Orvosi rendelőbe hívnak minket, oda vitte be a fia a 89 éves nénit, mert fájni kezdett a lába. A doktor beutalót írt, szeretné kizárni a mélyvénás trombózis lehetőségét. 2 napos panaszok, az egyik térd megduzzadt, kivörösödött, meleg tapintású és rendkívül fájdalmas. Éva néni elmondja, hogy ez most nagyon rossz. Idős kora ellenére nem szokott beteg lenni, gyógyszert sem szed rendszeresen. Aztán azt is odaszúrja, hogy neki már „el kellene mennie” – ahogy a szépkorúak mondják el mindig.
Tanult asszony, valamikor a Szülészeten dolgozott, aztán csecsemőgondozóként helyet kapott a közeli Bölcsődében. Jaj, nagyon szerette! Örömmel járt be dolgozni, rajongással végezte a munkáját. Megsiratta a nyugdíjazását: mindenki őszintén gratulált és a pályáját méltatta, ő pedig csak maradni szeretett volna a gyerekekkel.
Fekve szállítjuk, én írom az ambuláns lapot, közben Éva néni mesélni kezd. Legelőször arról, hogy hívő ember, ám a televízióban soha nem tudja végignézni a keresztre feszítésről szóló jeleneteket. Azt is tudja, hogy miért. 4 éves volt, amikor az apját elvitték harcolni a Donra. Soha nem jött haza és soha nem heverte ki a hiányát a család. Ő viszont szerencsés: testnevelőtanár volt a férje (egykori focista) és három csodálatos gyermekük született. Most 8 unokája van, közülük sokan zenével foglalkoznak. Ezt a vénát lehet, hogy tőle örökölték. „Annyira szeretem az operát! Azok a részek a legszebbek, amikor a legtöbb ember már kikapcsolja…” – és ezzel el is mond mindent.
Aggódó fia saját autóval jön utánunk a kórházba. Ő színészként dolgozik, Éva néni nagyon büszke rá. Megnézi őt a színházban, amikor csak teheti. Közös ismerőst is találunk, a férfi kollégájának személyében. Elmondom, hogy én ritkán járok színházba, de az anyukám és a barátnői az összes darabon ott vannak. Éva néni ennek őszintén örül. Ekkorra már elfelejti a Don-kanyart és azt is, hogy eljárt felette az idő. Sokkal inkább örvendezik, annak a sok-sok csodálatos dolognak, ami a kórházig szóba került.
Amikor odaérünk elmagyarázom, hogy mi fog történni. Ő nyugtázza, de csak a kezemet szorítja. Végtelen a boldogsága, hogy egymás útjába terelt minket a sors. Nagyon örül, hogy velünk „utazhatott”. Aztán nevetve kéri, hogy adjak neki egy puszit. Meg is mutatja az arcán, hogy hová szeretné. Na, ilyen sem történt még soha velem! 5 éve mentőzöm, de most először pusziltam meg valakit a mentőben.
#4