VÁRNI KELLETT

Tegnap megismerkedtem Hajnalka nénivel a mentőben. Végtelenül kedves asszony, vékony, halovány és „picike” már. Elmúlt 87 éves, ezért bizonytalanul és nehezen mozog. Ez volt a legfőbb oka, hogy a lányáék magukhoz vették – a csodaszép bükkaljai falucska egyik felújított, rendezett családi házába. A hozzátartozóktól megtudom, hogy nem sok gond van vele, ám ő mégis fogadkozik, mert gyakran elesik és megsérül. Ebben az esetben is így volt, egy figyelmetlen pillanat elég ehhez.

Viszont most nem ezért ragadtam tollat. Hajnalka néni rettenetesen izgult a kórházi vizsgálatok miatt, így mesélni kezdett nekem az autóban. A kifejezésmódjában és hangnemében is cuki-aranyos volt. Az első férjét egészen fiatalon veszítette el, egy értelmetlen közlekedési balesetben, aminek a férfi vétlenként lett az áldozata. Az asszonyka ott maradt két fiúgyermekkel és egy félkész házzal. Sokáig gyászolt és közben minden erejét arra fordította, hogy talpon tudjon maradni.

Már eltelt vagy 5 év, mire újra képes volt ismerkedni és engedett egy szimpatikus férfi udvarlásának. Másodszor is férjhez ment és várandós lett, ezúttal egy kislánnyal. A fiatalasszony veszélyeztetett terhesként hosszú heteket töltött kórházban a szülés előtt. Kritikus állapota miatt többször bekerült a szülőszobára; megvizsgálták, majd újra és újra visszahelyezték a kórterembe. A babának és az anyának is az volt az érdeke, hogy még várjanak. Felvetődött a lehetősége a terhesség megszakításának, de Hajnalka néni nem engedett. Emlékszik arra, hogy a szülés napján egy melegfront érkezett a térségbe. Nagyon sok állapotos asszony került be akkor a kórházba; az egyik jobban szenvedett, mint a másik. Felidézte, hogy volt egy közöttük, aki azért óbégatott, mert dagadtak a lábai. A nővérek rászóltak, hogy maradjon csendben, hiszen van itt olyan anyuka, aki hetek óta fájdalmak között él, mégis menteni próbálja gyermekét.

Hajnalka néniről beszéltek, akinek aznap megszűntek a vajúdással járó fájdalmai. Még csak a 7. hónapban járt, a kisbabája viszont meg akart születni! A lányka tényleg kicsi volt, mindössze 1450 grammal jött a világra. Már nincs is meg az egykori Gyermek Osztály épülete, ahol az inkubátorok is működtek. Akkoriban még nem vitték el Budapestre a koraszülötteket, az anyáknak viszont nem tudtak helyet biztosítani mellettük. Ily módon, Hajnalka néninek haza kellett mennie a kislánya nélkül. Gyermekágy ide vagy oda, ő minden nap bement a kórházba; három hétig hordta be az anyatejet a babájának. Várni kellett, amíg az újszülött megerősödik, míg teljesen kifejlődik a tüdeje. De a küzdelmük megérte, hiszen az a parányi csecsemő ép és egészséges gyermekké fejlődött, sőt felnőtt korára másokat támogató, pedagógusi hivatást választott magának. Óvó-védő ösztönei és érzelmi intelligenciája szinte kiabálnak. Ezt onnan tudom, hogy Hajnalka néni „kislánya” mindvégig ott ült velünk a mentőben. Mosolyogva, időnként elérzékenyülve hallgatta végig az általa oly sokszor hallott, őszinte történetet és közben egy pillanatra sem hagyta magára az anyukáját.

#57

4.5 8 szavazat
Article Rating
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Legrégebbi
Legújabb Legjobbra értékelt
Inline Feedbacks
View all comments