Három évvel ezelőtt hunyt el Lóri anyukája. Élete utolsó éveiben nagyon erősnek kellett lennie, mert két súlyos betegségen is átesett. És ő mindvégig küzdött, soha nem adta fel. Előtte viszont tudatosan szervezte úgy, hogy felhőtlenül boldog legyen az élete. Különösen figyelt arra, hogy sok-sok közös programon vegyen részt a fiával, nem mindennapi élményeket teremtve ezzel mindkettőjüknek. Már bőven középkorú volt, mégis rendszeresen előfordult, hogy eljártak együtt rallyra. Néha motoroztak is közösen, a határban vagy az erdőben. Nem csupán szülő-gyermek kapcsolat volt ez, barátok voltak.

Aztán hirtelen jött a harmadik megpróbáltatás, egy nagyon ritka betegség, amit már gyógyítani sem lehetett. A család összezárt, az anyát otthon gondozták, ameddig csak bírták. Ennek végül a gyermekek és a férj munkahelyei vetettek véget; ahonnan már jelezték, hogy túl sok a hiányzás. A tervezhetetlen távolléteket minden alkalommal a szülő hirtelen állapotromlásai indokolták. Nehéz szívvel voltak kénytelenek a hospice mellett dönteni. Ezt utólag nem bánták meg, hiszen ezek a helyek a méltóságról és a búcsúzás lehetőségéről szólnak.

Lóri mentősként dolgozik, a betegeket rendszerint ugyanabba a kórházba szállítja, ahol az édesanyja feküdt. Így nem volt kérdés, hogy a munkanapjain is be tud menni hozzá; a szolgálatok utolsó betegátadását követően, ha csak 2 percre is. Szívszorítóan nehéz hónapok következtek, miközben egymásban tartották a lelket. Lóri megküzdött az ellátórendszer nehézségeivel, míg az anyukája a saját bőrén érezte meg a hiányosságokat. Ám ez ellen sajnos nem tehettek semmit. Mint ahogyan a betegség egyre súlyosbodó tünetei ellen sem. A magatehetetlenség mellett a fájdalom is mindennapossá vált, amit pusztán a hozzátartozók közelsége volt képes enyhíteni. A látogatások idejére megszűntek a panaszok, a gondok új fókuszt teremtettek. És ez a fókusz kizárólag a személyes találkozásokra mutatott. Ekkor már nem számított, hogy milyen volt az ebéd vagy a vacsora; és már az sem érdemelt szavakat, hogy mennyire finoman mozdították meg Őt az ápolók, amikor szükség volt rá.

A betegágy szemben volt az ajtóval, így Lóri anyukája kilátott a kórházi folyosóra, ami fényes csempével volt burkolva. Ha megjelent a fiú az ajtóban, az anya boldog volt. Egy alkalommal elmesélte, hogy egész nap azt várja, mikor tűnik fel a mentős egyenruha rikító színe a csempéken. Merthogy a ragyogó piros szín először a bejárattal szembeni tükröződés képében jelezte, hogy végre újra láthatják egymást. Így a szülő mindig néhány pillanattal korábban kezdett mosolyogni, mint ahogy a fia belépett az ajtón. Lóri pedig minden alkalommal elmondta neki: „szeretlek, édesanyám”. Aztán eljött az idő, amikor az asszony már nem tudott megszólalni, így csak egy teljes hét elteltével volt képes szavakká formálni a válaszát; de akkor is kimondta: „én is szeretlek, kisfiam”.

#52