Collapsus utáni állapot. Minden előzmény nélkül ájult el, néhány másodpercre elveszítette az eszméletét. Ráadásul ezt közterületen sikerült „összehoznia”, egy táncoló-szórakozó tömeg közepén. Merthogy az egri várnál éppen utcabált rendeztek és a két lánytestvér eljött ide szórakozni a barátaikkal. Szerencsére le tudott ülni, amikor érezte, hogy valami nincs rendben, így nem sérült meg. A mentővel behajtunk a lezárt területre, ahol többen integetnek, a beteg húga vár minket. Őt ismerem is, 15 évvel ezelőtt a gyermekeink ugyanabba az oviba jártak. Napsugár csoport – merthogy Eger tényleg ennyire kicsi, mint egy óvodai közösség. Dóri nagyon izgatott; elmondja, hogy mi történt a nővérével és egyből megkérdezi, hogy ugye vele maradhat. Igenlő választ adunk, de először meg kell vizsgálnunk Évit, aki egy lépcsőn ülve a falnak támaszkodik. Sápadt és kifejezetten erőtlen. Megtudjuk, hogy a rosszullétet nem kísérte görcsroham és idegrendszeri tünetei sincsenek. A mellkasa nem fáj és a végtajai sem zsibbadnak. Viszont, amikor rosszul lett, hirtelen leverte a víz – ijesztő hideg veríték.

A körülötte lévők szörnyen megijedtek. Betegünket felsegítjük a mentőre, ágyra fektetjük és elmagyarázzuk, hogy el kell végeznünk néhány vizsgálatot. A paraméterei teljesen rendben vannak (mint egy 20 évesnek, pedig ő már kb. a duplája) és a vércukorszintje is normális. El is mondja, hogy vacsorázott, mielőtt elindultak a buliba és folyadékot is fogyasztott rendesen, egész nap. Az viszont tény, hogy egy hirtelen fellépő keringési zavar áldozata lett, aminek az okát még nem ismerjük. EKG-t készítünk a mentőben, de előtte egy kicsit távolabb állnunk a tömegtől. A testvére ekkor már az autóban ül velünk és rettenetesen izgul. Többször elmondja, mit is látott; néha megismétli, amit tőlünk hall – megpróbál belekapaszkodni az „aktuális jó hírekbe”. A ragaszkodását tiszteletben tartja a gépészem is: amikor megáll, rákérdez, hogy hátra jöjjön-e segíteni. Ez máskor nem is kérdés, most viszont így maradunk, hogy elférjünk. Nincs szívünk leszállítani az aggódó hozzátartozót. A felvételt elküldöm Miskolcra, ahol egy kardiológus doktornő nézi meg. Neki kell referálnom a történtekről és a beteg állapotáról. Miután megismerte a részleteket, az orvos jó hírt közöl: az EKG nem mutat eltérést. Évit így az egri kórházba szállítjuk, valószínűleg nem kardiológiai eredetű a rosszulléte. A két nő megkönnyebbül, annak ellenére, hogy szükség lesz további kivizsgálásokra.

Együtt örülnek, pedig még csak nem is látják egymást. Évi az ágyon fekszik, félülő testhelyzetben, míg Dóri a háta mögött ül; mindketten menetiránynak háttal. Én vagyok csak szemben velük és azt látom, hogy a két lánytestvér összekapaszkodik. Nem érnek egymáshoz, vagy ilyesmi, de a testvéri szeretet összekulcsolja a szívüket. Olyan, mintha a lelkük fonódna össze. Mintha a karjaik elérnék a másikat és soha többé nem engednék el. Szinte izzanak együtt, kölcsönös szeretetükkel a felszínen tartják egymást. Nagyon erőteljes érzés, fantasztikus volt megtapasztalni.

#31

Megint csak Budapest. Ahogy végzünk a betegátadással, már kapjuk is a következő feladatot. Astoria villamosmegálló, végtagsérülés. Megadták, hogy melyik oldal: a Deák irányából a Szabadság híd felé. Megállunk az út szélén, mert bent áll egy villamos, így nem is látjuk a sérültet. De ahogy kigurul a jármű, már integetnek nekünk; mutatják, hol vannak pontosan. Katika néni 80 év körüli; már leszállt a villamosról, amikor elveszítette az egyensúlyát és „megpördült”. A bal oldalára esett, óriási fájdalma volt. Segítőkész kezek felállították, de az alsó végtagját nem tudta terhelni, ezért sokáig fél lábon állt. Viszont 30 fok felett van a hőmérséklet. Éppen a mai napon jött be ez a nagy meleg és a beton vonzza-fokozza a hőséget. Szóval le kellett ülnie és ezt követően már mozdulni sem bírt.

