Egy apró Heves megyei település, ahonnan Anyu és Apu is származik. „Kömleiek” – így mondják magukról a helybéliek. Anyai nagyapám, Cseh Zsiga bácsi háromgyermekes család legkisebb tagja, ami meghatározta a sorsát és a generációs öröklés okán talán az én életemet is. Cseh papa 1931-ben született, a II. világháború alatt még gyerek volt, 13-14 éves. Ezért nem vitték el harcolni, viszont a környezetében szinte minden férfinak mennie kellett. Apa, fiútestvér, nagybácsi, szomszédok, barátok – a felnőtt férfiak mind bevonultak katonának. A gyerekek az asszonyokkal és az öregekkel maradtak a faluban, óriási teherrel a nyakukban. Egészen fiatalon dolgozniuk kellett, a fiúknak főként nehéz fizikai munka jutott.

Nagyapám azt hitte, szerencsés. A szüleinek volt egy lova, amit ő fogott be a kocsi elé és hajtott nap, mint nap. Ez úri feladat volt, egy legénynek még kalandos is lehetett. A baj akkor kezdődött, amikor 1944 novemberében a háborúban egymással szemben álló felek megküzdöttek a faluért. A frontvonal a hevesi kistelepülés közelében húzódott – végtelenül hosszúnak tűnő ideig. Kömlő a harcokban többször is gazdát cserélt, a kényszerű visszavonulások alkalmával az elesett katonák temetését társaik nem tudták elvégezni. A feladat a kömlei lakosságra hárult, majd 1945 tavaszán a helyieknek a hősi halottak végleges elhantolásában is segédkezniük kellett. A legnehezebb napokban és hetekben a polgári lakosság a pincékben bujkált, félelem és reménytelenség uralkodott a településen.

De a harcok végül megszűntek, mert minden rossz véget ér egyszer. A megmaradtak elzárták a szívükben a borzalmakat, nagyapám és nagyanyám sem beszélt erről többé. Én törtem meg a csendet, amikor főiskolás lettem. Nagyon szerettem a nagyszüleim meséit. Amikor csak tehettem, leutaztam hozzájuk és faggattam őket a múltról, a családunkról, az életükről. Történeteikből megismerhettem a régmúlt időket; szokásokról, háziállatokról és munkáról meséltek a legtöbbet. Szegényparaszti családok szülöttei voltak mindketten. Nagyapám végül állatgondozó lett, ami különösen tetszett nekem. Évtizedekig dolgozott a helyi tehenészetben (ezt „Százas”-nak hívták akkor), majd a sertéstelepen folytatta a munkát. Nagyon sokat segédkezett az állatorvosnak is – annyi, de annyi borjú, csikó, és kismalac született meg a két keze segítségével! Cseh papa tisztelte az életet.

A konyhájukban ülve beszélgettünk egy hétvégén, míg a mami a főzéssel fáradozott. Én megint csak kérdezősködtem, ekkor éppen a világháborúról. Nagyapám őszinte volt, mint mindig. Fájdalmasan nehéz korszakról mesélt, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt megszenvedtek. Vagyis mesélni próbált, de a hangja elcsuklott és könnybe lábadtak a szemei. Ekkor Cseh mama kezdett beszélni. „Nagyapádnak is volt lovaskocsija, nekik kellett a sírokig szállítaniuk az elhunyt katonákat” – mondta és ezzel lezárta a témát, szókimondó gondoskodásával újabb évtizedekre száműzve a démonokat.

#29