Vagy Egerfarmos. Már nem emlékszem, ahogy a sérült nevére sem. Az eset viszont tisztán itt van előttem. Délelőtti feladat: 92 éves bácsi elesett az udvaron, tegnap óta ott fekszik. Ma találtak rá, de nem tudják mozdítani, mert akkor erős fájdalmai vannak. Sietve megyünk, kéklámpa-sziréna.

Combnyaktörés, ahogy sejtettük. Jobb lába kifelé rotál, megrövidült. Iszonyatosan tud fájni. De a sérültünk nem panaszkodik, talált egy elviselhető nyugalmi helyzetet. Teljesen tiszta a tudata. Elmondja, hogy egyedül él. Tegnap este még kijött a házból, hogy odavessen a kutyának egy kis maradékot; ám rosszul lépett és elesett, az oldalára zuhant. Azóta nem tud felállni. A szomszédok reggel átkiabáltak, hogy rendben van-e minden, mire ő visszaintegetett és azt mondta, nincs baj. Aztán később még mindig ott feküdt, ekkor mentek át hozzá. A hozzátartozók közben kerékpárral jönnek a közeli Mezőszemeréről. Aggódnak, de nem esnek pánikba. Pontosan tudják, hogy a nagypapa rendkívül szívós természetű.

Rájöttünk mi is, hogy a bácsi, nem szokott nyavalyogni. Nagyon ritkán találkozunk ennyire pozitív emberrel. Útközben elmeséli, hogy több mint 40 éven át élt házasságban. Miután a feleségét meggyászolta, lett egy új asszonya, akivel 10 évig tudott együtt maradni. Ezután még mindig úgy érezte, lehetne boldog is. Újabb asszony a háznál, akit szintén elveszített. Közben rólam is kérdez, nagyon közvetlen ember. Hangosan kineveti az 50 évemet, azt mondja ő még utána kétszer megnősült. Pedig nem az a csapongó fajta, csak az évtizedek alatt elveszítette a párjait. Megjegyzi, hogy még most is tudna maga mellé hozni valakit, de megszólná a falu az idős kora miatt, ezért nem akarja.

Közben mesél arról, hogy az egészségben eltöltött 92 év szerinte nem is genetika, hiszen a testvérei és szülei korán meghaltak. „Nem tudom, én hogy lettem ilyen” – mondja nevetve. Kifejezetten jó társaság, szórakoztató és imád beszélgetni. Mint már mondtam, ritka az ilyen a mentőben.

Elmondja, hogy korábban művelte a földjét és mindig tartott jószágokat. Ma már csak a kiskutyája van, ahhoz ragaszkodik. Elmeséli, hogy a világháborúban látott tacskókat, akikkel robbanószerkezetet juttattak a harckocsik alá. Az okos állatok harc közben odafutottak a tankhoz és „felragasztották” az aknát az alvázra. Az ellenség észre sem vette a fürge négylábúakat, a harckocsi pedig megsemmisült. Mosolyogva kéri, hogy képzeljem el, ahogy egy apró tacskó legyőz egy 40 tonnás monstrumot. Micsoda győzelem! Mégha sokszor el is pusztult a hős kutyus.

A kórházba érve visszatér a jelenhez és közli, hogy óriási szerencséje van. „Még jó, hogy az éjszaka nem kezdett el esni az eső, mert akkor biztos megfagytam volna” – mondja. Több, mint 12 órát feküdt az udvaron és még csak nem is amiatt panaszkodik, hogy a csontját törte.

#3