Füzesabonyba hívnak minket, ahonnan Egerbe visszük a beteget. A mentő majdnem mindig a Sürgősségi Osztályra szállít, most sincs ez másképp. Tiszta rendezett családi ház és udvar, „Kádár-kocka” – ahogy mostanában gyakran hallani. Talán egy tetőcsere ráférne, ám a lakója már jócskán túl van a nyolcvanon, nincs igénye a felújításra. Kedves, barátságos asszony, akinek az arcán halvány nyugalom tükröződik, azzal a finoman megjelenő beletörődéssel, ami a magányról árulkodik. A férjét két évvel ezelőtt veszítette el, azóta egyre csak romlik az állapota.

Pedig a közelében élnek a gyermekei, a lánya és a menye most is itt vannak mellette. Kiszáradás veszélye miatt hívtak mentőt, a néninek napok óta hasmenése van, étvágytalan és alig iszik; emiatt legyengült, szinte felállni sem bír. A várnyomása alacsony (90/60 Hgmm körüli), ezért folyadékot próbálunk pótolni, infúzió formájában. Ám a dehidratáció miatt az erek már kezdenek összeesni; így amikor már vezet a branül, eldurran a vénája. A halvány kis beteget ez sem zavarja, de én nem szurkálom tovább; „az SBO-n majd megcsinálják a lányok, ők sokkal ügyesebbek” – mondom, ezután magasabbra emeljük a lábait, pozícionálással javítunk a tenzióján.

Érezni lehet a lemondást a viselkedésén, amit a lánya is megerősít, aki minden problémára gyakorlati megoldást keres. Viszont az édesanyjával már nem tud mit kezdeni, hiába jön el naponta többször. A nénivel mindig történik valami baj, esik-kel. A család már látja, hogy állandó felügyeletre szorulna, de ő hallani sem akar az Idősek Otthonáról. Azt mondja, a legjobb lenne már „elmenni”. Nemcsak a szavai, a szemei is szomorúak. Nagyon nehéz életszakasz, még vitatkozni sem tudok vele. Elmesélem, hogy a szemközti szomszédom, a drága Marika néni ugyanilyen helyzetbe került: az idő előre szaladt, ő pedig nem bírta már követni; annak ellenére, hogy nem volt beteges, sőt szellemileg frissebb volt bármelyikünknél. Veszélyessé vált számára az egyedüllét, gyakran elesett és megsérült. Ezért be kellett látnia, hogy szakszerű segítsége szorul. Egy nagyobb intézménybe került, ahol azóta is jól érzi magát. Kitűnő szobatársak, orvosi felügyelet, soha nincs egyedül. Arra kérem a betegünket, hogy legalább próbálja meg; ha nem érzi jól magát, akkor keresnek más megoldást. Szerető családja úgysem hagyja olyan helyen, ami nem felel meg neki.

Ezután a lányomról mesélek, aki nemrég költözött albérletbe a barátjával. Rájuk szakadt az önállóság teljes felelőssége. „Pislognak, mint pocok a lisztben”, hogy a háztartás vezetése mennyi nehézséggel jár. Eddig kollégiumban laktak, most már mindent maguk intéznek. Ezen már a betegünk is mosolyog, sőt nevet! Pedig neki egy ugyanilyen változást kellene elfogadnia: megszoknia egy új helyet, ami szerencsés esetben biztonságot nyújthat számára. El kell fogadnia az öregedést, a szépkorúság lemondásait…és a majdani közösség talán a melankólián is enyhíthetne.

#32