Amikor a villamos elindul, mi felállunk a sínekre. Áthajtunk a „Demszky-csöcsökön”, ahogy a pesti autósok és motorosok hívják a villamos sávot határoló, félgömb alakú betonszegélyeket. Megnézzük a nénit és kivesszük az ágyat az autóból. Mondjuk neki, hogy próbálunk nagyon vigyázni rá, de ez most kellemetlen lesz. Ilyenkor az ép végtag kerül a sérült láb alá; csak azt emeljük, hogy ne feszüljön, ne fájjon annyira. A beérkező villamos megáll mögöttünk; jó hosszú a peron, így le tudja szállítani az utasait. A vezető int nekünk, hogy rendben van így, nem kell kapkodnunk. Amikor Kati néni már a mentőben fekszik, félreállunk és elmagyarázom neki, hogy mi történhetett. Csípőtáji sérülés, a bal láb kifelé rotál, megrövidült. Nem zúdítok rá mindent egyszerre, hogy ne ijesszem meg még jobban. De egyértelműnek tűnik a helyzet: combnyaktörés. Rettenetesen ki van tikkadva, én mégis arra kérem, ne igyon; valószínűleg meg fogják műteni. A Baleseti Intézetbe szállítjuk, ahol a szokásosnál is többen vannak. Megdöbbenünk, amikor odaérünk. Tele van a váró, három mentő is áll előttünk (akik még a Triázsra várnak) és számtalan sérült, akiket a hozzátartozóik hoztak be. Tényleg olyan, mint egy túlzsúfolt vasútállomás.

Katika néni viszont a türelem megtestesítője. Sikerült úgy pozícionálnunk, hogy szinte megszűnt a fájdalma. Közben a férje is megérkezett, akit még a mentőből hívott fel. Mindketten nyugdíjas vízügyi mérnökök. Büszkén mesélik, hogy a családjukban minden gyerek és unoka a Műegyetemen végzett – csakúgy, mint ők maguk. Közben az is kiderül, hogy a SOTE-n áramszünet van, ezért minden traumást ide irányítanak. A várakozók között óriási a feszültség. Szinte mindenki elégedetlenkedik, többen hangosan veszekednek a nővérekkel, néhány ember durva sértések közepette ott is hagyja a kórházat. Csak Katika néni és a párja, Zoli bácsi nem ideges. Olyan önuralommal bírnak mindketten, hogy azt tanítani kellene. Pedig több, mint 80 percet várunk, amíg az orvos behív minket. Ezt megelőzően még arra is figyelnek, hogy köszönetet mondjanak nekünk, csodaszép szavakba öntve a hálájukat.

#30

Egy apró Heves megyei település, ahonnan Anyu és Apu is származik. „Kömleiek” – így mondják magukról a helybéliek. Anyai nagyapám, Cseh Zsiga bácsi háromgyermekes család legkisebb tagja, ami meghatározta a sorsát és a generációs öröklés okán talán az én életemet is. Cseh papa 1931-ben született, a II. világháború alatt még gyerek volt, 13-14 éves. Ezért nem vitték el harcolni, viszont a környezetében szinte minden férfinak mennie kellett. Apa, fiútestvér, nagybácsi, szomszédok, barátok – a felnőtt férfiak mind bevonultak katonának. A gyerekek az asszonyokkal és az öregekkel maradtak a faluban, óriási teherrel a nyakukban. Egészen fiatalon dolgozniuk kellett, a fiúknak főként nehéz fizikai munka jutott.

Nagyapám azt hitte, szerencsés. A szüleinek volt egy lova, amit ő fogott be a kocsi elé és hajtott nap, mint nap. Ez úri feladat volt, egy legénynek még kalandos is lehetett. A baj akkor kezdődött, amikor 1944 novemberében a háborúban egymással szemben álló felek megküzdöttek a faluért. A frontvonal a hevesi kistelepülés közelében húzódott – végtelenül hosszúnak tűnő ideig. Kömlő a harcokban többször is gazdát cserélt, a kényszerű visszavonulások alkalmával az elesett katonák temetését társaik nem tudták elvégezni. A feladat a kömlei lakosságra hárult, majd 1945 tavaszán a helyieknek a hősi halottak végleges elhantolásában is segédkezniük kellett. A legnehezebb napokban és hetekben a polgári lakosság a pincékben bujkált, félelem és reménytelenség uralkodott a településen.

