44 éves férfi, kórházból kórházba szállítás. Egerből indulunk, Neurológiai és Stroke Osztály a III. emeleten. Már az orvosok és az ápolók szavaiból is kitűnik, hogy Viktor különbözik az „átlag” betegtől. Magas, jókötésű, életerős. Fiatal. Amikor bemegyünk érte a kórterembe, már az ágy szélén ülve, felöltözve vár minket. Ott van vele a felesége és az édesanyja, akik érzik, hogy most végre felgyorsulnak az események. Logisztikázni kezdenek: a fiatalasszony otthon marad a két általános iskolás fiúgyermekkel; az anya pedig szeretne velünk jönni. Sikerül a két másik unoka „hazaútját” is megoldani az óvodából. Ők a beteg egyik testvérének a gyermekei. Merthogy itt az egész család a jelen történések mentén igyekszik helytállni. Kiderül, hogy Viktor édesapja és húga már a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Onkológiai Klinikáján várakozik.

A betegünk 2-3 hete kezdte érezni, hogy valami nincs rendben. Enyhe szédülés és néha fájt a feje; semmi olyan tünet, amivel kórházba szaladna az ember. Aztán hirtelen kettőslátás jelentkezett, ezért a család behozta őt az SBO-ra. Elkezdték vizsgálni: teljes szemészeti, belgyógyászati és neurológiai ellenőrzés. Tegnap CT és MRI felvétel készült, ami „térfoglalást” mutatott a koponyán belül. Az elváltozás oka és a természete még nem ismert. A család viszont azonnal intézkedett, megtalálták a vonalat az általuk legjobbnak vélt orvoshoz és ma reggel már a felvételekről készült CD-vel jelentkeztek a budapesti professzornál. Mi pedig a beteget szállítjuk a szakkórházba, ahol hozzáértő kezek és további vizsgálatok várják.

Viktor rendkívül fegyelmezett. Az egyik szemét folyamatosan lehunyva tartja. Külön-külön mindkettő jó működik, ám ha egyszerre kinyitja őket, akkor erős látászavar kínozza, amit rövid időn belül szédülés és hányinger kísér. A mentőbe az anyukája is beszáll, nagy tisztelettel köszöni meg, hogy velünk tarthat. Annyira feszült pillanatok ezek, hogy az asszonyt hagyom az ágy melletti székre ülni, én pedig menetiránynak háttal helyezkedek el. Röviden kifaggatom őket a történtekről és a kórelőzményekről; ám figyelembe veszem, hogy láthatóan nem szeretnének beszélgetni. A perceket számolják, hogy mielőbb a fővárosi intézménybe érjenek; miközben egymásban tartják a lelket. A Klinikán rákérdeznek, hogy ülő- vagy fekvő a beteg, majd rácsodálkoznak, hogy a saját lábán sétál be az épületbe. Merthogy Viktor sem enged az erejéből; megmutatja, hogy nem fogja elhagyni magát.

Sok-sok beteget láttam már, nagyon nehéz élethelyzetekben. Nincs szabály a gyógyulásra, de egyet biztosnak vélek: akiknek megfordul a sorsuk, azok mindannyian erős támogatást kapnak a környezetüktől és tesznek is ezért a szeretetért. Viktor és családtagjai esetében hihetetlen összetartásról árulkodtak a gesztusok és a tettek. Erőt és egészséget, mielőbbi gyógyulást kívánok Neki!

#33