Ópályiban született, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mátészalka szomszédságában. Felnőttként már dolgozott is a városban (sőt lakott is ott egy panelben, mikor víz- és gázszereléssel kereste a kenyerét), de gyerekként soha nem jutott tovább az ópályi határnál. Annyira szegények voltak, hogy egész nyarakat töltött el mezítláb, kopott ruhában. Ez viszont soha nem zavarta őt, jókedélyű ember volt; a vidámsága belülről fakadt. Annak ellenére képes volt nevetni, hogy az édesapját halálra gázolta egy figyelmetlen autós, a párját pedig egy gyógyíthatatlan betegség ragadta el, közös életük legelején.

Pali sorsa ezután kereszteződött a mi családunk útjával. Anyósom szintén ebben az időszakban maradt egyedül, a feleségem apukája mindössze 42 évesen halt meg. A két szomorú özvegy csupán néhány háznyira lakott egymástól, a keresztutcákban. A gyász hozta őket össze – pedig igencsak kicsúszott a lábuk alól a talaj. Különösen Palinak, aki annyira haragudott az Istenre, hogy már azt tervezte, véget vet az életének. Nekifeküdt az italnak és kitalálta, hogy kipakol mindent a házból az udvar közepére, majd meggyújtja a kupacot és a számára immár teljesen értéktelen földi javak tetejére fekszik. Szerencsére nem így lett: aki elvett, adott is.

Nem házasodtak össze anyukával, de évtizedekig éltek együtt, boldogan. Egy negyedszázadnyi nevetés, gyarapodás és siker, amit egymásnak köszönhettek. Az utolsó években átköltöztek „Szabolcsból” a Balaton déli partjára. Pali imádott horgászni, így egy gyerekkori álom válhatott valóra. A Balaton! Ahová fiatalon még csak el sem jutott, most ott feküdt a lábai előtt. Csak gondolt egyet és már indult is: a teljes horgászfelszerelését a kerékpárra aggatta, még egy utánfutót is épített a bicikli mögé, hogy minden elférjen rajta. Útközben megállt beszélgetni az emberekkel, kinyitotta a szívét, nem fukarkodott a kedves, jó szavakkal.

Ezalatt nekem is megszülettek a gyermekeim, akik már nagyszülőként tekintettek Palira. Így lett az alig negyvenéves srácból idővel „Pali papa”. Utánozhatatlan ember volt, a gyerekek és én is rajongtunk érte! Mindig pozitívan és kristálytisztán látta a dolgokat; képes volt könnyűvé egyszerűsíteni az életet. Imádtam a társaságát, mindig viccelt és mindig nevetett. Rafinált volt, de (betyár) becsületes – nem tett különbséget ember és ember között. A legnagyobb humanista, akit valaha ismertem. Bölcsességet adott át, szeretetbe bugyolálva.

Onnan tudom, hogy szerette őt a Jóisten, mert nagyon gyorsan elvitte. A betegsége első tüneteinek jelentkezése után alig három héttel örökre elaludt. Hatalmas űrt hagyott a családunkban és megannyi örömteli emléket, ami a távozását és a végső pihenését is felemelővé tette. 62 évet élt, most a szülőföldjén nyugszik; abban a kis szabolcsi faluban, ahol annyit szaladgált mezítláb a poros utakon – nevetve.

#53