De a harcok végül megszűntek, mert minden rossz véget ér egyszer. A megmaradtak elzárták a szívükben a borzalmakat, nagyapám és nagyanyám sem beszélt erről többé. Én törtem meg a csendet, amikor főiskolás lettem. Nagyon szerettem a nagyszüleim meséit. Amikor csak tehettem, leutaztam hozzájuk és faggattam őket a múltról, a családunkról, az életükről. Történeteikből megismerhettem a régmúlt időket; szokásokról, háziállatokról és munkáról meséltek a legtöbbet. Szegényparaszti családok szülöttei voltak mindketten. Nagyapám végül állatgondozó lett, ami különösen tetszett nekem. Évtizedekig dolgozott a helyi tehenészetben (ezt „Százas”-nak hívták akkor), majd a sertéstelepen folytatta a munkát. Nagyon sokat segédkezett az állatorvosnak is – annyi, de annyi borjú, csikó, és kismalac született meg a két keze segítségével! Cseh papa tisztelte az életet.

A konyhájukban ülve beszélgettünk egy hétvégén, míg a mami a főzéssel fáradozott. Én megint csak kérdezősködtem, ekkor éppen a világháborúról. Nagyapám őszinte volt, mint mindig. Fájdalmasan nehéz korszakról mesélt, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt megszenvedtek. Vagyis mesélni próbált, de a hangja elcsuklott és könnybe lábadtak a szemei. Ekkor Cseh mama kezdett beszélni. „Nagyapádnak is volt lovaskocsija, nekik kellett a sírokig szállítaniuk az elhunyt katonákat” – mondta és ezzel lezárta a témát, szókimondó gondoskodásával újabb évtizedekre száműzve a démonokat.

#29

69 éves férfi, ágyban fekvő, önállóan csak felülni képes. Az ágykeretre rögzített kötéllel tudja felhúzni magát. Két éve tartja fogságban a teste és a szobája. A falra televíziót szereltek, a tévézés a legfőbb elfoglaltsága. Szórakozásnak nem mondható, mert ha nem lenne mozgásképtelen, akkor egy percig sem nézné. Egykor autószerelőként dolgozott a Volánnál. Az Eger közelében felépített családi ház hátsó udvarán még most is ott áll a szerszámokkal felszerelt dupla garázs, ahol egykor szabadidejében szerelgetett és a gyermekeit is megtanította erre.

Két éve lett beteg, a bal oldala lebénult. A rehabilitáció során kialakult lágyéksérve és a prosztata megnagyobbodása miatt állandó hólyagkatétert kapott. Ez lett a legkeservesebb problémája és mi is ezért vagyunk most náluk. Megint nem vezet az eszköz – vizeletretenció (elakadás). A hasa feszül, amit tompa fájdalomként ír le; viszont azt is tudja, hogy ez fokozódni fog, ha nem cserélik ki a katétert. Türelemmel viseli a nehézségeket. Ehhez erőt ad, hogy az urológus szerint nem végleges ez a megoldás; még van remény, javulhat a helyzet. A felesége segíti őt, támogatja, óriási türelemmel. Pedig fizikálisan is nehéz ez a fajta gondozás. Felmerült már, hogy otthonba adják, de János bácsi nem szeretne a helyi intézménybe költözni. Azt mondja, ott a volt kollégák feleségei dolgoznak és szégyelli előttük az állapotát. Így nem is kérdés, hogy a házukban marad, a párja mellett. Az asszonyka több, mint 40 éve dolgozik, az utóbbi évtizedet egy egri pékségben húzta le. Egy éve van hátra a nyugdíjig, utána már könnyebb lesz helytállni. Kéri, hogy hadd jöhessen be a mentővel a kórházba – természetesen elvisszük. A kisebbik fia majd visszahozza őket.

