Áttétes tüdődaganat, végstádium. Már nagyon sokat szenvedett a beteg és a családja is. Most a gyermekei hívnak minket, mert elviselhetetlen az anya fájdalma. Pedig még fiatal, be sem töltötte az 50-et és kevesebb, mint 40 kiló.

Vidéki kistelepülés, temető a falu központjában, egy domboldalon. Közvetlenül a kerítés túloldalán nagy régi ház, ahová csak egyetlen hosszú, meredek út vezet fel, a temető kerítésével párhuzamosan. Oda sem tudunk állni a mentővel, lapáthordágyat készítünk elő. A családtagok lejönnek elénk, mindannyian zaklatottak: az asszonyok jajveszékelnek, a férfiak hangosak, kiabálnak.

Tél van, ezért nem a házba kell mennünk. Egy melléképületbe vezetnek, azon rozoga faajtó. Egyetlen helyiség, a végében fa tüzelésű kályha. A kályhacsövet úgy vezették ki a szabadba, hogy körülötte kb. egy arasznyi rés tátong. Valószínűleg így nem gyullad ki a tető. Odabent döngölt földpadló és legalább 8-9 fekhely. Matracok inkább, mindössze két ágy van. Az egyiken fekszik a beteg asszony. Fentanyl tapaszt cserélgetnek rajta, amit az orvos írt fel neki; de már nem használ. Leülök a másik ágy szélére, megmérem a paramétereit és kifaggatom a panaszairól. Nem nagyon tud válaszolgatni. Én türelmes vagyok, nem siettetem, a hangnememből együttérzés árad. Ez lehet az oka, hogy elcsendesedik a rokonság és megválaszolnak minden kérdést.

Nem találják meg az előzmény papírokat. Ők cigányok, teljesen más az értékrendjük, valószínűleg már akkor kihajították a zárójelentéseket, amikor kiléptek a kórházból. Egy dolog viszont vitathatatlan: nagyon tudják szeretni a családtagjaikat. A férfiak segítségével visszük le az autóhoz a beteget, a többiek szorosan követnek minket – mintha csak a kerítés túloldalán haladna a menetünk. Ezt azért nehéz érzelmek nélkül megélni. Miután betettük az anyát a mentőbe én újra kiszállok és a gyermekeihez lépek. Elmondom nekik, hogy nincs jó állapotban az édesanyjuk, fel kell készülniük a legrosszabbra. „Erősnek kell lenni” – mondom, a fia szemébe nézve. Megígérem, hogy a kórházban csillapítani fogják a fájdalmát, mi pedig vigyázunk rá addig. Kék lámpával indulunk, de nagyon lassan, sziréna nélkül. Itt már minden úthiba az asszony húsát tépi, belülről fájnak a csontjai.

Nem sokat tehetek érte, egész úton fogom a kezét. Beszélek hozzá. Elmondom, hogy láttam, mennyire szereti őt a családja. Nem bírja már a fájdalmat. Megkérdezi, hogy „meddig fog ez még tartani”, mire én visszakérdezek: „maga hiszi a Jóistent?”. Egyértelmű „igen” a válasz, én pedig csak annyit mondok: „akkor nem lesz semmi baj”.

#5