Apai nagyapám Bartus Pista bácsi volt. A nagyszüleim közül őt veszítettem el legelőször, 72 esztendős korában. Aktív éveiben gépkocsivezetőként dolgozott Kömlőn és Tarnaszentmiklóson, a Termelőszövetkezetben. Egykor Csepel teherautón kezdett, a nyugdíjazásakor – 36 évvel később – pedig az imádott, billenőplatós, terepes IFA fülkéjéből szállt le. Azt az autót még én is vezettem, amikor gyakorlaton voltam Kömlőn, a Szövetkezetben. Ekkor már „Vince Jenő” bátyám járt vele. Aratáskor megengedte, hogy átüljek a volánhoz és elguruljak vele a nagyszüleim tornácos háza elé. Volt nagy öröm: az öregek megismerték a hangját a kocsinak, majd megpillantottak engem a volánnál. Nagyapa megkapta az „1 millió kilométer balesetmentesen” kitüntetést, a vele járó jelvényt büszkén erősítette a hűtőrácsra. A kocsit Berlintől nem messze gyártották, az egykori NDK területén. A fülkében csak két ülés volt, közöttük zakatolt a 6 literes dízelmotor. Miután tesómmal ikrek voltunk, Bartus papa egy pótülést szereltetett a „bakra”, hogy mindkettőnket el tudjon vinni magával fuvarba. Nagyon sokat utaztunk vele. Nem tett különbséget a két gyermek között – noha nevetve mindkettőnknek azt mondta, amikor szeretett volna valamit, hogy „hozd ide azt nekem…tudod, hogy Te vagy a kedvesebb”.

Különleges fazon volt, aki állandóan viccelődött. Mondjuk sajátos humorral. Általában 130-140 kilogramm körül mozgott a testsúlya, már a megjelenése is tekintélyt parancsolt. Erőteljes hangja és akaratos jelleme pedig egyedivé tette. Na, meg a felesége, aki kiegészítette minden hiányosságát. Bartus mami örök türelme és fenntartások nélküli szeretete fényessé tette a családnevünket. Furcsa, hogy a papát mégsem a vezetéknevén ismerték a környéken. Mint minden sofőr, szerette a társaságot és a közös poharazást. Regina néni kocsmájában ő is gyakran megfordult. Amikor letette az autót, az első útja általában oda vezetett és csak néhány kör után ment haza. De ez abban az időben nem volt ördögtől való. Mama is elfogadta; gyakran mondogatta, hogy „minden nap lett volna okom elválni, de eszembe sem jutott” – el kell tudni fogadni a másikat, csupán szeretni kell!

Szóval nagyapa törzsvendég volt az italboltban, de sűrűn megjegyezte, hogy ő nem iszik pálinkát. Ahogy a többiek itták a feleseket, Regina néni neki is kiöntötte a cseresznyét, majd egy kis kevertet csepegtetett bele a literes üveg csőrös kiöntődugóján keresztül. Az ital neve „pettyes” volt, mert az aranybarna likőr megszínezte a fehér pálinkát. Aztán az évek alatt nagyapám ragadványneve is ez lett: Pettyes Pista. Volt olyan, hogy két „nyolcvan pluszos” beteg ült velem szemben a mentőben (az egyikük Kisköréről, a másik Tiszanánáról), akikkel felidéztem nagyapám emlékét. Bartus Pistaként egyikük sem emlékezett rá, de amikor megemlítettem a ragadványnevét, mindkettőjüknek felcsillant a szeme és hosszasan mesélték a közös történeteiket vele. Fel is hívtam Apa húgát, Maját és elmeséltem ezt neki. Jóízűen nevettünk és végtelenül örültünk mindketten.

#34