Útközben az asszony beszél, János bácsi csak helyesel és elégedetten mosolyog. Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy eltereljem a figyelmet a problémákról, a kórelőzmény mellett a körülményeikről érdeklődöm; arról az időszakról, amikor még minden rendben volt. Nagyon hamar a családra terelődik a szó, elmesélik, hogy három gyermekük született, két fiú és egy lány. Mindhárman a környéken élnek, szerető kapcsolatot ápolnak egymással. Amikor összejön a teljes família, az étkezőasztalt meg kell toldani, hogy mindenkinek legyen hely. Összesen 5 unokájuk született: vannak, akik már egyetemre járnak, de van egy egészen pici is. Ekkorra már felszabadultan mesélnek az életükről, csupa szép dologról. Az SBO-ra érve János bácsi elmondja a problémáját, miközben a felesége háttérbe vonul. Csupán akkor lép oda a triázspulthoz, amikor mi már végeztünk és átemeljük a férjét a kórházi ágyra. Egy nagyobb méretű ajándéktasakot nyújt oda az ápolónak, amiben tisztára mosott, apró plüss figurák vannak. Folyamatosan gyűjtögetik azokat a játékokat, amiket az unokáik már nem használnak. Most pedig kihasználták az alkalmat, hogy a Sürgősségi Osztályra érkező gyermekekhez juttassák el őket. Aranylelkű emberek, akik figyelnek másokra is a bajban. Respect!

#28

„Él, mint Marci Hevesen” – a legenda szerint, az 1900-as évek elején Zöld Márton alföldi betyár néhány év alatt hatalmas vagyonra tett szert, amit Heves megyében szórt el, gondtalanul szórakozva. Heves városa hosszú ideje hagyományként őrzi a történetet és annak szereplőjét: így évről-évre megválasztják Heves Marciját. Rendszerint a település egyik közkedvelt lakóját bízzák meg e nemes feladattal, olyan embert, akit mindenki ismer és nagyra tart.

Főhősünk több éven át szolgálta a várost Marciként és népszerűsítette ezzel szűkebb hazáját. Akkor még volt tisztességes neve és foglalkozása. Ma már csak „Tónyó” becenéven ismerik. Évtizedeken át központi figurája volt Hevesnek, tiszteletre méltó vadászember, aki saját szakmája mellett kitanulta a hentes mesterséget is. A helyiek azon versengtek, hogy őt hívhassák meg magukhoz disznóvágásra. Emellett az összes városi rendezvényen jelen volt, általában ő ment elől; könnyen szerethető személyisége, közvetlensége és a jelenlétét körülvevő emelkedett hangulat miatt rendkívül népszerűvé vált. Költségeit fizette a város, gyakorlatilag mindenhol vendégül látták; jó szívvel hívták és mindig marasztalták.

De mindez már csak a múlt. „Tónyó” hosszú éveken át úgy élt, mint Zöld Marci – gondtalanul, vidáman, könnyelműen. A fényűzésben elszórta a vagyonát, eltaszította maga mellől a családját és a barátait. Most már a legtöbben kerülik őt. Alig van olyan nap, hogy ne vinné be a mentő Egerbe. Rendszerint részegen fekve találják meg az utcán, de sokszor ő hív segítséget, mert érzi, hogy rosszul lesz, rohamozni fog. Azt beszélik, hogy a legtöbb kerékpárt ő vásárolta meg a városban, csakhogy mindig elhagyja azokat – általában nem is emlékszik arra, hogy hol.

„Tónyó” most 65 éves, alkoholos epilepsziás, sokszor kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Minduntalan elesik, általában a fejét töri össze. Az orrcsontja deformált, azt már helyre sem rakják. Az arca borvirágos, kitágult hajszálerekkel; bőre ráncos, érdes. A fejéről már annyi koponya CT készült, hogy ha nem inna, akkor sem működne megfelelően a buksija.

Alig bír járni, nehezen és lassan mozog. Ezért kellenek a biciklik. Nekem egyszer elmesélte, hogy a lábujjai lefagytak, amikor egy télen a bajba jutott vadászkutyáit próbálta menteni a hóban. Kifejezetten jóindulatú, előzékeny, barátságos ember. Azt is mondta már – miközben a mentőben meghúzta a flakonos borát –, hogy csak azért iszik, nehogy rohama legyen, mert tudja, hogy azzal csak további munkát adna nekem. Meg, hogy szívesen lett volna mentős, mert nagyon szép szakma. Csakhogy az életútja sajnos nem ezt vált hivatottá megmutatni a világnak. Sokkal inkább a magasságokat és mélységeket. Ugyanúgy, mint Zöld Mártonnak, akit a monda szerint néhány évnyi dorbézolás után végül elkaptak és kivégeztek. Sorsszerű az egész – mit gondoltok, vajon minden okkal történik?

