kis veteményeskert elég lenne. Közben hívják telefonon, egy ismerőse érdeklődik az állapotáról. Azt mondja neki, hogy kórházba került, mert a szervezete elveszítette a sót. Nekem elmondja, hogy nem szeretne a daganatról beszélni senkinek. Megnyugtatom, hogy ez így helyes; csak élje tovább az életét, a történteket pedig felejtse el.

Bár mi végig egy székben tologattuk őt Miskolcon, az egri Belgyógyászaton sétálva jön utánam a pulthoz, ahol a papírjait adom le éppen. Mosolyog és úgy jár, hogy a lábai szinte nem is érintik a földet…

#16

Irányító Csoport. Telefonos újraélesztés (TCPR). Csak fél füllel hallom, mert nem én fogadom a vészhívást. Ilyenkor a mentésirányító hangszíne megváltozik; azonnal észreveszed, hogy kritikus a helyzet. Bár a többiek is vonalban vannak, mindenki lecsendesedik. Amint befejezzük a saját hívásainkat, szünetre tesszük magunkat, hogy a beszédünkkel se zavarjuk az életmentést vezető bajtársunkat.

Egy iskolából érkezik a bejelentés, 16 éves diáklány a testnevelésórán összeesett. Óriási a pánik: a tanárnő, aki egyáltalán képes volt arra, hogy telefonáljon, hangosan ordít. Káromkodva sürgeti a mentőt, nem válaszol a kérdésekre és nem csinál meg semmit, amit kérünk tőle. Vagyis Kriszta kéri. Évtizedek óta dolgozik az egészségügyben, óriási tapasztalata van. Egy pillanat alatt felismeri, hogy itt sokkal nagyobb a tét, mint egy „átlagos” hívásnál. Felemeli a hangját, nem beszél csúnyán, de úgy kiosztja a bejelentőt, hogy megfagy a levegő. Meg kell tudnunk, hogy lélegzik-e még a kislány. De a tanárnő nem enged, artikulátlanul üvöltve hajtja a magáét. Kriszta megérteti vele, hogy ezzel nem segít. Ez csak úgy megy, hogy rákiabál; olyanná válik, mint egy kiképző a Honvédségnél. Ezt már megérti a helyszínen lévő pedagógus is és engedelmessé válik. Légzésvizsgálat, pozícionálás és megkezdi végre a mellkaskompressziót. Egy-két perc veszteség, de még időben vagyunk. A megszelídített nő nyomja a tanítványa mellkasát. Pontosan úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva – egyetlen hibát sem vét. Ezt már a kiérkező esetkocsi visszajelzéséből tudjuk. Sikeres reanimáció, stabilizálják a beteget, lélegeztetik, van keringése. Mentőhelikopter érkezik, ők szállítják kórházba. Az esetkocsis bajtársak fantasztikus munkát végeztek, a mentőtiszt el is mondja, hogy itt most tényleg szükség volt az egyetemen tanultakra. Sikertörténet! Kriszta kimegy cigizni, muszáj kiengednie a feszültséget. Elismerően nézünk rá mindannyian – ez elképesztően nehéz volt…

Itt lenne a vége a sztorinak, de engedjétek meg, hogy leírjam, amit akkor éreztem; és amit előtte-utána már többször is, de soha még ilyen erőteljesen. Légzés- és keringésleállás esetén a legfontosabb az időben megkezdett újraélesztés. Tehát csak annak van esélye, akit nem egyedül ér utol a baj. Legyen mellette valaki, aki tud segíteni vagy segítséget tud hívni. És itt jön az időfaktor. Lehet bármennyire ügyes a mentőegység, ha nem kezdik meg időben a hatékony mellkasi nyomásokat, a beteg nem fogja túlélni. Én magam is voltam már ilyen helyzetekben: sikeres és sikertelen CPR-ek egyaránt. Ha nincs olyan ember, aki „azonnal” tud segíteni, akkor elvész a kapott esély. Szóval az én igazi hősöm aznap Kriszta volt, aki valami hihetetlen magabiztossággal képes volt rábeszélni egy vakrémületbe esett embert arra, hogy segítsen. Tűrve a sértéseket, túllépve a félreértéseken, eredményesen irányítva egy laikus életmentőt. Szuper!

#15