Az édesapja zenész volt, egy tánczenekarban dobolt. A vidéki éjszakában játszottak a legtöbbet, lakodalmakon és bálokban. Ez az élet a rosszat is magával hozta, az italt és a féktelen, eszeveszett dolgokat. Ezekről ma már senki nem beszél, csupán Szöszike tartja mindig észben és szem előtt. Nagyon okosan, hiszen így minden körülmények között el tudja kerülni, hogy megismétlődjön. Nem engedi be az erőszakot a családjába. A gyermekei már úgy nőttek fel, hogy soha nem találkoztak ilyen szörnyűségekkel.

Az anyukája gyönyörű szép volt, hosszú szőke haját is tőle örökölte. Meg sajnos a nehéz sorsot, ami a zűrös életvitel eredménye lett. Szöszike szülei nagyszerűen kiegészítették egymást, ezért az idő múlásával nemcsak a saját, de a gyermekeik életét is megmérgezték. Az alkohol, amit a mindennapokban elfogyasztottak, agresszívvá tette őket. Rendszeresek voltak a viták és a veszekedések. Valamint a bántások, hiszen a gyerekeket nemcsak hogy nem védte meg az anya a családfő öklétől, de ő maga is verte őket. Szöszike emlékszik olyanra, hogy rettenetesen kikapott, mert az anyukája nem találta meg a hajkeféjét – amivel a csodaszép haját fésülte nap, mint nap. Szomorú kettősség: a kislány imádta nézni, ahogy az édesanyja fésülködik. Ráadásul a fésűt nem is ő, hanem a legjobb barátnője használta és rakta el az anya szeme elől…

Egészen fiatalon menekülni kezdett a szörnyűségek elől és saját, önálló életet kezdett. Már felnőtt volt, mikor felül tudott kerekedni a történteken. Amikor az édesanyja beteg lett, elfeledett minden borzalmat és ugyanolyan önzetlenséggel segített neki, mint ahogy kicsi gyermekként csodálta őt. Pont úgy, ahogy most az édesapjáról gondoskodik. „Apukám” – így nevezi mások előtt és szemtől szemben is így szólítja. Az embert, aki általános iskolás korában eltörte a kezét, mert nem bírt a dühével. Szöszike mégis minden héten elmegy hozzá az otthonba, ahol szinte magatehetetlenül fekszik a férfi. A stroke óta az elsőszülött lánya maradt az egyetlen, akire hallgat, és aki kezelni tudja őt. Határozottan, de óriási szeretettel. (Mondjuk, most már biztosan tudja, hogy nem bánthatja többé.) Megeteti, átöltözteti, a vállához érinti a kezét és rendszeresen beviszi hozzá a gyermekeit. Tud vele nevetni és emlékezni a régmúlt legszebb pillanataira.

Nem is értem, hogyan képes rá. Mint ahogy azt sem, Szöszike hogyan lehet ilyen tiszta lelkű és jószívű. Hogyan tud mindig mosolyogni és azonnal segíteni, amikor olyan emberrel találkozik, aki rászorul a kedvességre. Legyen az egy tanácstalan gyermek, egy kilátástalan helyzetbe került hajléktalan, vagy csak egy kismama, aki nehezen emeli fel a babakocsiját a lépcsősoron. Vagy legyen az egy fél oldalára lebénult, szinte beszédképtelen szülő, aki még mindig nem kért bocsánatot a történtekért. Ő mégis mindenkinek segít, legfőképpen az apukájának.

#54