#27

Hajléktalanszálló Eger északi részén, Felnémet végében. Tíz éve már, hogy kiköltöztették ide a belváros közeléből. A korábbi „Kertész 100” – már akkor is közismert hely volt. Emlékszem, mekkora hullámokat vert az intézmény tervezett jövőjének sorsa. Az eredeti helyszín, a Maklári hóstya és a Tihaméri városrész határán rendkívül értékes telek, ráadásul a környék lakói is tiltakoztak a működése ellen. Most távol van mindentől, a vasút túloldalán. Az egyetlen zavaró tényező, hogy az ott élők átvándorolnak a teljes északi városrészen, mire „hazaérnek”.

Nagyon sokat járunk ide, saját orvosi szolgálatuk van és a doktornő nem bízza a véletlenre a leromlott egészségi állapotú emberek sorsát. Most egy bácsiért jövünk, akinek ugyancsak az intézmény orvosa állított ki sürgősségi beutalót. Jócskán elmúlt 70 éves, ruházata tiszta, rendezett és szerencsére nincs is rosszul. Sőt nem is érti, miért kell most kórházba mennie. „Nincs itt olyan nagy baj” – mondja vidáman, azonban a vérképe mást mutat. Az emeletről sétál le, lassan, öregesen. A mozgásszervi problémái évek óta fennállnak; úgy mondja, ehhez már hozzászokott. Aktív éveiben víz-, gáz- és fűtésszerelő volt. Ebből a múlt rendszerben is meg lehetett élni, bár sokat kellett „fusizni”. Nagy családi ház, feleség, egy fiúgyermek. Na, meg állandóan távol otthonról, mert minden megbízást elvállalt, ha tehette. Szerette a munkáját, a felesége viszont nem bírta elviselni, hogy annyit dolgozik. A pénz jól jött, de sokszor ellenőrizgette; nem akarta elhinni, hogy olyan sokáig javít egy-egy helyen. Aztán persze válás lett a vége. Az ingatlant otthagyta nekik (sose mondta, hogy ő nem hibás, hiszen az italt is kóstolgatta), úgy gondolta, a szülői házat úgyis ő fogja örökölni. De nem így lett, az édesanyja mindent az unokára hagyott.

A vízvezetékszerelő hajléktalan lett, a Tulipán téri szálló egyik első lakója, aki már a „Kertész 100”-ban is éveket töltött el. De nem sokáig bánkódott ezen, sőt miután túltette magát a történteken, tanult is belőle. Amikor nyugdíjas lett és már dolgozni sem bírt, abbahagyta az ivást. Most már csak egy-egy felest fogyaszt el reggelente, utána semmit. Kevesen tudják, de az intézmény emeleti része ápoló-gondozó otthonként működik. Négyágyas szobák, napi háromszori étkezés, orvosi felügyelet. Az ott élők fizetnek az ellátásért, a nyugdíjuk fedezi a költségeket. A betegünk megegyezett a vezetővel, aki meghatalmazással felveszi a teljes összeget, majd levonja belőle a kiadásokat, a maradékot pedig odaadja neki. Ebből megveszi a napi barackot és mindent, amire még szüksége lehet.

Rákérdezek a kerítés külső oldalán üldögélő, éppen piáló hajléktalanokra. Azt mondja, ők mind a földszinten „élnek”, éjszakára jönnek csak be, így napközben ihatnak. Gyakori, hogy tőle kérnek kölcsön 500 forintot. „Mit ér az ma már, egy-egy ezrest szoktam nekik adni, érezzék jól magukat egy kicsit” – mondja elégedett mosollyal, mint aki csakugyan nem közülük való.

