Édesapám vidéken nőtt fel, egy dolgos kis faluból került be a megyeszékhelyre. Műszaki ember volt, gyárban dolgozott és egy lakótelepen nevelt fel minket. A hetvenes évekről beszélünk; amikor tudták, hogy az iparosítás nem megy erőszakkal. Hobbitelkeket parcelláztak ki a város szélén, amiket az üzem dolgozói kaptak meg. A hétvégéket kollégák/barátok egymás mellett töltötték a családjaikkal, miközben zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. Ahogy otthon látták, ki-ki a saját szülőfalujában. Nem érezték kényszernek, örültek a földnek, szerették azt. A gyerekek már másképpen látták, főleg kamaszkorban, amikor már szórakozni jártak. Tiszta szívás volt a telken kapálni. Vagy legalábbis azt hittük.

Aztán Apám meghalt, április végén. Mindössze 60 évesen, 2011-ben. Egyszer csak összeesett, hirtelen szívhalál. Legalább kertészkedés közben történt; nem érzett semmit, nem volt fájdalma. De a tragédia szó szerint rászakadt a családunkra. Főleg Anyára, aki látszólag képtelen volt elfogadni ezt. Úgy tudtunk segíteni, hogy naponta kijártunk vele a temetőbe és vártuk, hogy enyhüljön a bánat. Ő mindent a hiányra épített fel: a következő évtizedeket. Apu így csinálta, Apu úgy szerette, Apu, Apu, Apu… Jártam vele nap, mint nap. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit ebben a helyzetben tehetek érte. Vagy Apáért, ezt már nem is tudom pontosan. Viszont arra emlékszem, amikor a temetés után először kimentem a telkére: 1100 négyzetméter a Losonczi dűlő tetején.

Kifejezetten gyenge minőségű föld; annyira meredek domboldalon, hogy csak kézzel művelhető. Viszont közel a természet, teljes a csönd és tökéletes a kilátás. Szemben van veled a Mátra, tiszta időben látszik a Kékestető és megvillan a Bükk legelső emelkedője is. Na, meg a város: a hely, ahol Apa és Anya felnevelt minket.

Szóval kimentem oda és megértettem végre, Apu miért szeretett itt lenni. Nem is volt kérdés többé, hogy mi legyen a sorsa ennek a darab földnek. Pedig ekkor már a szomszédok közül szinte mindenki eltűnt. A gondos gazdák kiöregedtek, a gyermekeiket pedig nem érdekelte. De ez talán csak növelte az értékét, még nagyobb lett a nyugalom. Nem volt itt más, csak a zöldellő természet, színes virágok és édes gyömölcsök. Meg itt volt az, ami a legfontosabb nekem. Itt volt Apa. Ahányszor csak kijöttem, éreztem a jelenlétét. Akkor mondtam is Anyának: „nem a temetőben kell őt keresni, hiszen ott van kint a telken”. Tisztán éreztem és érzem a mai napig. Amikor kijövök, sosem vagyok egyedül. A szívem megtelik melegséggel, elönti a szeretet – az a csodálatos érzés, amit gyermekként éreztem Apám közelében.

#7