Megint csak Budapest. Ahogy végzünk a betegátadással, már kapjuk is a következő feladatot. Astoria villamosmegálló, végtagsérülés. Megadták, hogy melyik oldal: a Deák irányából a Szabadság híd felé. Megállunk az út szélén, mert bent áll egy villamos, így nem is látjuk a sérültet. De ahogy kigurul a jármű, már integetnek nekünk; mutatják, hol vannak pontosan. Katika néni 80 év körüli; már leszállt a villamosról, amikor elveszítette az egyensúlyát és „megpördült”. A bal oldalára esett, óriási fájdalma volt. Segítőkész kezek felállították, de az alsó végtagját nem tudta terhelni, ezért sokáig fél lábon állt. Viszont 30 fok felett van a hőmérséklet. Éppen a mai napon jött be ez a nagy meleg és a beton vonzza-fokozza a hőséget. Szóval le kellett ülnie és ezt követően már mozdulni sem bírt.

Amikor a villamos elindul, mi felállunk a sínekre. Áthajtunk a „Demszky-csöcsökön”, ahogy a pesti autósok és motorosok hívják a villamos sávot határoló, félgömb alakú betonszegélyeket. Megnézzük a nénit és kivesszük az ágyat az autóból. Mondjuk neki, hogy próbálunk nagyon vigyázni rá, de ez most kellemetlen lesz. Ilyenkor az ép végtag kerül a sérült láb alá; csak azt emeljük, hogy ne feszüljön, ne fájjon annyira. A beérkező villamos megáll mögöttünk; jó hosszú a peron, így le tudja szállítani az utasait. A vezető int nekünk, hogy rendben van így, nem kell kapkodnunk. Amikor Kati néni már a mentőben fekszik, félreállunk és elmagyarázom neki, hogy mi történhetett. Csípőtáji sérülés, a bal láb kifelé rotál, megrövidült. Nem zúdítok rá mindent egyszerre, hogy ne ijesszem meg még jobban. De egyértelműnek tűnik a helyzet: combnyaktörés. Rettenetesen ki van tikkadva, én mégis arra kérem, ne igyon; valószínűleg meg fogják műteni. A Baleseti Intézetbe szállítjuk, ahol a szokásosnál is többen vannak. Megdöbbenünk, amikor odaérünk. Tele van a váró, három mentő is áll előttünk (akik még a Triázsra várnak) és számtalan sérült, akiket a hozzátartozóik hoztak be. Tényleg olyan, mint egy túlzsúfolt vasútállomás.

Katika néni viszont a türelem megtestesítője. Sikerült úgy pozícionálnunk, hogy szinte megszűnt a fájdalma. Közben a férje is megérkezett, akit még a mentőből hívott fel. Mindketten nyugdíjas vízügyi mérnökök. Büszkén mesélik, hogy a családjukban minden gyerek és unoka a Műegyetemen végzett – csakúgy, mint ők maguk. Közben az is kiderül, hogy a SOTE-n áramszünet van, ezért minden traumást ide irányítanak. A várakozók között óriási a feszültség. Szinte mindenki elégedetlenkedik, többen hangosan veszekednek a nővérekkel, néhány ember durva sértések közepette ott is hagyja a kórházat. Csak Katika néni és a párja, Zoli bácsi nem ideges. Olyan önuralommal bírnak mindketten, hogy azt tanítani kellene. Pedig több, mint 80 percet várunk, amíg az orvos behív minket. Ezt megelőzően még arra is figyelnek, hogy köszönetet mondjanak nekünk, csodaszép szavakba öntve a hálájukat.

#30