#26

Akaratlanul is felvetődhet a kérdés, hogy a mentősök hogyan bírják elviselni a szélsőséges lelki terhelést, hogyan hat rájuk az emberek sorsának igazságtalan valósága. Biztosan magadtól is rájöttél már, senki nem úgy születik, hogy minden nehézséget képes legyen elviselni. Egy percig se hidd, hogy mi annyira kemények vagyunk, hogy mindent kibírunk! Leírom Neked, velem hogyan történt:

Heves városában kezdtem mentőzni. Ott mutatták/tanították meg nekem először, hogy miként lehet túllendülni egy-egy feldolgozhatatlannak tűnő eseményen. A tapasztalt bajtársak ezt nem úgy csinálták, hogy teszteket nyomtak elém vagy arról faggattak, mennyire volt viszontagságos eddig az életem. Sokkal inkább maguk mellé ültettek. A hevesi mentős közösség ebben a tekintetben nagyon összetartó. Ha belefutottam valami igazán megrázó feladatba, akkor rászánták az időt, hogy egy asztalhoz üljenek velem a pihenőben. Tudták, hogy úgyis kijön belőlem a szörnyűség. Meghallgattak. Meghallgattak és aztán következett a varázslat. Mesélni kezdték a saját, hasonlóan nehéz eseteiket. Nem tromfoltak és nem is vágtak egymás szavába. Csak egyszerűen elmondták, hogy kinek-kinek mi volt a legnehezebb. Aztán jött a sztorizás és jöttek a viccek. Olyan történetek, amiket hallva már mindenki hangosan nevetett. Még én magam is, aki néhány órával korábban még olyasmit láttam, amiről azt hittem, nem létezhet. Egyszer csak túllendültem a nehezén; hála nekik úgy, hogy szinte észre sem vettem. Három évig dolgoztam velük. Köszönöm a sorsnak, hogy Hevesre terelte az utam. Pedig ez csak véletlen volt; amikor jelentkeztem, azt mondták, ott azonnal tudok kezdeni vagy pedig várnom kell. Nem vártam.

Miközben észrevétlenül megtanították, hogyan viseljem el a borzalmakat, megerősödött bennem még valami, amit – így visszaemlékezve – már korábban is tudtam. Eszmében, hitben, szerelemben minden embernek joga van a saját meggyőződése és céljai szerint élni. Te döntesz és senkinek nincs köze ahhoz, mit választottál. Szép színes a világ, szerencsére nem vagyunk egyformák. „Eszmében, hitben, szerelemben” – ez az, ami feltétlenül kell az elfogadáshoz és a megbékéléshez. Ha ezt egyszer belátod és betartod magaddal és másokkal szemben is, akkor a betegekkel és a hozzátartozókkal sem lesz problémád, képes leszel tiszta szívből segíteni.

A Hevesi Mentőállomáson van egy mondás: „Ha vasárnap minden ember kimenne a piacra és egy-egy lepedőre kiterítené a problémáját, majd megnézné a többiekét, akkor a nap végén mindenki a sajátját szorongatva térne haza az otthonába.” Amikor úgy érzed, hogy rosszabb már nem lehet, megismersz valakit, akinek kétszer olyan nehéz a helyzete. A mentőben pedig a legtöbbször a felszínre tör az emberek fájdalma, bánata és reményvesztettsége. Szóval mindig csak nyitottan és megértéssel…

#25

CT vizsgálatra szállítunk Egerből Gyöngyösre, mert váratlanul elromlott az „itthoni” képalkotó masina. Szóval ez megint beszélgetős út lesz; azonnali (sürgős) szállítás, ugyanakkor nagy a távolság. Kéklámpa és sziréna, autópályán megyünk. A gépészemnek ez természetes – ösztönösen kerüli, hogy összerázza a beteget.

80 év feletti hölgy; hosszú ideje nyugdíjas, egykor pedagógus volt. Saját elmondása szerint alapvetően szótlan, visszahúzódó ember, de az utunk során kiderül, hogy a szavak mestere. Évtizedekig tanított biológiát és technikát (micsoda párosítás!) az egyik egri általános iskolában. Ma reggel viszont azért hozta be a férje a kórházba, mert akadozik a beszéde, mintha csak gondolkodna a mondandóján. Agyi vérellátási zavar, ennek feltárásához szükséges a natív koponya CT.

Gyorsan elkészül a felvétel, amit egy radiológus doktor értékel, majd megküldi az eredményt a vizsgálatot kérő kórháznak. Mire visszaérünk Egerbe, már látni fogják a leletet és tájékoztatják róla a betegünket. Ő viszont rendkívül kíváncsi, rettenetesen izgul. Menet közben megbeszéltük, hogy miért fontos ez a vizsgálat és miért jelentkezhettek a panaszai. Gyöngyösön mégis annyiszor rákérdez az eredményre, hogy tovább dobom a labdát. Az operátort megkérem, nézzen rá a felvételre. „Ez csak folyosói pletyka” – hangsúlyozom a néninek; de elárulom, amit sikerült megtudnom. A kolléga megmutatta nekem is, hogy nincs markáns eltérés a felvételen: egyértelmű meszesedés látszik, ám szimmetrikus, mindkét oldalon felfedezhető.

Minimális információ, mégis reményt nyújt a betegnek, hogy talán mégsem olyan nagy a baj. Visszafelé elmagyarázom neki, hogy így is fontos a kórházi kezelés, a vérhígítás és a rehabilitáció. Ezt megérti és megnyugszik, a mentőben ez igen lényeges körülmény. Így is van már elég baj, nem hiányzik még több probléma. Egyszerű pszichológia; nem gondolom, hogy átverés lenne (megérttettük vele, hogy mi nem vagyunk orvosok).

Az autópályán már arról mesél, hogy bölcsészként a tudományban hisz. A természetfeletti dolgok helyett fura hobbik felé fordul, amik Johannes Gutenberg örökségéhez kötöttek. Nem használ számítógépet és okostelefont sem. Imádja viszont a különleges, kevésbé ismert szavakat. Ha ilyet hall, azonnal kikeresi az Idegen szavak és kifejezések szótárában vagy más könyvben; sőt könnyedén meg is jegyzi azt. Ekkor már mindketten nevetünk – nem egy szokványos elfoglaltság. Persze mesél a családjáról is (a férjéről nagyon sokat és informatikus fiáról); meg arról, hogy van egy visszatérő gondolata, ami az egész világon a legrejtélyesebb a számára. Jelesül az, hogy a földünk – a hatalmas méretei ellenére – miként képes lebegni és mozogni a végtelen űrben. Tényleg fantasztikus asszony, nem mindennapi gondolatvilággal. Mielőbbi jobbulást Neki!

#24

Egerben ez közismert hely. Az utca eleje rendezett, a vége már húzósabb. Sokat járunk ide, a terület felső részén élők általános egészségi állapota még az átlagnál is aggasztóbb. Zömében romák élnek itt, kiegyenlítetlen esélyekkel. Az Irányító Csoport ismeri a családot: a betegünk édesanyja sokáig a kórházban dolgozott, takarítóként. Már nyugdíjas. A fia most 43 éves, hozzá megyünk. A lába és a hasa erősen vizesedik, reggel óta fokozódó nehézlégzésről számol be. A panaszai 3 napja kezdődtek, de néhány éve már súlyos betegségekkel küzd. Szívelégtelen, 1,5 éve ICD-vel él, cukorbeteg és COPD-s. Legutóbb azt mondták neki a „pesti szívkórházban”, hogy szívátültetésre lenne szüksége, de hallani sem akar róla.

Nagyobb darab cigányember, most el is van hízva; de mit tehetne, nem bírja már a terhelést, fáradékony. Néhány perc alatt levesszük, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért mentőt kellett hívnia. Megvizsgáljuk, majd elmondjuk, hogy ezek a panaszok maguktól nem fognak megszűnni, szóval indokolt volt az a telefonhívás. Elkeseredett, még azt is odaszúrja, hogy nem tudja, már minek él. „Ezt azonnal fejezze be” – kérem Tőle. A legidősebb fia (még nem töltötte be a 23-at) végig mellette van. Ő mondja el, mi történt most, full értelmes gyerek. De ott van minden rokon körülöttünk: sokan bent a lakásban, a többiek az udvaron. Szerető család, ezt már korábban is írtam a romákról. Sokan példát vehetnének róluk. A mentőben a körülményeiről kérdezem. Elmondja, hogy a testvérének építőipari vállalkozása van, ő maga is abban dolgozott. Most pedig az elsőszülött fia van ott, családi házakat építenek az alaptól a tetőig. Leginkább a megyében, de sokat dolgoztak már a fővárosban is.

Ekkorra megnyugszik, elmondja, hogy nincs ellenére, ha kórházba kell menni. Három fia és egy lánya van, na meg az első kisunoka. Tudja, hogy otthon minden rendben lesz, a legidősebb legény kézben tartja a dolgokat. A két öccse szintén megbízható; és itt jön a lényeg! A betegünk nem pénzt adott a fiúk kezébe örökségként. Úgy nevelte őket, hogy szakmájuk legyen (víz-gáz-szerelő, burkoló, kőműves) és mindannyian kitűnővel végeztek. Az apa abban hisz, hogy egy dolgos ember nem tér rossz útra, az értékrendje nem engedi. Elmondja, hogy a legnagyobb félelme az volt, hogy az ő családját is megmételyezi a drog, ami a legtöbb roma családot tönkreteszi az utcájukban. De nem így történt. Már minden fiúgyermek felnőtt és dolgozik. Képzeljem el – mondja büszkén –, a mai napig bekopognak a szobájukba és jelzik, ha elmennek otthonról. Amikor a TESCO-ban vásárolnak, felhívják őt videón, hogy milyen gyümölcsöt vegyenek; mert tudják, hogy az édesapjuk beteg és ez szükséges az egészségéhez. Ilyen az élet gyönyörű körforgása. Persze bármikor jöhetnek közbe nehézségek, de az biztos, hogy az apa jól döntött, amikor elkötelezte magát a fiúk taníttatása és keménykezű, következetes nevelése mellett.

#23

Most én vagyok a gépész. Havonta egyszer van lehetőségem erre, Budapesten. Ez is KMR, de ilyenkor megfordulnak a szerepek; az ápoló bajtárs irányít, én a mentőautót vezetem. Máriaremetére kell mennünk, meredek utcácska egy domboldalon. A családi ház földszinti lakrészére keskeny lépcsősor vezet. A beteg zavart, gyenge, beszélni is nehezen tud. Legalábbis mi alig értjük, amit mond. A hozzátartozók elmondják, hogy korábban volt egy stroke-ja, nagyon durva maradványtünetekkel. Hetek óta a kórházakat járja, most sincs jól. Pista bácsi 61 éves, a jobb oldala teljesen megnyomorodott (hemiplegia). A lábát képtelen kinyújtani és a jobb keze is kényszertartásban rögzült. Az izmai merevek, gyakorlatilag ágyban fekvő. A családdal közösen visszük le az autóhoz, nagyon lassan, óvatosan.

A felesége beszáll hátra és az ápolónak segít az anamnézis megismerésében, a lánya pedig beül mellém a vezetőfülkébe. Rendkívül nyugtalan, az édesapja következő napjai miatt izgul – rossz tapasztalat az előző kórházi időszakból. Szilviának hívják (Sziszi a beceneve) és többször elérzékenyült már a házban is. Az apukája 21 évvel ezelőtt lett beteg: otthon kapott szélütést, ami epilepsziás rohamot váltott ki nála. Pista bácsi ekkor 40 éves volt, az otthonukhoz közeli Adyligeti Rendészeti Szakközépiskolában dolgozott főtisztként, mint rendőr őrnagy. Civil fiatalok százainak adott tisztességes hivatást, közrendes járőröket képezve belőlük. A régi szolgálati törvénynek köszönhetően közel állt a nyugdíjhoz; kikérte az éveit, ám rosszul számolták ki neki. Ezen annyira feldühítette magát, hogy stroke lett a vége. Sziszi találta meg, mindössze 13 évesen. Szóltak a háziorvosnak, aki rosszul szervezte meg a betegutat. Epilepsziának vélte, a valós kiváltó ok fel sem merült benne. A kórházba kerülése alatt az értékes órák elvesztek. Időablakos kórkép, így hát Pista bácsit nem lehetett rehabilitálni, hazaengedték. Képzeljétek el, mit élhetett át az az ember, aki korábban nem tűrt semmiféle ellentmondást, megszelídítette még az oroszlánt is. Hirtelen pedig a saját teste szabott neki szigorú, áthághatatlan határokat.

A stroke óta Sziszi gondozza, ismeri minden rezdülését. Ő most 34 éves, nincs párja, nincs gyermeke. A saját döntése volt: a fiatalságát alárendelte annak, hogy az édesapját életben tartsa. A barátnői egytől-egyig azt mondták, hogy egy évig sem bírták volna a magatehetetlen ember mozgatását, ellátását. De Sziszi nem akarja elengedni, képtelen lenne idősotthonba adni. Beérünk a kórházba, azonnal az apjához siet. Úgy néz rá, hogy ilyesmit nagyon ritkán látni. Önzetlen, rajong érte, félti – szóval teljes szívéből szereti. Újra könnyes a szeme. Az apukája pedig hálás; nem szól, de őszinte, örömteli mosollyal köszöni meg neki az örök gondoskodást.

#22